Múltkor panaszoltam Anyunak, mióta dolgozom, milyen hamar elmennek a hetek, hónapok. Mindent hétvégékben mérek, amiből persze csak négy van egy hónapban, és mire észbekapok, már másodszorra kell a cégnél megváltoztatnom a jelszavamat, ami ezt jelenti, hogy fél éve ott vagyok már.

Persze kisebb találkozók bele szoktak mindig férni délután, szociális életet hétköznap is szoktam élni, de ha már egy játékot, vagy nagyobb táncpróbát akarunk összehozni, illetve belekalkulálom a hazautat is, hetek telnek el, mire összeszervezem a dolgokat.

Az első októberi hétvégén például L. vendégszeretetét élveztük, alie-vel Burnouttal játszottunk, kocsikat zúztunk szét, időnként azt kiáltva, hogy takedown! És azon az estén a társasjátékok megtanítottak rá, hogy ne bízzak senkiben, mert mindenki csak átver, főleg ha Bangről van szó és egy bizonyos renegátról.

Aztán voltam otthon is, pesztráltam a rosszkettyet, hajhúzással mutattam be neki, mit is érez a tengerimalac, ha a szőrénél emeli ki, közben Anyuval megfejtettük a világot és nem vettünk kék pulóvert.

A mostani hétvége a teljes punnyadás és semmittevés jegyében telt, Veronica Mars darálás mellett volt idő az Expendables-re is, igazi akciófilm látványos robbantásokkal és sok tesztoszteronnal.

És annyi mindent kellene csinálni, erre helyette homár kommenteket olvasok.