AnnGel blogja

Szabin vagyok, és még a nap is kisütött, tök rendes tőle.

A pasim szerint akár egy szingli film jelenete lehetne a ma estém, mely során Ubuntut telepítek egyik barátnőm laptopjára, majd közben hastáncolunk is egy kicsit (a kamera felváltva mutatna minket és az installálás állapotát jelző csíkot). Ez jobban belegondolva egy leszbikus film is lehetne, bár asszem inkább nem akarok belegondolni.

A bejegyzés létrejöttét támogatta az elmaradt megbeszélés, ami miatt teljesen feleslegesen maradtam benn tovább, így pont lekésve a vonatot.

Ha minden alkalommal kiposztolnám, amit éppen ki akarok (csak éppen nem írtam meg, fejben fogalmazgatom, elmaradtam vele), akkor nagyon sok bejegyzés szólna az időjárásról. A kis lila füzetemben három oldalt szenteltem még október közepén (legalábbis asszem, nem írok dátumot a firkálmányaimhoz) annak a fajta esős időnek, amire nekem mindig az őszt meg a telet jelenti, és meghatározza a hangulatom.

Egyik este is így szötyörgött, a vizes betonon tükröződtek a lámpák, mi pedig kis utcákban sétálgattunk, figyeltük a vörös sötétítőfüggönyök mögött villódzó a tévé fényét, a pasim egy régóta érlelődő történetdarabkához mutat épületet, és elmagyarázta, mi az az art deco.

Ilyenkor - meg fényes vasárnap délelőttökön, mikor minden csendes és takarítják az utcákat - mindig belémvág, hogy belvárosban kellene lakni, egy körfolyosós galériázott lakásban. Nem arról van szó, hogy nem szeretném a napsütéses panelt, de ilyenkor mindig előtör belőlem a pozőr énem, nem tudom másra fogni.

Aztán mire pont megírtam volna ezeket a sorokat (és azt, hogy bármennyire is hangulatos az eső kopogását hallgatni, mégiscsak gyűlöletes ez a hang reggel fél nyolckor kávézás közben, hiszen ki kell mennem oda), megjavult az idő, és sütött a nap, így inkább megvártam, hogy ismét aktuális legyen.

Aktuális persze nem lett, helyette megérkezett a hideg, a télikabátom nyilván Veszprémben, így két pulóverben és bőrkabátban mentem munkába, a deres füvet és bokrokat néztem a vonatablakból ölemben a China Miéville Armadájával, amiről akkor azt jegyeztem fel a füzetembe, hogy

annyira magával ragad, mint fél éve a Perdido pályaudvar. Zötyögök a vécészagú, túlfűtött vonaton, és mégis a vízen vagyok, egy hajókból álló városban élek, ahol mindig máshol kel fel a nap.

De most ez is elmúlt, szép idő van, bár ez hétköznap nem igazán vigasztal, mert korán sötétedik, ferdék az árnyékok, és képtelen vagyok délután már dolgozni, mert úgy érzem, este van. Hát ennyit az időjárásról.

Szóval igen, nálunk van a kölcsönmacska, sajnos csak két hétig, de ennyi idő alatt kiélem minden kisállat-nyünyürgetős hajlamomat, nem mintha az urat nagyon lehetne szeretgetni (csak amikor engedi). Előtte kötelező olvasmányként elolvastam az Oatmeal idevágó részét

endure the pain and do not stop petting your kitty

hogy hangolódjak a témára. Jó arra belépni a lakásba, hogy vár ránk valaki toporogva, szemrehányó tekintettel vacsorát követel, miközben az üres tálkát nyalogatja.

látod, itt éhezem, hát van neked szíved? ilyenkor kell hazajönni? én meg csak itt várok és várok, támolygok, hát nézz rám

Az árnyoldalai is megvannak persze, mint például a tartós kialvatlanság. Van hajnalban az a pont, amikor megébredek, és tudom, hogy még egy órát aludhatok, erre megjelenik, dorombolva kettőnk közé fúrja magát, helyet foglal valamelyikőnk mellkasán, majd ha ez nem működik, akkor elkezdi csapkodni a szekrényajtót.

nahát felébredtél? hmmm, milyen véletlen, mindegy, akkor adhatsz nekem enni

Végezetül pedig egy kép az álcázás nagymesteréről:

Kattra megnő, de ne readerből próbáld.

Már mióta macskáról (A Macskáról) akarok blogolni, meg őszi erdőről, sötét estékről, átpunnyadt hétvégékről, reggel deres fűről, tejjel készült zabkásáról.

Mikor említettem munkatársaimnak, hogy Halloweenes bulira vagyok hivatalos pénteken, akkor többen megjegyezték, hogy át sem kell öltöznöm. Úgy tűnik, hogy az egyre gyarapodó színes ruhák ellenére is még mindig elég gót vagyok, örülök is kicsit. Sajnos a felöltözök-hétköznapi-ruháimba-több-sminkkel dolgot nem lőhettem el még egyszer, így utolsó pillanatban ahhoz a kézenfekvő megoldáshoz folyamodtam, hogy hastáncosnőnek öltözzek. Darkosnak vagy halottnak, még azóta sem döntöttem el, melyik illett rám jobban.

Későn érkeztünk, mert munka után még haza kellett mennem a ruhámért, illetve hogy kipróbáljam, működik-e a céges laptop a wifivel, nyilván nem (minden más természetesen igen), én pedig szombaton ügyeltem (amit szombat este TJ úgy képzelt el, hogy gépfegyverrel egy kihalt telepen védem a Céget a behatolóktól, de ez nem így van, csak a laptopot meg a mobilt kell bekapcsolni, de nagyon elkalandoztam).

Szerencsére eszembe jutott, hogy kellőképpen kocka társaságba készülődöm ahhoz, hogy írjak egy körelevelet a buli kezdete előtt fél órával, hogy van-e valakinek felesleges lan-kábele. És tényleg volt, itt is köszönöm mindkét embernek, aki hozott nekem. Persze mivel a bulit azzal kezdtem, hogy lecsaptam a kábelre, kellett egy keveset magyarázkodni, hogy nem a jelmezhez kell, hanem tényleg.

Aztán hamar betegre ettem magam mindenféle rágcsákkal, Titkos üzenetet énekeltem, illetve vállalhatatlan zenékre táncoltam, de ez már lassan hagyomány lesz asszem.

Minden irodában van egy belőle. Fázik nyáron a légkondi miatt, gyűlöli, hogy egész nap szól a rádió, és naponta négyszer lemegy  ugyanaz az aktuális sláger. Zavarja, hogy a vele szemben ülő folyamatosan ásítozik, és ezt látnia kell, így arrébb pakoltatja a monitort. Idegesíti a folyamatos telefoncsörgés, a teljes hangerőre állított, majd asztalon felejtett rezgő mobilok.

Meglepő rájönni, hogy a mi irodánkban én vagyok ez a kolléganő.

Nehezen tudom elfogadni, hogy azok az évek, hónapok, amik annyira fontosnak tűntek akkor, így elvesznek az emlékek között. Múltkor mikor szóba került, jöttem rá, hogy nem is emlékszem, mivel töltöttem a napjaimat általános iskola, kisgimi és gimi alatt. Furcsa módon minden bennem élő képen sötét van, lámpák fénye tükröződik a vizes járdán, otthon pedig zenét hallgatok és házit írok, de semmi ennél konkrétabb nem ugrott be.

Aztán ahogy a napfényes őszi erdőben sétálva erről beszélgettünk, csak eszembe jutott apránként minden. Nem tudtam elképzelni, mit csináltam gimi alatt délután háromtól, aztán rájöttem, hogy sosem értem akkorra haza, mivel délutánonként a Hungária étteremben (kockás terítők, műanyag tálca) vártam barátnőimre vagy az első pasimra. És így előjött minden, a foltokból színek és párbeszédek lettek, én pedig nem értem, hogy ezek miért nem élnek  bennem élénkebben. Ötödikesként hajnalban kelni, hogy lássam a Sailor Moon ismétlését, később röplabdára, biosz szakkörre, jazzbalettre járni (mikor mit találtam ki), a pár utcára lakó ismerőshöz átmenni gitáron pötyögni, rajzházit szerkeszteni kislámpafényben, péntekenként énekkarba járni.

Minden eltűnt egy ködben, amit nehéz feloszlatni, pedig én emlékezni akarok minden apróságra, a szombat délelőttökre a megyei könyvtárban, az általános iskolai napközikre, amiket utáltam akkor. Kicsit aggódom, mi mindent fog még kiesni az évek során, mert nem szeretném elfelejteni az életem.

Múltkor panaszoltam Anyunak, mióta dolgozom, milyen hamar elmennek a hetek, hónapok. Mindent hétvégékben mérek, amiből persze csak négy van egy hónapban, és mire észbekapok, már másodszorra kell a cégnél megváltoztatnom a jelszavamat, ami ezt jelenti, hogy fél éve ott vagyok már.

Persze kisebb találkozók bele szoktak mindig férni délután, szociális életet hétköznap is szoktam élni, de ha már egy játékot, vagy nagyobb táncpróbát akarunk összehozni, illetve belekalkulálom a hazautat is, hetek telnek el, mire összeszervezem a dolgokat.

Az első októberi hétvégén például L. vendégszeretetét élveztük, alie-vel Burnouttal játszottunk, kocsikat zúztunk szét, időnként azt kiáltva, hogy takedown! És azon az estén a társasjátékok megtanítottak rá, hogy ne bízzak senkiben, mert mindenki csak átver, főleg ha Bangről van szó és egy bizonyos renegátról.

Aztán voltam otthon is, pesztráltam a rosszkettyet, hajhúzással mutattam be neki, mit is érez a tengerimalac, ha a szőrénél emeli ki, közben Anyuval megfejtettük a világot és nem vettünk kék pulóvert.

A mostani hétvége a teljes punnyadás és semmittevés jegyében telt, Veronica Mars darálás mellett volt idő az Expendables-re is, igazi akciófilm látványos robbantásokkal és sok tesztoszteronnal.

És annyi mindent kellene csinálni, erre helyette homár kommenteket olvasok.

Időnként nyafogok ám csak, most például nem, mert kipihentebb vagyok, süt a nap, True Blood főcímzenét hallgatok végtelenítve, péntek van, délután táncolni megyek, és csak most tudatosult bennem, hogy a jövő hétre megint kivettem két nap szabit, és ez jó.

Csak hogy legyenek ilyen posztok is.