AnnGel blogja

Annyi mindent tudnék írni a tegnap estéről, de nem tudom úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjek ömlegősnek és modorosnak. Helyette inkább kép:

Vasárnap pedig gála, addig is workshopok. Meg izomláz.

Holnap, ingyér.

A kolléganőm, aki nemrég átment egy másik részlegre dolgozni búcsúajándékként egy

wait for it

Coelho naptárat, és Coelho hangoskönyvet kap ajándékba. Mert szereti.

A szabályok:

1. Köszönd meg, akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be, akitől kaptad.
4. Add tovább további 7 blogosnak.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról 7 dolgot.

Köszönöm szépen, Sulemia!

Jaj, hát nem tudom, mi az a hét dolog, amit nem tudtok rólam, de érdekes és publikus is. Hm.

1. Elkezdtem háziasodni. Volt egy időszakom, mikor egész sokszor főztem (szarul), aztán ebből lett az az állapot, amikor kávén kívül nem volt semmi a konyhaszekrényben. Most már javult a helyzet, vannak dolgok, amiből csinálok dolgokat, nem túl sokszor, de legalább most már nem csak ehetők, hanem finomak is.

2. Műszaki menedzserként végeztem, ami integrált tudást jelent azt jelenti, hogy mindenhez értek picit, de semmihez sem nagyon. Úgy tűnik, ez elkísér, mert most amint beletanulok valamilyen munkába, máris másikat csinálok, amire lehet mondani ismét, hogy integrált tudás, de aztán lehet, hogy nem.

3. Munkánál maradva: multinál dolgozom, excel-táblákat pakolok, függvényeket meg makrókat gányolok, mindehhez ingázok is, de élvezem, ami asszem egy meglepő dolog (még nekem is).

4. Oroszul tanulok (ismét), ami úgy indult, hogy egyetem alatt gondoltam, miért ne tanulnék meg egy új nyelvet tök ingyen, ha időm meg kedvem van rá, és gondoltam ez poén, mert fura betűk, höhö. Azóta megszerettem és komolyabb terveim vannak vele.

5. Tavaly június óta hastáncolok (pontosabban fúziós törzsi táncolok), ami úgy indult, hogy Vid kérdezte, kinek lenne kedve menni vele, és nekem volt, mert gondoltam ez tökre poén. Azóta megszerettem és nagyon fontos része lett az életemnek (ismerős?).

6. Rágom a körmöm, meg a bőrt az ujjamon, és meg szoktam kérni az ismerőseimet, hogy szóljanak rám.

7. Minden barátomat, illetve a pasimat is a blogomnak köszönhetem.

Nem adom tovább senkinek, mert mindenki megkapta, akinek én adnám.

Különben mikor azon sírok, hogy túlzsúfoltak a napjaim, meg szeretnék egy kis időt magammal tölteni, akkor nem kell ám velem törődni, mert változtathatnék ezen, csak aztán végül sosem akarok. Múlt hétvégén is az eredeti terv szerint szombaton utolsó vonattal jöttem volna fel Pestre, hogy ügyes-okos-kipihenten mehessek próbára vasárnap délelőtt. Ehelyett még a vonaton rájöttem, hogy én is akarok menni chattalálkozóra, így miután este tízkor begurultam a vonattal, mentem is a Krimóba, hátizsákkal, nagy sparos szatyorral, bedobozolt pörkölttel megpakolva. Amit aztán még vihettem haza hajnali fél háromkor az éjszakai buszon.

(A tegnapi nap is hasonlóan nézett ki, pályaudvarról azonnal ruhacserélős találkozóra mentem, táskámban leragasztott ételhordó, benne hurka, meg almáspite.)

Szóval próbán minden voltam, csak kipihent nem, de tökre megérte.

Az előző bejegyzésből kimaradt néhány dolog, például hogy éppen otthon vagyok a családommal, meg a pókkal a szobámban, aki most jött ki az ágy alól, és jobban örültem volna neki, ha nem tesz ilyet, mert amiről nem tudok, azon nem parázok, vajon hányszor mászik végig rajtam éjszaka az nem fáj.

Anyu elkezdett angolul tanulni nyáron, így mostanában sokszor gyakorlok vele, és vicces, mert pont ott tart angolból, ahol én oroszból, szóval míg ő azt gyakorolja, hogy this is my son, he is very smart, én közben azt, hogy eto maja babuska, oná penszinonérka.

Különben nagyon nehezen rázódok vissza a szavak tanulásába, el is felejtettem már, hogyan kell ezt csinálni. Bár angolból az utóbbi két évben rengeteg új szóval és kifejezéssel találkoztam, de mindig apró adagokban, és így meg tudtam jegyezni. Olyat pedig már nagyon régen csináltam, hogy na itt egy téma, itt a szószedet, jövő héten szódoga. Ehh.

Hogy valami értelmeset is csináljak ma (a két Fringe és három Veronica Mars epizódon kívül), levágtam a hajam, mert már nagyon tört. Kezdek kicsit nekikeseredni, hogy az utóbbi két évben már nem nő vissza olyan hosszúra, mint amilyenről levágtam, és ha így folytatom, akkor biztosan kopasz leszek (nem, nem leszek, most csak hisztizek).

Szóval mostanában ezek vannak. Táncolni kéne, mert két hét múlva fellépek, cikket írni, mert el vagyok maradva, tanulni, mert van egy csomó házim hétfőre, demajdholnapmajdholnapmajdholnap.

Veronica Marsot nézve az jut eszembe, hogy lehet, hogy jobban élveztem volna a gimit, ha pl. magolás helyett én is tojást védő burkot barkácsolhattam volna a jó jegyért. Vagy békát is szívesen boncoltam volna, ha már itt tartunk.

Most már nem is erőlködöm, hogy összeszedjem, mit kéne csinálnom a hétvégén (vagyis a maradék felében), mert úgyis sorozatnézés lesz belőle, akkor meg minek.

Megint rágom a körmöm, a bőröm, vérzik, fáj, szóljál rám, nerágd, hogynézmárki, fáj. Hullámokban tör rám, egy darabig egész szépek az ujjaim, aztán újra nekik esek, de miért rágom, ha fáj, ha tudom, hogy ocsmány lesz, miért, hát mondd meg, miért csinálom ezt, én hülye.

Zomb.

A külvilágból pár percre kihagyták a sárga komponenst. Minden cián-magenta színben pompázott, az ablak olyan volt, mint egy meghibásodott képernyő.

Furcsák ezek a péntek délutánok.

Napközben mindig van egy csomó gondolatom, amik aztán szétesnek majd újra összeállnak, és végül felszívódnak. Összefüggéstelen vagyok most kicsit, 07:33-kor ébredtem, és az összes saját rekordomat megdöntve 07:43-kor már a lift előtt álltam. Ideje rászoknom a kevesebb alvásra, mert én tökre szeretem, hogy minden nap csinálok valamit, ami miatt nem érek haza este 10 előtt, csak így pénteken már nem ébredek meg az ébresztőre, ami már kevésbé.

A héten le is csesztek, meg is dicsértek, sokadszorra is meggugliztam, hogy kell leírni, hogy dicsértek, és sokadszorra sem fogom megjegyezni, oktattak szépen okosan, oktattam szépen okosan, táncoltam ügyesen, tegnap pedig animéket néztem Vidéknél és betegre ettem magam chipsszel. Az orosz előtti egy órákat próbálom értelmesen eltölteni. Az első terv az volt, hogy majd tovább bennmaradok az irodában tenni venni, de már négykor elmegy a sötét miatt az életkedvem, így amint lehet, menekülök. Így maradnak a beülős helyek, próbáltam a Costát, ami drága, (viszont csendes, van helyem széjjelpakolni, nem néznek ki, ha ott írom a házimat egy kancsó tea mellett), illetve a Burger Kinget is, ami olcsóbb (de zajos, forgalmas, és az volt az érzésem, hogy az őr engem bámul).

Hogy a könyvekre is kitérjek, mostanában ezeket olvastam el:
Cory Doctorow: Little Brother
Neil Gaiman: Odd and the Frost Giants
Will McIntosh: Bridesicle

És elkezdtük nézni a The Walking Dead c. sorozatot, ami jó.

Amúgy az megvan, hogy Kovács András Pétert az új könyvének plakátján ugyanabban a testhelyzetben pózol, mint Fejős Éva vagy Rácz Zsuzsa?

Mondom, hogy kicsit összefüggéstelen vagyok.

Tudom, hogy november közepén írni a karácsonyról kicsit korai (vagy nem?), de munkahelyen előjött a téma. Névhúzásos ajándékosztás, a rémálmom, mennyit rohangáltam gimis karácsonyok előtt a vásárban, hogy találjak valami szart annak a srácnak, akit húztam, és gyűlöltem az egészet, de még mennyire. Egyetem alatt jöttem rá, hogy ajándékot venni nem kötelező, és a barátaimmal meg tudom beszélni, hogy mi lenne, ha hagynánk ezt. És általában hagytuk, a családom is elfogadta, meg a pasim is. Nem tartom magam lelketlen szörnynek, de nekem nem megy mindig ez az alkalomra ajándékozás, bár már előfordult, hogy találtam tök jót, de általában azt szeretem, ha mikor eszembe jut valami, hogy ennek hogy örülne, akkor megveszem és másnap odaadom alkalomtól függetlenül.

A lényeg, hogy így teljesen felhőtlenül teltek az ünnepek, nem volt semmi, ami megkeserítette volna, nem motoszkált bennem a "mit kéne xy-nak venni", sütit sütöttem, fát díszítettem, könyékig turkáltam a tölteni való pulykában, nekem ez a családi ünnep, nem hiányzik az ajándékon töprengés, idegeskedés. És pláne nem hiányzik, hogy olyannak próbáljak meglepetést szerezni, akit nem ismerek.

Sajnos a dolog nem ilyen egyszerű, és most nem úsztam meg, az irodában szokás, hogy ajándékozunk, mert az jó, lehetőleg valami hand made-et, de ha nem, akkor se valami egyszerű csoki legyen, hanem tényleg gondoljuk végig, vajon minek örülne a másik. Én ekkor az jutott eszembe, hogy ha a pasim, a családom, a barátaim (tehát az ajándékozandók köre) elfogadják és megértik, hogy én ezt inkább nem, akkor a munkatársaknak sem esik majd nehezükre. És az is biztos, hogy nem fogok ajándék után rohangálni nekik, amikor a szeretteimnek sem veszek.

Szóval igen, kimondtam a közös megbeszélésen, mindenki előtt, hogy én nem. Miért? Mert nem. Mert stressz, és nekem csak elrontja az ünnepem, amire nem vagyok hajlandó, és ez nekem nem. Nem. Kedvelem a kollégákat, de pont elég, hogy közös karácsonyi vacsorázunk (a saját pénzünkön), nekem ez bőven kimeríti a munkatársakkal eltöltendő ünnepi hangulatot. "De az milyen már, hogy mindenki bontogatja az ajándékot, te pedig nem", ez legyen mindenkinek a legnagyobb baja, nekem tökéletes lesz így. "Ha húsz ember képes rá, te miért nem". Mert nem. "Tönkreteszed mások szórakozását", kikérem magamnak, 19 ember pompásan elajándékozgatja egymást, nem értem, miben rosszabb, mint ha húszan tennék ezt. "Miért csinálsz ebből ilyen nagy ügyet", pont én nem csinálok belőle ügyet, mivel nem veszek benne részt.

Nem vagyok ajándékellenes, ha valaki örömét leli benne, tegye, ha én is találok valami ötleteset, akkor tényleg jó érzés, de nem vagyok hajlandó magam ezen idegesíteni. Tusfürdőhegyeket (bár ez inkább családon belül jellemző) vagy bonbont venni a másiknak szerintem nem törődés, hanem annak a jele, hogy "nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy olyat vegyek, amit szeretsz, de ajándékozni KELL, szóval kellemes ünnepeket!"

És igen, hiába bizonygatom magamnak, hogy jól tettem, hogy kiálltam magamért, mégis ez rág már két napja, hogy na most vajon mit gondolnak rólam. Bár szerintem eddig is bogarasnak véltek, szóval nem ronthattam sokat a helyzeten.