AnnGel blogja

A divatot vagy  nem követem, vagy csak késve kapcsolódok be, mert akkorra szokom meg csak a gondolatot, hogy felvegyek bizonyos ruhadarabokat. Például nekem a rövid szoknya csizmával egészen szörnyűnek tűnt évekig, aztán tavaly mégis hordtam. A csípőnadrág is a halálom, nem bírom elviselni, addig küzdök vele, míg meg nem nyújtom pár centivel. A szűk szárú farmert gyűlöltem, én szeretem a trapézt, kérem vissza a bővülő szárakat.

Ma viszont pillanatnyi elmezavaromban megadtam magam, és vettem hagytam Anyunak, hogy vegyen nekem bokánál is szoros, magasan derékig felérő farmert. Hózentrógerrel. Helló '80-as évek, jövök.

Veszprém egyes részeit egész jól rendbe rakták. Park, szökőkút, játszótér, végig a vár alatt a zöldben. Persze a kő az a fajta, amit ha megsüt a nap, akkor megvakít, meg a fű sem nőtt ki teljesen, és a játszótér pedig hamarosan le fog amortizálódni, kiderül majd, hogy a pályázatot megnyert cég karbantartásra már nem kötött szerződést, a szökőkút pedig be fog zöldülni, illetve az egészet birtokba fogják venni a punkok, de mindegy. Most még szép.

Veszprém egyes részeit egész jól rendbe rakták. Park, szökőkút, játszótér, végig a vár alatt a zöldben. Persze a kő az a fajta, amit ha megsüt a nap, akkor megvakít, meg a fű sem nőtt ki teljesen, és a játszótér pedig hamarosan le fog amortizálódni, kiderül majd, hogy a pályázatot megnyert cég karbantartásra már nem kötött szerződést, a szökőkút pedig be fog zöldülni, illetve az egészet birtokba fogják venni a punkok, de mindegy. Most még szép.

Még talán pár hónapja olvastam egy blogbejegyzést a sorban állásról, nem tudom, ki volt az, readerben osztották meg, és most nem jut eszembe, ki írta. Arról volt benne szó, hogy milyen jó lenne, hogy több pénztár esetén is csak egy sor lenne, és a következő ember mindig az éppen felszabadulóhoz menne. Itt főleg gyógyszertárakra, DM-re, Rossmannra gondolok, ott nem lehet normálisan külön beállni mindegyik kasszához, így csak a nyomorgás megy.

Ma is egy ilyen szituációba kerültem, ahol egészen biztatónak tűnt a helyzet: egy sor, két kassza. Amíg meg nem szólalt valaki mögöttem, hogy "csak egy pénztár van nyitva?" A biztonsági őr mondta, hogy nem, van másik is, de ekkor többen is szóltunk, hogy mindenki oda vár, nincsen külön sor hozzá. Az őrt ez nem hatotta meg, tovább magyarázta, hogy oda lehet menni, hiszen nincsen ott senki, a kérdező pedig gyorsan le is csapott a lehetőségre.

Ekkor hátrafordultam az őrhöz, "tudja, majdnem kialakult némi sorbanállási kultúra, de így...", majd elmagyaráztam neki, miről is szólt volna ez az egész. Talán majd egyszer átalakul ez (vagy pedig mindenhova sorszám automatákat* fognak odatenni; vagy nyomorgunk továbbra is).

*Van olyan ismerősöm, aki több opciónál mindegyiket végignyomkodja, és ahhoz megy, amelyikhez előbb hívják, szóval a kretének ellen nem lehet védekezni, bár próbálkozni lehet.

A mai nap egészen katasztrofálisan kezdődött (és folytatódott), szorulva fáj a fejem, de legalább megvan. Mert gondoltam bemegyek egy órával korábban, hátha úgy majd meg tudom oldani, hogy egyszerre két dolgot csináljak. A metró felé menet rájöttem, hogy otthon hagytam a bérletem, emlékeztem rá, hogy kiveszem a táskából, de arra már nem, hogy vissza is pakoltam volna. Őrökön átslisszanok, az állomáson megadóan veszek egy vonatjegyet, szerencsére csak oda. Rohanok a vonathoz, ami az indulás előtt kettő perccel még nem áll benn, csak várakozó tömeg. Késik húsz percet, ezért kár volt korábban kelni. Aztán már a vonatról felhívom a pasimat, aki szerint nem hagytam otthon a bérletem, és tényleg nem, csak a táskám más dimenziók mentén létező szegletébe csúszott bele.

De legalább a szemközti sokemeletes épület visszaveri a délutáni nap sugarait, így most is olyan világos van a lakásban, mint reggel. És ez jó, szeretem.

Különlegességek másodkézből volt a bolt neve, amit tegnap este láttam, kirakatában írógép és képkeretből lógó női cipő. Egyszer meg kéne néznem, mit lehet ott kapni, lehet, hogy kincsekre lelnék, ki tudja. (De ha kiderülne, hogy nem kell érte fizetnem, hanem szívességért cserébe megkapnám, amit már évek óra keresek, akkor elköltöznék a városból.)

Nem történik olyan sok minden mostanában, de nem is gond, egyelőre feldob, hogy új dolgokat tanulok a munkahelyemen. Voltam lenn a gyártásban, ahol alaposan megnéztem, mit fogok beszerezni, majd vádlón tekintettem a rendszeresen hiányzó komponensekre (nem segített).

Amúgy a szokásos: oroszra járok, táncra járok, meg társaságba is, ma fellépek, 300 oldal van már csak hátra a szörnyetegből, sorozatot nézek, betanítás/betanulás körül pánikolok, és próbálom kitalálni, hogyan is lehetne egyszerre két dolgot is megcsinálni.

Lassan elmennek nyári szünetre a sorozataim, amiket eddig daráltam, azokat utolértem, The Office, Parks and Recreations, Fringe, Chuck, HYMYM, Family Guy, Big Bang Theory, mi lesz így velem.

Apróságoknak örülök (ez egy ilyen pozítiv időszak, talán a napsütés teszi), például kaptam Vidtől orosz nyelvkönyvet, '78-as, kicsit sok az elvtársazás benne, de sokkal jobb, mint a mostani kiadások. Tisztességes nyelvkönyv, szöveg, magyarázat, három oldalnyi feladat, fordítás, bezzegrégen ment ez, ma már csak szarokat kapni.

Ezen kívül egy új szólót kéne gyártanom egy hónap múlvára, de nem igazán van még ötletem, hm, hm.

Az utóbbi hónapokban két rejtélyes eltűnés is volt a lakásban. Hetekig nem találtam a papucsomat, néztem ágy és kanapé alatt is, de egyszerűen nem volt meg. Tudtam, hogy nem hagyhattam el, elvégre ez egy kicsi lakás, és egy papucsról van szó, ne szórakozzunk már. Aztán egyszer csak megtaláltam az ajtó mögött.

Aztán volt az a nap, amikor nagyon sok harisnyát vettem (mert tökre megérte), és ebből néhány nap múlva nem találtam a sötétszürkét. Kerestem mindenhol, fiók, szennyes, mosógép mögött, és ez már tényleg felbosszantott, hát nem hagyhattam el, itt kell lennie ezen az 50 négyzetméteren, ilyen nincs. Aztán belenyugodtam, hogy ez már nem lesz meg, vagy ha meg is lesz, az is véletlenül, és lőn. Tegnap este elővettem a melegítőmet a szekrény mélyéről, és a zsebében ott volt.

Néha úgy érzem, valaki szórakozik velem.

Tök jó lenne most részletesen írni a Városlődön tartott hosszú hétvégéről, alkoholról, zöld erdőről, bográcsról, társasjátékról, de azt hiszem, nincsen hozzá agyam. Sokat aludtam az ott töltött napokon (ellentétben a mosttal), de mégis kicsit zombi voltam mindig. Kiderült, hogy a cukros túrós tészta szeretetemmel nem vagyok egyedül, ellenben rajtam kívül mindenki ken margarint a lekvár alá (gasph!).

Az irodában pedig nem mer gratulálni senki*, finoman puhatolóznak, hogy hallom, te veszed át... én pedig gyorsan hozzáteszem, hogy igen, önként jelentkeztem, amitől aztán mindenki megkönnyebbülten gratulál hozzá, majd őszinte értetlenkedéssel kérdezi, hogy de miért.

*Van még az a csoport, aki együttérzően/kárörvendően jegyzi meg, hogy hallom betaláltak vele, majd nem hiszik el, hogy nem vezetői nyomásra jelentkeztem. Hát nem tudom, kezdek aggódni kicsit.

Ezt a bejegyzést azért írom, hogy legyen mit visszaolvasnom x hét múlva, mikor azon fogok anyázni, miért váltottam.

Szóval a munkám nem volt rossz, de elkezdtem rettenetesen unni az utóbbi hetekben, a lehetőség pedig itt volt, hogy betanulhassak egy másikra. Persze nem biztos, hogy ezt szeretni fogom, de az is biztos, hogy a jelenlegit sem szerettem volna két hónap múlva.

Így váltottam, helyileg nem nagyot, csak egy asztalnyit, és igen, úgy gondolom, hogy jó ötlet volt a kényelmes, de agyrohasztó pocsolyát otthagyni egy komplex, kihívásokkal (= szopással) teli munkáért, mert azt hátha élvezni fogom. Persze van némi probléma, mint például két hét múlva elmegy az, akitől átveszem, meg úgy általában fosok az egésztől, de örültek, hogy elvállaltam.

Hát így. És akkor mostantól ha rinya jön tőlem, tessék csak legyinteni. Ezt akartam, én vállaltam, szavam nem lehet.

Ma a sréhenszembekollega megdobott egy kis csokitojással, és amikor visszadobtam neki, akkor beletaláltam a kávéspoharába, ami végigöntötte az asztalát, billentyűzettel és telefonnal együtt. Próbáltam neki elmagyarázni (miközben az asztalát törölgette), hogy fordított esetben ő is nagyon nevetne, de nem hatotta meg.

Aztán egy másik munkatárs véletlenül benn hagyta a belépőkártyáját (miközben ő maga kiment az udvarra), és feltelefonált, hogy dobjuk már ki neki az ablakon. Az ablakok csak bukóra nyithatók, így mikor megpróbáltuk kihajítani neki a résen, a kártya a párkányon landolt, elérhetetlen távolságban. Az első emeleten. Próbáltuk onnan lepiszkálni, de nem lehetett annyira kinyitni az ablakot, hogy elérjük bármivel, így aztán karbantartókat kellett hívni hozzá.

Időnként tényleg úgy érzem, mint ha The Office forgatáson lennék.