AnnGel blogja

Kicsit sűrű ez a hét, fáradt vagyok, persze szeretek mindent, és semmit sem hagynék ki, csak lehetne picit több az erő, meg ilyenek, nem is az alvás hiányzik, hanem csak hogy üljek kicsit, üljek és csak úgy legyek, mert most így egy kicsit fáradt, fáradt vagyok. Nem vagyok az a típus, aki mindig várja a hétvégét, de most már lehetne szombat, pedig még szabin is voltam nemrég, de ennyit arról, hogy a pihenéstől feltöltődünk, és még csak meg sem erőltettem magam, meg semmi, nincsen stressz, nincsen hajtás, csak úsznak az órák, és reggel van és este van, én meg megyek, China Miéville-től az Armadát olvasom, The Moon filmzenét hallgatok miközben a vonat ködös tájakon halad át, a harisnyám meg lila,  a boltban kapható hatféle lila közül pont eltaláltam, mi megy a blúzomhoz, és ezért most büszke vagyok magamra, táblázatokat pakolok, közben természeti hangokat hallgatok, levelek és a szél zúgását, madárcsiripelést, meg hóvihart tibeti hangszerrel. És nem tudom, hogyan képzeltem még ezek mellé, az életem mellé még pluszban heti 2x120 perces orosz nyelvtanfolyamot, de jó lesz, izgulok és várom nagyon, csak már a gondolattól is fáradt, fáradt vagyok.

Most táskát kellett venni (tényleg kellett, a régi szétesőben), és ki is néztem egy fazont, ami azonnal megtetszett. Hezitáltam kicsit, mert szürke-kék színű, és kéket nem hordok, kicsit sem, és mi lesz így, de talán nem hullik szét az ismert univerzum, ha nem passzol a táskám a ruhatáramhoz.

Aztán később Anyu mutatott egy kék pulóvert, nézd, milyen jó a fazonja, de hát nincsen nekem kék holmim, nem illik ez semmihez sem, nem kell a kék. Pedig menne az új táskádhoz, hangzott el a bűvös mondat, de aztán egymásra néztünk és összenevettünk*, hogy igen, így kezdődik ez, ha ezt megvesszük, akkor hetek múlva egyéb ruhákat nézek, amik mennek a kékhez.

Szóval ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy a lejtőn van ám megállás.

*Igen, Anyu olvassa a blogomat.

Mostanában sáskákat is mentek, akiknek valamiért a peronon jut eszükbe imádkozni. Ferdén süt a nap, melegít egy kicsit, piros szandállal terelgetem arrébb a zöld sáskát, és közben megállapítom, hogy összeillenek.

Esős időben csigákat szoktam elpakolni az útból. Őket kézzel fogom meg, mert lábbal kicsit sokáig tartana a fűbe visszamotiválni őket. Legalábbis gondolom, még nem próbáltam.

Esőről és lámpafényben fürdő utcákról akartam írni, csak közben kisütött a nap.

Évekkel ezelőtt (talán 6-7) 12 évvel ezelőtt Veszprémben hatalmas vihar tombolt egy órán keresztül egyik nap. A száraz szél vörös port hozott magával, tíz perc múlva pedig már nem láttunk el az utca végéig. Kendővel az arcunk előtt rohantunk becsukni a spalettákat, Anyu pedig fél napig takarította a vörös port a házból, mert befújt a becsukott ajtók és ablakok alatt.

Nem derült ki utána, mi okozta, honnan jött, és azóta nem is láttunk ilyet. Most már legalább tudjuk, mitől lehetett.

"A helyiek azonban azt is elmondták, már korábban is akadtak gondjaik az Ajka közelében lévő timföldgyárral. Mint mondták, többször előfordult, hogy száraz, szeles időben furcsa vörös porfelhő terítette be a települést."

Megszeppenve, így.

Pénteken Hibridet néztünk, iszonyúan nyomasztó, mégis tele van olyan jelenetekkel, amiket megmosolyogtunk. Kiforgatott klisék, család-gyermek-szörny kapcsolat újragondolva, megcsavarva. És az idilli jeleneteknél is érezni, hogy ebből semmi jó nem sül ki, de aztán a gyanú mégis elalszik, hogy aztán teljesen váratlanul megint rossz legyen minden.

Szombaton telefonon telefonon diktáltam excel táblát (pedig nem akartam dolgozni), amitől kicsit leolvadt az agyam. Szerencsére nem nagyon, mert aztán megalkottam Helenét, majd kultista társaimmal együtt bolyongtunk a gázlángok világította folyosókon, széttöredezett időhurkokban, egymást halálba taszítva.

Vasárnap pedig smink és ruha fel, fülbevaló celluxszal rögzítve, mert várt rám a fény, zene, csillogás, de még mindezek előtt némi gyomorgyörcs és Sangria.

Neil Gaiman – Graveyard Book

Dzsungel könyve csak temetőben, kísértetekkel. Minden fejezet egy külön történet, hangulatos, szerettem. A nyelvezete nem nehéz, ezért angolul ajánlom mindenkinek, aki tud valamennyire, a magyar fordításról nagyon rosszakat hallottam.

Neil Gaiman – Anansi Boys

Mit teszel, ha rájössz, hogy apád egy isten? Urban-fantasy-kalandregény, ahol a szereplők egyik helyzetből a másikba esnek, a szálak különválnak, majd összeérnek. Szórakoztató volt, de Gaiman többi könyve sokkal jobban tetszett.

Alan E. Nourse – Pengefutár

Történet egy olyan jövőről, ahol ingyenes orvosi ellátásért cserébe sterilizálják a betegeket, ezért kialakul az illegális orvoslás – főleg orvosi várótermekben olvastam, borítóján vér és szike, legalább passzolt. A párbeszédek kicsit szájbarágnak, a szereplők olyan dolgokat mesélnek el egymásnak, amit nyilván mindketten tudnak. De a világ és a hangulat kárpótol érte.

Az irodalmi forgatókönyv a végén nagyon rossz, képtelen voltam elolvasni.

Ray Bradbury – The Golden Apples of the Sun

Bradbury jó, ezt nem is ragoznám tovább.

Christopher Moore – Biff evangéliuma

Elképesztően szórakoztató, imádtam, és nagyon ajánlom mindenkinek. A könyv zsenialitását mutatja, hogy mikor pont egy váróteremben értem a végére, simán újra el tudtam kezdeni elölről, és eljutottam a századik oldalig anélkül, hogy untam volna.

Ellenben a fordítást nem szerettem, tele volt értelemzavaró elütésekkel is (Biff E/1-ben mesél, mégis időnként az van, hogy „mondta” a „mondtam” helyett, ami nagyon idegesítő). Ejnye.

Brandon Hackett – Isten gépei

Az alapszituáció, a világ és a sztori nagyon tetszett, ellenben a karaktereket és a párbeszédeket rettenetesen gyűlöltem. Emberek egymáshoz így nem beszélnek, és a szereplők is idegesítettek. Olyan fordulatok voltak időnként a sztoriban, amitől én fordultam fel majdnem – érezhető volt, hogy dolgok azért történnek, mert az írónak így kényelmesebb volt elmesélni a sztorit (a három évig lefagyás, a fél évig lebegés, a hirtelen emberré változás). Csak azért olvastam végig, mert maga a történet érdekelt, és a világ nagyon ott volt. A többit meg ki kellett volna húzni a francba.

Vannak azok a könyvek, amiről tudod, hogy nagyon rosszak, mégis úgy vagy vele, hogy elolvasnád, milyen is egy ilyen. Csak hogy aztán tényleg, okkal fikázhasd. Így voltam Fejős Évával (a Hotel Baliról spoileres ismertetés itt), de Vass Virág is ilyen, meg Lakatos Levente. A metróban agyonplakátozott történet fülszövege már sokat elárul, de biztosíthatok mindenkit, hogy sehol sincsen a könyvhöz képest.

Persze legtöbbször pénzt nem akarunk adni az ilyesmiért, és most itt van egy megoldás, ha nem tudjuk senkitől sem kölcsön kérni, sem letölteni: ki kell kölcsönözni. Néhány hete pillantottam meg a Westendben megnyílt könyvsiker kölcsönzőt, és gondoltam tesztelem, mivel mással, mint egy jófajta trash-siker-izével. Időm pedig van olvasni, ingázás ftw.

Szürke szeme úgy szikrázott, mint egy jégtábla, amelyről nem tudod eldönteni, hogy mikor szakad be alattad. Csúszkálhatsz rajta, de könnyen bele is dögölhetsz a kis kalandba.

A könyv egy szexjelenettel nyit: ügyes módszer arra, hogy megvetesse a kötetet, hiszen legtöbben a könyvesboltban állva az első pár oldalt olvassák el, és ez alapján (is) döntenek. A fülszövegbe is ebből vágtak be részeket, hogy így legyen teljes a rászedés. Gondolom mondanom sem kell, hogy több nincsen benne. Amúgy hálisten.

A főszereplők 17 éves elkényeztetett gazdag gyerekek: a szilikonmellű Barbi, aki egy popsztárral randizgatott, ezért híres lett, és meleg barátja, Krisz. A történet során Barbit elgázolják egy buli után, amitől amnéziás lesz, aztán  a média elől menekülve a Siófoki nyaralóba megy Krisszel, és visszanézik videóblogját, hogy kiderítsék, ki akarhatta megölni, és hogy visszanyerje emlékezetét. Igen, tényleg ennyire szar.

Az első száz oldalt olvasva nem tudtam eldönteni, vajon az író komolyan gondolta, vagy paródiát írt: ha komoly, akkor nagyon durván rossz, ha paródia, akkor csak simán szar. A leírások helyett márkák vannak: felvette Gucci szemüvegét, elővette Blackberry-jét, kedvenc Versacci cipőjét hordta stb stb.

De még ha poén is: amnéziás főszereplő. Ne már. Aki a történet egy pontján kezd megőrülni, képzelgései vannak. Levágja a haját a fürdőszobában. Nem gondoltam volna, hogy a „megőrül a főhős” kártyát még előveszi bárki is (és ki is adja ezt bárki is). Kedvelt klisé ez úgy látom, már Fejős Éva is bevetette ugye, hogy szaporodjanak a legépelt ívek.

Barbi árulása döbbentette rá, hogy a szépség korántsem annyira értékes tulajdonság, mint azt korábban gondolta. A külső mindössze kiegészítő az összképhez, a sokkal értékesebb vonásokhoz.

Nem igazán vágom azt sem, kinek szól ez a könyv. A szereplők 16-17 évesek, de a beharangozás, a fülszöveg meg inkább az idősebbeknek szól. Viszont miért akarnának 25-30 éves emberek tinédzser sztárpalántákról olvasni?

De hogy ostorozzam még egy kicsit a szöveget (mert a történetet szerintem már nem kell tovább): nem elég, hogy a mondatok simán rosszak, hanem übereli mindezt, mikor  az író költői próbál lenni, vagy éppen bölcs, és ezerszer elkoptatott frázisokat használ. „Villám hasította ketté az eget”, meg ilyesmi. De a hasonlatok a kedvenceim:

Az éjszakai utcák szakasztott olyanok, mint az életünk. Sétálunk rajtuk rendíthetetlenül, és közben abban reménykedünk, hogy ha nem nézünk oldalra, a bokorból leselkedő veszedelem sem támad ránk. Pedig éppen a félelmünk biztosítja arról, hogy jó helyen settenkedik. Az összes árny a rettegéseinkből táplálkozik. Minél jobban majrézunk, annál nagyobbakra nőnek. A bátrak azonban az össze árnnyal szembenéznek, mert tudják, csak vakmerőségükkel kerülhetik el a bajt.

A legtöbb fejezetet valami hasonlóan rettenetes bekezdéssel nyitja, és mikor jobban elolvasod, jössz rá, hogy semmi értelme. Az abszolút kedvenc, amit hangosan olvastam fel a körülöttem ülő szerencséseknek:

Közeledett a vihar. A Balaton hullámai először csak fodrozódtak, majd taréjokat növesztettek, mint a punk zenészek. Röviddel később pedig úgy csapódtak az évek során fényesre nyalt betonparthoz, mintha pogóznának, és arrébb akarnák taszítani a szárazföldet. Óriási buli készülődött a parton: az égdörgés lesz a basszus, a cseppek az ütem, a szél süvítése pedig a szaxofon.

Háromszáz oldalig bírtam, ott éppen megszöknek a siófoki nyaralóból, átugranak a szomszéd telkére, ahol egy hatalmas kutya üldözőbe veszi őket. És mikor már másznak át a kerítésen, a srác lábába harap, de a srác pont átjut, lábán cafatokban a farmer. Ez már annyira sablonos, hogy szavak nincsenek rá, képtelen voltam befejezni.

Tudom, hogy ez csak egy hülye kényszer, hogy mindenről (legalábbis majdnem mindenről) írni akarok, ami történt velem. És mikor meg nem írok, akkor lelkiismeretfurdalásom van. De tudom magamról, hogy szeretem időnként visszaolvasni a blogomat, így derül ki számomra, hogy szalad az idő, hogy tavaly ilyenkor voltunk Gyárban, meg ilyenek. És ha ritkábban írtam, mérges is vagyok magamra, jaj, miért nem írtam akkoriban többet, de ez persze nem akadályoz meg abban, hogy most is keveset blogoljak.

Mert olyanok sikkadtak el így a mindennapokban, mint a közelről indítás, ahol BePénél boroztunk Juddal, wooffal és tapsival. Én kicsit később csatlakoztam a társasághoz, egyedül metróztam ki a francba, ahonnan még villamosoztam még tovább, és mikor azt hittem, hogy a világ végén vagyunk, ismertem fel az állomást, ami mellett minden nap elmegyek vonattal, és ami amúgy nincs is messze.

De nemcsak erről a találkozóról feledkeztem meg csúnya módon, hanem a Wekerle napokról is, a szentségtelen szimmetria kisvárosában tett látogatásunkról (csak most napfényben). Találkoztunk a lakókkal, ettünk az ételükből, ittunk az italukból, láttuk a jelet teljesen összerakva – oda tartozunk már mi is, a városrész lakói pedig a szokásos szeánszon halkan mormolják, hogy hamarosan bővül a kör. (Nem, nem így volt, csak sétáltunk a napsütésben, kenyérlángost ettünk, meg vettünk lekvárt és söröztünk.)

De moziban is voltam mostanában, meg egy csomó könyvet elolvastam, és ezeknek is akarok külön bejegyzést, de mindig el vagyok maradva az életemhez képest. Például ez a bejegyzés is egy hete készen van, csak elfelejtettem kirakni.