Az egész úgy kezdődött, hogy néhány éve kaptam piros csizmát (pedig én aztán feketét feketéhez) és rájöttem, hogy ez jó, fekete nadrág, bőrkabát, kiscsizma, kopogok elegánsan, meg minden. Persze két év alatt széjjel ment, így a héten gondoltam veszek egy újat, meg egy feketét is, és ha már egyszer nyáron felfedeztem, hogy a rövid szoknya jó, akkor veszek télire is egy rövidet, majd mutogatom a térdemet harisnyában jól.

Hősiesen végigküzdöttem magam az emberekkel tömött plázában, összeszorított foggal mormoltam magamnak, hogy kitartás katona, küldetésünk van, csizma nélkül nem megyünk sehova. De ha már útbaesett néhány másik bolt, akkor már néztem magamnak néhány plusz dolgot, amik majd milyen jól fognak menni a csizmákhoz. Gondolom ebből már kitalálható, mit nem vettem ma. Ellenben lett egy csomó másik cuccom.

Az eset hasonlít egy kicsit a tavaszi szandálvásárláshoz, amikor szereztem egy lilát (mert olcsó volt, és muszáj megvenni), és egy hónappal később vennem kellett néhány blúzt és felsőt, ami megy hozzá (mert nem állapot, hogy nincsen lila ruhám, ha már egyszer van hozzá lábbelim), amire rá néhány hétre ismét a boltban találtam magam, ahogy olyan szoknyákat kerestem, ami megy az új felsőkhöz.

Nem voltam én mindig ilyen, nem értettem, hogy lehet valakinek sok ruhája, vagy cipője, éveken keresztül két fekete nadrágban és egy bakancsban húztam ki a telet (meg egy szandálban a nyarat), de aztán valahogy előjöttek a színek, és azóta nincsen nyugtom. És férfiak, ne higgyétek, hogy ez nekünk szórakozás. Ez küzdés.