AnnGel blogja

Úgy volt, hogy én is itt leszek majd, de az amerikából hazalátogató nagybácsi születésnapján ünnepeljük, így inkább hazajöttem. Ki akartam használni a kertet meg a jó időt, így tegnap kifeküdtem egy plédre a fa alá, de a hangyáktól lehetetlen aludni, vannak és másznak, szörnyű.

Kevés annál félelmetesebb dolog van, mint mikor kiderül, hogy a társaságban rajtad kívül mindenki well done szereti a sztéket, és te vagy a freak, amiért véresen.

És már három éves a blogom, aztamindenit.

Mostanában úgy érzem, hogy az életem jelentős részét töltöm azzal, hogy nyolc és fél perc múlva érkező metrókra várok. Láttam egy vicces grafikont, miszerint egy perc akkor tűnik a leghosszabb időnek, amikor arra vársz, hogy betöltsön valamit a géped. Ezt cáfolnám, messze veri szerintem az, mikor a mikró előtt várod, hogy megmelegedjen a kaja, illetve a már említett metróérkezés is elég messzinek tűnik mindig.

Vasárnapi fellépésen bemutattam az új szólómat, Daft Punkra, mert ennyire merész vagyok, felvétel sajnos nincsen róla. Viszont a tanárnő lefújt egy adag aranyszínű testcsillámmal, én pedig azon tűnődtem utána, vajon ez mennyi ideig fog keringeni a lakásban a ruháinkon, illetve hogyan fog állni kedvenc darkfenteziíróm  éjfekete pólóin. Meg a varjakon és denevéreken persze, amik velünk laknak setét vágyakból épített gótikus kastélyunkban.

Mostanában sűrűre sikerülnek a hetek, hétfőn barátnőzés, kedden animenézés, holnap orosz, csütörtökön tánc, múlt héten is majdnem minden napra volt valami, kicsit kezdek fáradt lenni.

A monszunidőt meg nem bírom túl jól, bár az eső igen hangulatos az irodából nézve, úgy érzem, megfulladok a fülledt időtől. Azzal kezdődik a napom, hogy leizzadok teljesen, és azzal fejeződik be, hogy valahol elázok.

Öcsémből most már biztos, hogy zseni lesz, szociális skillek teljes hiánya, pelyhedző bajusz (nem hajlandó leborotválni), és kémia országos első helyezés a legutóbbi versenyen. Tegnap a kezembe akadt egy dolgozata, csillagos ötös, nyilván, és bár nem vagyok hajlamos nosztalgiával gondolni a gimnazista évekre, de basszus, ez hiányzik. A rendszeres visszajelzés, a pipák a papíron, az érzés, mikor tudtam, hogy tudom. Egyetemen már kevesebb ilyen volt, de még ott is megmaradt, bár ott nem az iskolapadban izgultam, hanem a számítógép előtt, mikor megnyitottam az eredményeket tartalmazó PDF-et.

Ma délelőtt egy pályázatot segítettem neki összeállítani, egy hetes tábort nyerhet vele Budapesten, ahol a megjelölt témák valamelyikében kutathat, én pedig rájöttem közben, hogy már milyen régen nem írtam kifejtős kérdésre választ, vagy úgy egyáltalán, házidolgozatot, beadandót (nem mintha ezekből olyan oltári sok lett volna).

Régen hányszor hallottam azt egyetemistáktól, hogy egy ZH után azt fogom majd kívánni, bárcsak ismét irodalom témazárót írhassak, és végül sosem volt ez így. Hányszor hallottam, hogy majd mikor dolgozom, azt fogom kívánni, bárcsak ismét gondtalan egyetemistaként élhessek, de én véresen komolyan vettem a tanulást is, így nem érzem úgy, hogy most nagyobb felelősségem lenne, mint volt akkor. (Bár emlékszem arra a felismerésre (még a pályázatíró cégnél), hogy megírni ott egy szöveget nem olyan, mint egy vizsga: ha kicsit rosszul sikerült, akkor max nem kapok olyan jó jegyet. Ha nem volt jó, amit csináltam, akkor kezdhettem újra.)

Ellenben arra már nem vágyom, hogy délutánonként meg esténként még tanuljak*, és sose érezzem úgy, hogy végeztem. Mert most ha kilépek az irodából, akkor vége a munkának, szabadon eltölthetem az estémet, és ezt nagyon nehéz volt megszokni, hogy nincsen más dolgom utána. Hetekig folyamatosan piszkált a gondolat az agyam hátsó zugában, hogy biztos lenne még mit csinálnom.

Pár hónapja pont az foglalkoztatott, hogy mennyire hiányoznak az új ismeretek, és vajon mennyire szűkít be, hogy mindig csak ugyanazt csinálom, de jelenleg úgy tűnik, hogy mindig lesz rá lehetőség, hogy cégen belül új munkaköröket pályázzunk meg, így most ettől sem félek (pláne, hogy most aztán kapom az arcomba az új infókat).

De a rendszeres visszajelzés, az hiányzik. Nyilván hülyén nézne ki, ha a főnököm minden nap elmondaná, hogy nahát, ma is milyen ügyesen kiküldtem azt a levelet, és összeállítottam a táblázatot. De akkor is.

*Éppen ezért maximálisan tisztelek mindenkit, aki munka mellett még továbbképzésekre jár, meg vizsgázik, de tényleg, nagyon durva.

És azóta volt fellépés és sör és romkocsma és palacsinta és dolgok, amik tök jók, csak elfelejtem őket leírni.

Egészen jó ötletnek tűnt, hogy otthonról dolgozzak, aztán mégsem, mert ennyi erővel lehettem volna az irodában is, pisilni alig volt időm kimenni. Bár legalább így senki nem látta, hogy a sírás szélére sodort, mikor emberek számonkértek dolgokat, amiket nem értek, miért nem vettem észre egy hibát, amiről nem tudtam, hogy hiba, illetve mikor két kolléga egymásra mutogat, hogy őt kérdezd. Meg a wifin keresztül nem értem el a hülye céges szervert sem, így ahelyett, hogy a teraszon ücsörögtem volna, be kellett vonulnom a legsötétebb leghidegebb szobába a LAN kábelhez, és onnan továbbra sem értenem bizonyos táblázatokat.

Aztán kiderült, hogy nem tévedésből utaltak nekem több pénzt, mint kéne, hanem mert adójóváírtak, így ennek örülök, aztán Anyuval elmentünk vásárolni, ami szintén gyógyír a sebekre, és a blogom statisztikából látszik, hogy mennyien kerestek rá a Barbibébi kritikámra, illetve mennyi blog hivatkozza a bejegyzést, így már nem olvastam és fikáztam hiába. (Tényleg, mit olvassak legközelebb?)

Így legalább a dolgok kiegyenlítették egymást.

Vasárnap pedig fellépés.

Csak gyűlnek a gyűlnek a gyűlnek a gyűlnek. Az utóbbi egy hét tele van emlékekkel, amiket szeretnék leírni, különben kihullanak. Jégkása, HÉV-megállóban zuhogó nyárfatermés, citromos sört betámadó hangyák, bogrács, libegő, erdő, eső a belvárosban, Karib tenger kalózai, az év első gyümölcssalátája, holnapi fellépés, jó idő, befejezett King regény, elhagyott mobiltelefon (óje).

Írni akarok már mióta (ez egy kicsit dézsavü), de nem jön össze. Szokták kérdezni, milyen az új munka, hát enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas, de még lelkes vagyok, mint a kurvaélet, pardon.

Jaj, mennyi minden van ezen kívül, de mindjárt elalszom.

Még mielőtt úgy tűnne, hogy az utóbbi egy hetem sorban nem álló emberek, késében levő vonatok, és magas derekú farmerok töltik ki, gyorsan megjegyezném, hogy egy hete volt a Blossom Tribal Night, ahol csoportosan két koreográfiával is felléptünk. Érdekes, hogy mikor lejöttünk a színpadról, akkor mindannyian úgy éreztük, hogy szétestünk. Az egyiket nem gyakoroltuk eleget, a másiknál meg furcsa volt a zene, eltűntek a mély hangok, ami annyira megzavart minket, hogy nagyon. Aztán a videókat napok múlva visszanézve ez tökre nem tűnt fel, hanem jól néz ki, szóval örülök. Tervbe volt véve, hogy elmegyünk utána inni egyet, de helyette csak ettünk, majd bevallottuk egymásnak, hogy álmosak vagyunk, így inkább menjünk haza (így tékozlom el a fiatalságomat).

Másnap pedig mentünk alien filmeket nézni, visszajöttek azok az emlékek, amikor még kicsi voltam, és ment a tévében, és próbáltam titokban megnézni, még mielőtt a szüleim észreveszik.

Ezen kívül elvileg betanultam az új melóra, csütörtökön a törzshelyünkön söröztünk (én pedig nem tudtam ellenállni a szemben levő thai kajáldának, és toltam egy laza csirkés pad thai-t este kilenckor), most pedig otthon vagyok, család, séta a városban, legyek és hangyák a szobában, ilyenek.