AnnGel blogja

Vasárnap került sor a Sagrada Famíliára, aminek egyik oldala a túldíszített boldogság, a másik pedig a letisztult(abb) szenvedés. A belseje kicsit alienes, legalábbis nekem minduntalan valami földönkívüli létforma jutott eszembe, pedig Gaudí az őt körülvevő természetről formázta. Szerintem a belseje csápszerű oszlopokkal, peteszerű díszítésekkel van tele, és csillag alakú, nyitott szájakra emlékeztető formák díszítik a plafont. Persze én vagyok csak ilyen elvetemült, hiszen mindez fatörzs, termés, és virág akart lenni, de így jár, aki sok horrort néz, és egy darkfenteziíróval tölti mindennapjait.

Vízköpő helyett csiga és kígyó kúszik a külső falon, mi pedig megtudjuk, hogy az épület még csak félig van készen. Eddig sosem éreztem a súlyát egy templomnak, hát ja, nagy meg minden, de építés közben látni ilyet egészen letaglóz, mikor tudod, hogy már mióta készül, és látod a tervrajzokon, hogy még mennyi minden hátra van.

Aztán strandra mentünk, fagyit ettünk, térdig gázoltunk a vízben (mert a fürdőruhát bizony elfelejtettük). Ekkor már este hat van, engem meg elfog a szomorúság, hogy holnap ilyenkor már nyálkás hideg Budapesten leszek, én pedig a tengerparton akarok heverészni, fura dolgokat enni, és még többet mászkálni a labirintusszerű belvárosban.

A szolid fürdőzést követően a kikötőben egy padon ülve kézzel ettük konzervből az olívabogyót, majd ismét a belváros felé vettük a irányt, mert rámjött, hogy kagylót kell ennem. Lejártuk a lábunkat és majdnem este volt már, mikor megpillantottunk egy nagyon is helyinek tűnő kiskocsmát: cigarettafüst, játékgépek, bácsik, akik megjegyzéseket tesznek rám; tévében meccs, hideg fémpult, üveg mögött mindenféle izék, és hatalmas adagok. A vacsora után már csak néhány eurónk maradt, amiből szendvicset vettünk másnapra, majd elindult a hajsza a kellően olcsó sörért, ami még kijön a maradék apróból. Végül vettünk dobozosat, leültünk vele egyik kedvenc terünkre, és békésen iszogattunk, mögöttünk hajléktalanok és kutyák, nem messze sajtpiac.

Közben történeteket szőttünk alteregóinkról, akik egy kis barcelonai lakásban élnek, pasim művész lenne (nyilván), én pedig egy lebarnult, sokat mosolygó egyetemista, strandra járnék, piacon vásárolt gyümölcsöket ennénk, és a teraszon állva, kezünkben pohár borral néznénk a kis teret.

Utolsó izgalomként háromnegyed tízkor jutott eszünkbe, hogy letétként a jogosítványom a recepción van, és még ma este vissza kell kérnem, mert kora reggel indulunk, így a barcelonai este utolsó momentuma az lett, hogy a tömegen és világító röppentyűárusokon keresztülverekedve magunkat sietünk a La Ramblán át, hogy még időben visszaérjünk.

Szombaton ismét a belváros, ismét piac, mert kitaláltam, hogy fügét kell ennem, igazit, nem aszaltat, és ebben senki nem állíthat meg. Vettem négyet, ami egész napra kitartott, el is neveztem őket túlélőfügéknek. Letértünk kevésbé turistás mellékutcákba, nagyon furcsa volt, hogy a turizmus-szánsájntól öt perce prostik vannak meg hajléktalanok, meg annyira autentikus kiskocsmák, hogy nem mertünk bemenni, bár gondolhattam volna, hogy ez minden városban így van, nem is tudom, miért lepett meg ennyire. A nap legmelegebb részét a hűvös árnyékos utcákon töltöttük, vagy hangulatos tereken kávéztunk, ahol a helyi punkokat figyeltük a kutyáikkal, és fényképeztem a fügéimet, és mindenre rákérdeztem a pasimnál, hogy mit jelent.

Megnéztünk a belvárosi katedrálist, ahova nem lehet pántos ruhába bemenni (készültem előre), és hattyú úszik a belső kertjében, a tetejéről pedig megcsodáltuk a kilátást miközben azon töprengtünk, miért van minden ház tetején egy kicsi sufni.

Délután elindultunk a Tibidabo-hegyre százéves vidámparkot és Szent Szív templomot nézni, ehhez először metrózni kellett, majd gyalogolni meredek utcán gyönyörű villák között, végül fogaskerekűre ülni, és máris ott voltunk az ál-gót templomnál, tövében körhintával.

A vidámpark a hegy oldalába épült és mivel nem szedtek belépőt, így közelebbről is volt alkalmunk megnézni. Aztán feltámadt a szél, és fáztam egy kicsit, így rövid nézelődés után elindultunk. Egy óra múlva már mozgólépcső vitt minket a meredek utcán a Parc Güell felé, az a mozgólépcső, amiről annyit lelkendeztem előtte, és reméltem, hogy odatalálok, és most végre volt is valaki mellettem, akivel megoszthattam, hogy mennyire jó ez.

Parc Güell egy nagyon érdekes látomásra hasonlít, ami már kicsit összefolyik és semmi nem egyenes benne, de hadd adjam át a szót itt egy kicsit, mivel a furcsa formákról és mozaikokról én sem írhatnék jobbat.

A nap zárásaként tapast ettünk, benne kicsi polipot (úristenennekcsápjavan, nézdjujdecsápjavan), és megnéztük este a belvárost. Ha lehet, még nagyobb volt a tömeg, mint nappal, a kirakatokat felváltották lehúzott garázsajtók, és árusok színes világító röppentyűt lődöztek fel a magasba, mi pedig újabb, eddig ismeretlen utcákat fedeztünk fel.

Most igyekeztem nem elkövetni azt a hibát, hogy utólag rakom össze három nap élményeit, jegyzeteltem minden nap szorgalmasan, ne maradjon ki egy részlet sem, erre meg blogot vagyok képtelen összehozni róla. Barcelona nem hagyja magát leírni, két éve is csak ennyi futotta róla, igaz, akkoriban szerelmi bánatban fetrengtem, ha ez mentség.

Az utazás kalandosan kezdődött, már ha kalandosnak lehet nevezni az éjféli ügyeletkeresést, mert este a torkom váratlanul bedurrant annyira, hogy nyelni nem tudtam és megijedtünk, hogy valami komolyabb bajom van (de nem). Ehhez hozzájött, hogy négy előtt már keltünk, hiszen hatkor indult a gép.

Kissé kómás állapotban érkeztünk meg Barcelonába, ahol az egyik metróállomáson rossz irányba indultunk el, majd kavarogtunk egy túl kicsi térképpel a kezünkben, de legalább sütött a nap, az utcákat vonalzóval húzták (legalábbis azon a részen) és az emberek fura nyelven beszéltek. Végül megtaláltuk a szállást, aminek a recepciója egy barcelonai ház földszintjén van, és ott kaptunk egy kulcsot, ami pedig a szomszédos utcában található lakás ajtaját nyitja. A szoba hangulatos, a közös fürdő is tiszta, mindez tíz perc sétára a belvárostól, szóval ha valaki tervez arrafele nyaralni és hostelben gondolkodik, tudok ajánlani egy helyet.

Mire megérkeztünk és lepakoltunk, még csak délelőtt 11 volt, mi pedig úgy éreztük, mintha késő délután lenne már. Egy pillanatra megfordult a fejünkben, hogy na most el kéne aludni, felébrednénk este, és gyűlölnénk magunkat, így inkább feltápászkodtunk, menni kell, nem lazsálunk. Így sétáltunk tűző napon a La Ramblán, kerülgettük a rengeteg turistát, aztán inkább a mellékutcákat választottuk, szűk járatokat a magas épületek között, ahol a függönyöket kikötözik az erkélyre, és mindenhol szélforgók meg virágok vannak.

Meglátogattuk a helyi piacot, ahol olyan gyümölcsöket és állatokat árultak, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Nyilván tisztában voltam vele, hogy vannak halak, többféle is, de azért nem gondoltam, hogy ennyi. Meg voltak más izék is, kicsi cthulhuk, furák.

Azt már a legelején megbeszéltük, hogy olyan kajahelyeket lenne jó találni, amik nem annyira turistahelyek, persze Barcelona belvárosában ez eléggé esélytelen, de azért megpróbáltuk. Már első nap voltunk egyben, ami hasonlított elképzeléseinkhez, ahol villogott a játékgép, egy idős hölgy láncdohányzott és legyezővel hűtötte magát, mi pedig kávét töltöttünk magunkba szendvicsekkel.

A szűk utcákból aztán kiértünk a kikötőbe, fújt a szél, mi pedig egy pálmafa alatt a meleg kövön elaludtunk. Azt álmodtam, hogy vissza kell utaznom még ma, mert dolgoznom kell, így aztán jó volt arra ébredni, hogy ez nem így van, és még mindig a földön fekszem.

Az esti program végül kimerült paella evésben, ami finom, rákok vannak benne, meg kagylók, meg izék rizzsel (mint megtudtam, a trú paellában nincsenek ilyesmik, ez valami turbó változat volt), utána meg feküdtünk, aludtunk, ami ránk fért három óra alvás után.

Vannak anyukák, akik lányukat főzni tanítják. Az enyém az előbb szerelt szét a kedvemért egy csapot, hogy megmutassa, hogyan kell kicserélni a tömítést.

Nincsen piros csizma. Sehol.

Az egész úgy kezdődött, hogy néhány éve kaptam piros csizmát (pedig én aztán feketét feketéhez) és rájöttem, hogy ez jó, fekete nadrág, bőrkabát, kiscsizma, kopogok elegánsan, meg minden. Persze két év alatt széjjel ment, így a héten gondoltam veszek egy újat, meg egy feketét is, és ha már egyszer nyáron felfedeztem, hogy a rövid szoknya jó, akkor veszek télire is egy rövidet, majd mutogatom a térdemet harisnyában jól.

Hősiesen végigküzdöttem magam az emberekkel tömött plázában, összeszorított foggal mormoltam magamnak, hogy kitartás katona, küldetésünk van, csizma nélkül nem megyünk sehova. De ha már útbaesett néhány másik bolt, akkor már néztem magamnak néhány plusz dolgot, amik majd milyen jól fognak menni a csizmákhoz. Gondolom ebből már kitalálható, mit nem vettem ma. Ellenben lett egy csomó másik cuccom.

Az eset hasonlít egy kicsit a tavaszi szandálvásárláshoz, amikor szereztem egy lilát (mert olcsó volt, és muszáj megvenni), és egy hónappal később vennem kellett néhány blúzt és felsőt, ami megy hozzá (mert nem állapot, hogy nincsen lila ruhám, ha már egyszer van hozzá lábbelim), amire rá néhány hétre ismét a boltban találtam magam, ahogy olyan szoknyákat kerestem, ami megy az új felsőkhöz.

Nem voltam én mindig ilyen, nem értettem, hogy lehet valakinek sok ruhája, vagy cipője, éveken keresztül két fekete nadrágban és egy bakancsban húztam ki a telet (meg egy szandálban a nyarat), de aztán valahogy előjöttek a színek, és azóta nincsen nyugtom. És férfiak, ne higgyétek, hogy ez nekünk szórakozás. Ez küzdés.

Hiányzik egy kicsit a mindennapi dolgokról írás. Átestem a másik végletbe, amikor már csak ritkán és csak hangulatokat írok le, miközben én asszem szerettem rinyáló-lelkendező blogot vezetni. Mindig elmaradásban vagyok a fejemben keletkező posztokhoz képest, ezért valahányszor az jut eszembe, hogy blogolni kéne a most látott filmről, vagy a vámpírról a sarki boltban, vagy arról, ha még egyszer hallanom kell a wakawakát, akkor üvölteni fogok, akkor mindig az jut eszembe, hogy "ejnye, csak szép sorban, írni akartál még a könyvekről és utazásról is", akkor a rám váró feladatok szépen agyonnyomnak*, és nem csinálok semmit.

Ez kicsit olyan, mint mikor kicsit rendetlenség van a szobában, és nekiállok összetakarítani, hiszen csak tíz perc. De ha már oltári a kupi, és érzem, hogy alapvetően rossz helyen van minden, és igazából át kéne teljesen rendezni, akkor kicsit teszekveszek, majd mindent hagyok úgy ahogy van, és igyekszem nem oda nézni.

Ilyenkor jönnek jól azok a hétvégék, amikor nem megyek sehova, nem találkozom senkivel, és most már végre rendet rakok, posztot írok, képeket rendezek, talán blogsablont cserélek, meg veszek új csizmát, mert a réginek tönkrement a sarka, és ha már ott tartok, akkor valami új szoknyát is.

*Volt egy pont pár hónapja, mikor annyira sok minden volt a fejemben, hogy kifejezetten megkönnyebültem, mikor leírtam őket a kis lila füzetbe. Mintha minden egyes gondolatba, ami eszembe jutott, görcsösen kapaszkodnék, mert félek, hogy elfejtem, mert akkor mi lesz. Ez persze iszonyatosan fárasztó, ekkor elkezdtem kézzel leírni őket a vonaton, és tényleg sokkal jobban éreztem magam. A gondolatokat persze így is elfelejtettem, de valahol ott van a megnyugtató érzés, hogy semmi baj, hiszen leírtam őket. Ez nem tudom, mennyire egészséges dolog, nyugtasson meg valaki.

Van egy félig befejezetlen posztom arról, hogy végre nyugodt vagyok egy szarabb időszak után, hogy másfél hónapnyi nyafogás és havazódás után kezd rendbe jönni minden. Arról is akartam benne írni, hogy eltűnt minden, ami mostanában nyomasztott, a jó dolgok meg megmaradtak. Beletanultam az új munkámba, a pasim talált lakást, kigyógyultam a sorozatos felfázás-antibiotikum-antibiotikum miatti rosszullét láncolatából, nemsokára ismét fellépünk a tánccsapattal, sokat olvasok, és nemsokára nekivesekedek az Electrose-nak ismét.

Ebben a vázlatos bejegyzésben szót ejtettem arról is, milyen volt az utolsó meleg budapesti vasárnap délelőtt táncra sietni, ahol ismét rá kellett jönnöm, mennyire szeretem ezt a várost így hétvégén reggel, mikor ferdék az árnyékok és kihalt a Wesselényi, néhány boltos pakol, és csak a turisták bóklásznak fel s alá. Leírtam benne azt is, hogy mennyire szeretem ezt és hogy akkor ott rájöttem, hogy most mindennel ki vagyok békülve, azzal, amit nap közben csinálok, azzal, amivel utána foglalkozom, és így összességében mennyire elégedett vagyok mindennel.

A poszt végül nem került ki, mert öt perc múlva már indultam haza, a vonat felé eleredt az eső, később újra köhögtem, másnap összeomlott melóhelyen a rendszer, aminek a supportja vagyok (vagy valami ilyesmi), aztán megfájdult a torkom, visszatért a felfázásom, és tegnap 3 órát töltöttem különféle várótermekben.

Ha nyavalygok a blogomban, rendbe jött minden, ha arról írok, hogy dejó most, akkor úgy tűnik, elromlanak a dolgok.

A Szigeten szerdán találtam ki, hogy szakmát váltok és a beszerzésről átnyargalok a bölcsességgyártásra. Ez a gondolat hajnali 2-kor fogant meg bennem a HÉVen, úgy tűnik, a tömeg és a por előhozta spirituális oldalamat, és én megláttam a hétköznapi életben rejlő mély értelmet. Így születhetett meg az, hogy életünk nem más, mint várakozás egy HÉV megállóban, ahol nem mondják be, mikor jön a vonat.

A másik ihlető pillanat az volt, mikor az Árpád hídon szokás szerint ki voltam akadva, mert hosszú, és órákig eltart rajta átjutni (legalábbis nekem úgy tűnik), és ennek hangot is adtam. A pasimnak elege lett, és lemérte, hogy csak 12 perc séta, majd elmondta, hogy örüljek, hogy nem az Örsre kell hazamenni, hiszen az milyen rossz lenne. Ekkor született meg másik két gondolatom, amit azon nyomban meg is osztottam vele: attól, hogy egy út hosszú, a többi még nem lesz rövidebb illetve lelkünk szenvedésben eltöltött perceit nem lehet stopperrel mérni.

Ha ezeket kiadom (minden oldalra csak egy gondolat fog kerülni) és híres leszek, akkor ezt persze úgy fogom elmesélni, hogy a rózsakertemben üldögélve jutottak eszembe ezek.

Szombatra virradóan alszunk 12 órát, készülünk lélekben az estére. Délután bemegyünk, sörözünk, tapsival szakmázok (mert kollegák lettünk bájdövéj), kávézok, Iron Maidenre léggitározunk a pasimmal (erről kompromittáló felvétel is készült), majd luciával sétálok rengeteget, miközben vígjátékba illően kergetjük exBrightot és agnust és Oroszországról beszélgetünk. Később bokáig süllyedek a sárban, kardigánt faggatom a munkájáról, aztán asszem csak ülünk, van chips is, meg fröccs. Éjjel egykor elindulunk Soerii & Poolek-re, merthogy a show miatt érdemes megnézni, hiszen vannak kurvák, csirke, törpe, és tanga, de aztán 40 percig tart a beállás, elfáradok, nem maradok végig. Aztán még volt valami biztosan, mert csak 4-re érünk haza.

Vasárnap benézünk Isten Háta Mögöttre, aztán befut D. is, akivel megbeszélem, hogy félmeztelen táncoló cowboyokat kell néznünk a Magic Mirrorban. Mielőtt elkezdődik a Muse szétszakadunk, isoldével és Lammal bemegyek nyomorogni a nagyszínpad elé, később pedig szemtanúja leszek az igaz szerelemnek, mikoris isolde és férje egymásra találnak a tömegben, tisztára romantikus módon. Aztán valahol a koncert felénél megpillantok egy lányt, aki a tömeg tetején utazik és megjegyzem, hogy ez mennyire bátor dolog, de én mennyire nem merném, erre Lam az ölébe kap, és felemel, a következő pillanatban pedig visz a tömeg, én meg sikítok, majd landolok pogózó külföldiek mellé.

A koncert után teljesen fel vagyok dobva, de aztán nincsen vesztegetnivaló időnk, sietünk, D kézen fogva vezet engem meg Larissát (asszem ez a netes nickje) a Magic Mirror felé, mert már késésben vagyunk, hangosan ordítom, hogy bevág a tanga, a tömegből pedig válaszként megkapom, hogy Soerii & Poolek. Rekordidő alatt megérkezünk, pálinkázunk majd megnézzük a jól megérdemelt cowboyainkat, a transzvesztita felkonferálót és a pezsgőspohárban fürdő szőkét. A show után, félúton a Hilltop felé elered az eső és teljesen elázunk én pedig szörnyű dilemmával küzdök: ha hazamegyek, akkor nem jövök vissza már, és akkor vége az egésznek, elmúlt, ha pedig maradok vizesen mert fiatal vagyok és bohó, akkor tuti nem úszom meg lebetegedés nélkül. Végül maradok (és később le is betegszem nyilván), isolde és exBright társaságában vállalhatatlan zenékre bulizunk, de legalább megszáradok. Egy ponton már nagyon csík szemem lett és akkor hazaindultunk, énekeltünk, isolde Cseh Tamást szavalt a HÉV-en, aztán hazagyalogoltunk az elmondhatatlanul hosszú hídon.