Mostanában úgy érzem, hogy az életem jelentős részét töltöm azzal, hogy nyolc és fél perc múlva érkező metrókra várok. Láttam egy vicces grafikont, miszerint egy perc akkor tűnik a leghosszabb időnek, amikor arra vársz, hogy betöltsön valamit a géped. Ezt cáfolnám, messze veri szerintem az, mikor a mikró előtt várod, hogy megmelegedjen a kaja, illetve a már említett metróérkezés is elég messzinek tűnik mindig.

Vasárnapi fellépésen bemutattam az új szólómat, Daft Punkra, mert ennyire merész vagyok, felvétel sajnos nincsen róla. Viszont a tanárnő lefújt egy adag aranyszínű testcsillámmal, én pedig azon tűnődtem utána, vajon ez mennyi ideig fog keringeni a lakásban a ruháinkon, illetve hogyan fog állni kedvenc darkfenteziíróm  éjfekete pólóin. Meg a varjakon és denevéreken persze, amik velünk laknak setét vágyakból épített gótikus kastélyunkban.

Mostanában sűrűre sikerülnek a hetek, hétfőn barátnőzés, kedden animenézés, holnap orosz, csütörtökön tánc, múlt héten is majdnem minden napra volt valami, kicsit kezdek fáradt lenni.

A monszunidőt meg nem bírom túl jól, bár az eső igen hangulatos az irodából nézve, úgy érzem, megfulladok a fülledt időtől. Azzal kezdődik a napom, hogy leizzadok teljesen, és azzal fejeződik be, hogy valahol elázok.