Nehezen tudom elfogadni, hogy azok az évek, hónapok, amik annyira fontosnak tűntek akkor, így elvesznek az emlékek között. Múltkor mikor szóba került, jöttem rá, hogy nem is emlékszem, mivel töltöttem a napjaimat általános iskola, kisgimi és gimi alatt. Furcsa módon minden bennem élő képen sötét van, lámpák fénye tükröződik a vizes járdán, otthon pedig zenét hallgatok és házit írok, de semmi ennél konkrétabb nem ugrott be.

Aztán ahogy a napfényes őszi erdőben sétálva erről beszélgettünk, csak eszembe jutott apránként minden. Nem tudtam elképzelni, mit csináltam gimi alatt délután háromtól, aztán rájöttem, hogy sosem értem akkorra haza, mivel délutánonként a Hungária étteremben (kockás terítők, műanyag tálca) vártam barátnőimre vagy az első pasimra. És így előjött minden, a foltokból színek és párbeszédek lettek, én pedig nem értem, hogy ezek miért nem élnek  bennem élénkebben. Ötödikesként hajnalban kelni, hogy lássam a Sailor Moon ismétlését, később röplabdára, biosz szakkörre, jazzbalettre járni (mikor mit találtam ki), a pár utcára lakó ismerőshöz átmenni gitáron pötyögni, rajzházit szerkeszteni kislámpafényben, péntekenként énekkarba járni.

Minden eltűnt egy ködben, amit nehéz feloszlatni, pedig én emlékezni akarok minden apróságra, a szombat délelőttökre a megyei könyvtárban, az általános iskolai napközikre, amiket utáltam akkor. Kicsit aggódom, mi mindent fog még kiesni az évek során, mert nem szeretném elfelejteni az életem.