Élet apró örömei rovatunkban ma:
Amikor éppen nem gyűlölöm az életet, akkor továbbra is írom a cukiságokat.
Nagylány:
Kisfiú:
Csak hogy fokozódjon a kibaszott pokol, a nagy most különösen geci a kicsivel, kedvességnek álcázva bántja, ismét csak szétválasztva, vagy pedig a tv előtt bírnak létezni. Egyik nap fél kézzel fogtam a vállamon átvetett nagyot (15 kiló), másik fél kezemmel toltam a babakocsit, és még volt egy futóbicikli is, és így, folyamatos üvöltések közepette mentünk haza, mert undorító módon löködte az öccsét a játszón. Azóta nem megyek velük sehova, csak az udvarra a két csoffadt hintához, utána meg a lakásba, beküldöm a szobájába kicsit pihenni, kap egy tál mogyorót, hogy rágcsáljon valamit, aztán ha úgy érzi, készen áll rám meg az öccsére, akkor szóljon, és kijöhet. Borzasztó hosszú így a délután, a mesenézős keretet felemeltem 20 percre, mert akkor 20 percig tényleg nyugi van, de ez így óriási visszafejlődés, hát már pont kezdtek jól eljátszani.
Az is nyomaszt, hogy novemberben (két hónap! múlva) elutazunk 4 napra, és eddig azt gondoltam, hogy ne válasszuk szét a gyerekeket (egyik egyik nagyszülőnél, másik a másiknál), mert megviseli őket, főleg a kicsit, hogy nem elég, hogy mi eltűntünk, de még a tesó is. De anyámon látom, hogy semennyire nem tudja kezelni a helyzetet, mérges a nagylányra, veszekszik vele. Pedig sokszor szólni sem kell, mert azonnal rájön, hogy elvetette a sulykot, és legtöbbször magától jön, és átöleli pár perc múlva, meg hoz az öccsének játékokat, hogy jobb kedvre derítse. De ha leszúrjuk, akkor csak tovább üt, rúg, üvölt.
Istenem, de kurva fárasztó ez, minek kellett két gyerek.
Három hete nem írtam. Fiam 3-5-x kel minden éjjel (bár ma csak 2x, hurrá), fosul vagyok, napközben alszom. Lányomat beszoktattam az óvodába, és iszonyúan nyomaszt, hogy poroszos-fegyelmezős-üvöltőzős a légkör, mit csinál, mondtam már, hogy gyere ide, ne mocorogj, egyed azt a reggelit, azonnal jösszvissza, és én nem kétlem, hogy a gondozók szeretik a gyerekeket, szerintem észre sem veszik, hogy ez így nem jó, hogy nem így kéne beszélni. Lányom minden nap zokogva megy be, de délután meg vidám, és csacsog, nem tudom, mennyire aggódjak. Itthon ha csak rákiáltok (mert messze van), már elsírja magát, hogy anya, miért kiabáltál. Az oviban állítólag nincsen vele semmi baj, mert nem sír, nem hisztizik, eszik, alszik, csinálja, amit mondanak, és bennem meg az van, hogy persze hogy csinálja, mert retteg, mert mindenki le van üvöltve. Meg lehet ezt szokni? Megszokja? Akarom, hogy megszokja? Haza fogja hozni ezeket a mintákat, már a bölcsiből is hazahozta azt, hogy "fejezd be", és a falnak megyek tőle, hogy ezt mondogatja az öccsének.
Szóval most ez nyomaszt faszán, közben a fiam összevissza alszik, kiszámíthatalan vele minden, tapad egész nap, tőlem két miliméterre bír csak létezni, nadrágomba kapaszkodik.
Tudtam, hogy szeptember első hete káosz lesz, oviba beszokás, ilyenek, ki leszek purcanva a két gyerekkel itthon, de azért arra nem számítottam, hogy lányom ovi előtti napon lebetegszik, mert megint elkapta azt a rohadt kéz-láb-száj vírust. Természetesen a fiam is elkapott valamit, most vagy ugyanezt, vagy mást, de lázas, nyűgös mindkét gyerek. Anyám tegnap befutott felmentőseregként, ami tényleg nagyon jól jön most, mert két lázas, fertőző kicsivel tényleg csak annyit tudok csinálni, hogy egész nap a youtubeot nézik, és töltődnek be egymás után a nándimesék.
Múlt héten volt egy napom magamra, én vittem vissza külföldre a legnagyobblányt, 6 órát vártam a reptéren a visszajárat előtt, olvastam, sorozatot néztem, ebédeltem, kávéztam. Jól esett, jobban, mintha én maradtam volna otthon a két kicsivel, amíg féjem megjárja ezt a kanyart.
Rászoktam a közeli könyvtárra, megvan az illúzió, hogy vettem valamit (mert elhozom,és kirakom itthon a polcra), de amikor elolvastam, akkor visszavihetem (mert amúgy meg nem tudom hol tárolni).
Vártam amúgy ezt a hetet, kíváncsi voltam az óvódára, meg túl akartam esni ezeken az "első nap ott vagyunk picit, második nap otthagyom, x. nap ottalszik" körökön. Vártam már az őszt is, hogy kicsit minden visszaálljon a normál kerékvágásba, és jöjjön hetente a szitter. Amúgy nagyon meg vagyok vele elégedve, jó ötletei vannak, tudja kezelni a gyerekeket, ügyes. Tök jó érzés tervezni, hogy melyik héten mit csinálunk, hova megyünk. És amúgy semmi extra nem történik ilyenkor, általában barátokkal találkozunk, és eszünk meg iszunk valamit, vagy trsasozós helyre megyünk, este 11-re hazaérünk, de őrület, mennyire feldob, hogy van ilyenekre lehetőség. Hogy jövő szombaton el tudunk menni a férjemmel mindketten egy szülinapozásra, meg végre úgy találkozunk a barátainkkal, hogy közben nem szakítjuk meg a beszélgetést a vacsorázatás-fürdés-meseolvasás-visszamászkálásokkal.
Persze most, hogy betegek a gyerekek, lemondtam a szittert, eh.
Frissítettem a CVmet, beállítottam LinkedIn-en, hogy munkát keresek. Visszavár a pozim februárban, de én meg nem szeretném azt a munkát csinálni, vagy is inkább nem azokkal az emberekkel, szóval szétdobáltam ismerősök között az önéletrajzomat, hátha valahova pont én kellek napi hat órában.
És végre nincsen iszonyúan meleg.
Állandóan fáradt vagyok, rosszul alszom éjszaka, és nem tudom magam kipihenni. Este könnyen elalszom, de hajnali három körül megébredek, és onnantól úgy érzem, hogy csak félálomban fetrengek. A kicsi is kel megint minden éjjel, de az már meg sem visel, mert úgy érzem, amúgy is pont ébren voltam. Tudnék napközben aludni, de nem akarok, azt a kevés szabadidőmet, ami van, nem alvással akarom tölteni.
A nyaralás óta többször is voltam beteg, egyszer egy napra elkapott a hányós-hasmenős szörnyűség, méghozzá férjemmel együtt, nem is tudom, hogyan éltük túl a napot két gyerekkel. Azóta a torkom fáj, meg a fejem, elmúlik egy napra, aztán visszajön.
Jártunk vendégségben is, ami pokol, eleve mikor menjünk, ha a gyerekek felváltva alszanak, meg amikor a háziaktól kaptunk néhány játékot, hogy elfoglalják magukat, akkor mindkettő csak begőzölt az újdonság varázsától, és állandóan marták egymást.
Amúgy most pont jobb, hirtelen megokosodott a kicsi, ha rászól a nővére, akkor látom, hogy már megáll, abbahagyja, amit éppen csinál. A nagy meg valahogy elnézőbb, türelmesebb lett, megenged az öccsének egy csomó mindent, meg elpakolja a féltettebb cuccait. Szóval most az lett, hogy már nem kell őket állandóan elzárni egymástól, hanem képesek egy légtérben létezni negyed órán keresztül. Óriási előrelépés.
Ezen kívül meg olvasok (China Miéville: A város és a város között), befejeztem a Mindhunter második évadját, elkezdtem egy kötött felsőt, ezek az izgalmak vannak.
A nyaralás fárasztó volt, kaotikus, feszült. Mint megtudtam, létezik már egy mozgalom, staycation, hogy szabid idejére otthon maradsz, és hát lehet, hogy azzal is jobban jártam volna. Sosem szoktam egy légtérben aludni a gyerekeimmel, így nem szoktam meg a zajaikat, és mint kiderült, fiam felkel az éjszaka közepén, ácsorog, hujjogat, dödörészik, majd eldől és tovább alszik, én meg kipattant szemekkel fekszem mozdulatlanul, másnap meg szenvedek a kialvatlanságtól. Persze mindkét gyerek sokkal kevesebbet aludt, mint amennyit otthon szoktak, felborult a nagynak a ritmusa, ettől fáradt és nyűgös volt folyamatosan.
Sokan voltunk felnőttek, mégsem éreztem azt, hogy el tudnék vonulni pihenni, mert a sok felnőttből igazából csak nagyon kevés tudja ellátni a gyerekeket minden tekintetben. Állandóan attól paráztam, hogy a kicsi elkószál, gyakorlatilag a strandon laktunk, pár méterre már a víz. Többször lebasztam a családomat, mert úgy volt, hogy figyelik a picit, aztán hopp, mégsem, mert szépen egyesével felszívódtak, egy alkalommal meg a parkolóból, az útról kellett összeszedni a gyereket, ami után úgy ordítottam a családdal, hogy a saját hangomat nem ismertem meg, és az egész kemping kussban hallgatta a "kurva életbe már, hogy lehetsz ennyire fasz" c. beszédemet.
Azért is nagy csalódás nekem ez a nyaralás, mert a nagylánnyal sokat utaztunk (amikor még kicsi volt), és azok rohadt jól sikerültek, várost néztünk, sétáltunk, ő meg aludt a hátunkon. Viszont még sosem nyaraltunk úgy, hogy az klasszik pihenős, punnyadós nyaralás lett volna, ez volt az első alkalom. Jövőre talán már jobb lesz, a fiam is okosabb lesz már, nem kószál el és eszik meg mindent a földről.
Múlt héten Veszprém, jövő héten Balaton, úgyhogy ebbe az egy hétbe próbálom süríteni a irl és skype szociális életemet (a szálláson nem hiszem, hogy lesz wifi), kettlebellt, mindent. Tegnap pl 7-től elmentem edzeni, utána meg táncoslányokkal találkoztam, ma este Viddel dumálunk, csütörtökön egy másik barátnőmmel ebédelek, csütörtök este megint edzés (bele kell húzni, a kimaradt hetek miatt elveszítenék alkalmakat a bérletemből), közben lehet, hogy egyéb barátok átjönnek társasozni, pénteken talán skypeolok azzal a barátnőmmel, aki Barcelonában él, szombat este pedig jön a szitter, és akkor is társaságba fogunk menni.
De most kell is ez, Veszprémben rettenetesen untam magam, nem tudtam, mivel foglalkozzak. Azért mégiscsak két gyerek ott van, ha a pici alszik, akkor sem vonulhatok el tornázni vagy tanulni vagy vásárolgatni, hiszen ott a nagyobbik, anyám meg hiába mondja, hogy nem főz, meg nincsen semmi dolga, de attól még főz és állandóan van valami dolga. Fura helyzet ez, hogy egyik gyereknek sem volt rám különösebben igénye, de attól még nem vonulhattam el olvasni, mert nem hagyom anyámat egyedül a két gyerekre. És persze tök jó, hogy van egy kert, és ki lehet menni, de ha anyám bement a házba, akkor követte a lányom, őt követte a fiam, úgyhogy végül mindig a konyhában kötöttünk ki, hurrá kert. Délutáni alvásidő alatt elmentem kozmetikushoz, az szuper volt, meg persze Kapolcs is, de attól még a nap nagy részében csak azt figyeltem, hogy a gyerekek ne öljék meg magukat/egymást, elég eseménytelen feladat, de mégis ott kell lenni és figyelni.
Jövő héten meg nyaralunk, jön a család is mindkét oldalról, 7 felnőtt, 4 gyerek, nem gondoltam ezt végig. Főleg, hogy pénteken elvittük a nagylányt strandolni, és két napig tartott, mire kialudta és kiheverte az élményt, most meg elvisszük egy hétre vízpartra, te jó ég.
Nagyon sok dologról akartam írni, hogy én vagyok az az anyuka, aki félidőben otthagyja a hónapok óta várt tánctábort, mert a gyereke sír utána, meg hogy állandóan beteg valaki valamivel, kéz láb száj, kötőhártya ("kigyulladt a szeme" ahogy a lányom mondaná), fosás, meg persze a szobatisztulós kalandok, édes istenem.
De nem csak a gyerekek vannak, bár más témám nagyon nincsen, mitől is lenne, nem igazán történnek velem dolgok.
Két hete úgy éreztem, hogy készen állok arra, hogy ismét beleszeressek valami sorozat jóképű, izmos főszereplőjébe, úgyhogy elkezdtem az Outlandert, gyorsan kipörgettem az első évadot, és hát nem okozott csalódást. Igazi guilty pleasures (vagy ahogy egy ismerősöm mondta, kilty pleasures).
Aztán voltunk Kapolcson, napközben a kompatibilisebb gyerekkel, este meg kettesben, és egészen filozofikus hangulatba kerültem, mikor elmentünk négy tini mellett, akik fúvós hangszereken játszottak, csak úgy, a maguk örömére, meg az esti koncerten srácok részegen néptáncoltak, hogy milyen jó ez, amikor ennyire szeretsz valamit csinálni. És hogyan adjam át a gyerekeimnek, hogy nem az a lényeg, hogy jó legyél valamiben, vagy másoknak tetszen, amit csinálsz, hanem az, hogy szeressed csinálni (mert amúgy meg ha szereted csinálni, akkor végül általában jó is leszel benne).
Énekkaros voltam gimiben, abban a közegben ez nem volt egy túl menő dolog, de nagyon szerettük, és amikor elutazunk, vagy kórustalálkozóra mentünk, akkor is egy csomószor csak úgy énekeltünk, kipróbáltuk templomok akusztikáját, vagy ha kiderült egy másik csapatról, hogy vannak dalok, amiket ők is tanultak, akkor elénekeltük közösen, akár az utcán állva. Volt egyszer egy kórustalálkozós sulibuli, ahol két teremből az egyikben szólt a dizsi, de mindenki a másik, csendesebben ácsorgott, és random nekiálltunk énekelni. Mennyire nördök voltunk, milyen jó volt, és kedvünket az sem vette el, hogy nem voltunk különösebben jók.
Szóval ezt szeretném a gyerekeknek is, hogy szeressenek valamit ennyire, hogy jól érezzék magukat, és ne azért csináljanak valamit, mert jók akarnak benne lenni, hanem azért, mert egyszerűen szeretik.
Továbbra is szanaszéjjel alszunk, gyerekek külön szobában, mi a nappaliban, szóval most már át sem viszem őket késő este egy szobába, hanem mindenki marad ott, ahol lefeküdt. A hétvégén meg is néztünk egy olyan kanapét, ami elvileg mindennapos alvásra alkalmas, de nem győzött meg. Nem ideális a helyzet, de így legalább azon nem kell izgulnom, hogy reggel felébresztik-e egymást a gyerekek.
Kezd javulni a közös játék helyzet, ma reggel pl 3 percig duplóztak együtt, és a végén senki sem sírt.
Nagylány:
Ezt mondtátok