AnnGel blogja

Elmaradásban vagyok a saját blogomban a saját életemmel, nem mintha feltétlenül be kellene számolnom mindenről, de azért történnek említésre méltó dolgok*, és tudom, hogy a jövő-AnnGel seggbe akarna majd rúgni engem, amiért nem írtam többet, mert mennyire jó lenne visszaolvasni.

De annyi poszt van már készen a fejemben, és ebből annyit elfelejtettem már, és néha keverem, hogy erről vajon volt-e szó, vagy csak én emlékszem úgy, vagy csak offline füzetben van meg, vagy mi. Dolgokat tologatok hétről hétre, és nem írok újakról, hiszen nem írtam a régiekről, és valahogy soha nem érem utol magam. Lehet, hogy az egészet hagyni kéne, és csak arról írni, amik előtte néhány nappal történtek, és nem törődni a többivel.

És lám, végre írok, és akkor is arról, hogy nem írok. De majd holnap, de majd holnap, de majd holnap, de majd holnap most vár rám némi libamájas kenyér, paradicsomszószos tészta, saláta, és Dexter ötödik évad. Majd holnaptól beosztom az időmet.

*hétvégék, Harry Potter, találkozók, emberek

Van nálam laptop a vonaton (igazából kettő is, ez már a hedonizmus csúcsa), de mégis piros füzetbe jegyzetelek arról, hogy ráfagy az ablakra a pára. Már nem alszom el az úton, mint éveken keresztül, de nem is olvasok sokat, hála a sorozatoknak és a netbooknak. Jó volt otthon tölteni négy napot, olyan volt, mint egy kisebb nyaralás. Vég nélküli evés, szikrázó napsütés, hófoltok a kertben. Az út, ami az elején olyan rettenetesen hosszúnak tűnt, már lerövidült (lehet, hogy ez is olyan, mint a nagy plüssállatok), de a táskám most is tele van bedobozolt ételekkel, mint négy évvel ezelőtt.

Most nincsenek újévi fogadalmaim* (hacsak egy SAP script megírása nem számít annak, bár ezt azt hiszem kevés ember találja annyira izgalmasnak, mint én), inkább idei fogadalmaim maradtak. Annyira az volt bennem, hogy a december a pihenésé - elvégre nincsen tánc, orosz is szünetel, meg hát karácsony van -, hogy beterveztem rá rengeteg mindent. Most már csak négy nap van belőle hátra (amiből kettőn este nyolcig ügyelek), én pedig azon gondolkodom, mikor is akartam új koreográfiát gyakorolni, szavakat tanulni, sokat olvasni.

*Najó, az értelmetlen netezéssel és kattintgatással töltöt időt jó lenne mással tölteni, de ezt hiába fogadom meg, lusta vagyok hozzá.

- Saját szobámban rejtetted el az ajándékaimat?
- Miért, tudod, mit kapsz, nem?
- Igen, de akár el is felejthettem volna.

Tegnap igazi régi-vieókat-visszanézős-nosztaligázós estét tartottunk a családdal. A felvételeken az összes nagyszülőm él, én óvodás vagyok, bátyám annyi mint most az öcsém, de a mosolya nem változott, Anyu haja nagyobb, mint a dereka, Apunak pedig csak éppen csak foltosodik a szakálla.

A mai nap pedig továbbra is az orrfújás-fejfájás-tüsszögés jegyében tellik, már undorodok a teától, és még a Veronica Marsnak is a végére értem.

Nincsen erőm az önálló gondolatokhoz, néha eszembe jut, hogy írhatnék, aztán mikor odáig eljutok, inkább csak tehetetlenül klikkelgetek céltalanul, vagy éppen egymás után nézem a Veronica Marsokat. Pedig a hétvégék sosem telnek eseménytelenül, ezekből néhány mondat szerepel is a piros füzetemben (lilából közben piros lett, igen), de most azt is hanyagolom.

Elfolyik az idő, hétvégét alvásközeli állapotban lebegve töltöm, vonaton mostanában nem olvasok, este nehezen alszom el, reggel nehezen kelek. A folyamatos kimerültség most már állandósult, szóvá teszik munkatársak, táncos lányok, egyik este még a pasim is rákérdezett, hogy elkenődött-e a szemfestékem, de nem, a sötét karikákat hitte annak.

Elszáguldottak az utóbbi hónapok, a fejemben még mindig nyár van, és az év vége még messze. Nem mintha nem lennék tudatában az időnek, a munkám része, hogy az aktuális dátumokat különböző táblázatokba írogassam. Ha életemből film készülne, ezt az időszakot nem leszakadó naptárlapok pörgésével illusztrálnák, hanem excel sheetekkel, amikre éppen gépelem, wk49, wk50, wk51.

Amikor pedig végre valahogy tudatosul bennem, hogy itt vannak az ünnepek, iskolás berögződésből mindig az jut eszembe, hogy ez a pihenés időszaka lesz, és mindig emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem így van. Elégedetlen munkatársak vesznek körül, akik pihennének, készülnének, de dolgozniuk kell, és rossz kedvük engem is lehangol. Sokkal könnyebben elfogadom a kötelező, de kellemetlen dolgokat, ha valaki nem emlékeztet arra naponta, hogy ez igazából szar. A világvége hangulatot csak erősíti, hogy az ételfutárok nagy része nem dolgozik a két ünnep között, a céges menza is bezár, illetve feleannyi vonat jár ebben az időszakban, mint máskor, így külön öröm lesz bejárni.

De most már itthon vagyok, attól tartok, megfáztam, vár rám több tonnányi szaloncukor, tölteni való pulyka, és hétvégi ügyelet, mert a termelés továbbra is pörög, három műszakban. Ilyen marhaságot.

A munkám a blog rovására megy.

Napok óta blogolni akarok arról, hogy mennyire fáradt vagyok, de aztán mindig túl fáradt vagyok hozzá.

A tavalyihoz hasonlóan ismét elért a kívánságlistás játék, és ismét luciától kaptam meg, köszönöm. Arról már egyszer megemlékeztem, hogy az univerzumnak hála minden valóra vált belőle, aminek nagyon örülök, és nem szeretnék hálátlannak tűnni, de most is van néhány apróság. (Július óta azóta változott annyi, hogy most már határozottan szeretem a munkámat).

• szeretnék időt szakítani mindenre, amit szeretek csinálni, bár sokszor úgy tűnik, nem fér bele 24 órába az összes aktuális hobbim;

• időnként eszembe jut, hogy mennyire örülnék egy konzolnak, hiányoznak a játékok, nem mintha hatalmas gamer lettem volna, de azért volt néhány játék, amit csíptem, és most már kezdem úgy érezni, hogy elhaladnak mellettem ezek a dolgok. Aztán mindig le is beszélem magam róla, hiszen úgy sem lenne időm rá;

• ebből következik, hogy szeretnék 30 órás napokat, akkor lenne plusz kettő órám aludni, és még négy játszani;

• szeretnék kevésbé problémás bőrt, kevésbé töredező hajat;

• szeretnék leszokni a körömrágásról, bőröm kapirgálásáról. Szóljatok rám, komolyan;

• szeretném, ha a a számomra fontos emberek tudnák, hogy nagyon fontosak nekem. Miattatok jó élni.

Küldöm Vidnek, Mételynek, brainoiznak, tapsinak, Judnak, sulemiának, (linkelni most lusta vagyok). Tudom, hogy ebből néhányan megkapták, sőt meg is írták már, de a szándék a fontos asszem.

Mostanában eléggé bajban vagyok az öltözködéssel (ruhák, mindig csak a ruhák!). Mi az, amiben nem fázom reggel a metró felé menet, vagy este fél 10-kor, de nincsen melegem a túlfűtött vonaton? Rétegesen öltözködni csak felül tudok, a nadrágot meg a csizmát nem cserélgethetem.

Ezt leszámítva különben nagyon hangulatos utazni, hamar megszoktam a sötétet, és már elképzelni is nehéz, milyen lehetett tűző napon sietni az állomásra, árnyékba menekülni a munkaidő után. Most már csak a lámpák égnek, vizes a beton, köd kavarog a bokrok körül, tompán fénylik minden, legalábbis amikor éppen nincsenek kiégve az égők.

Tegnap is úgy tűnt, mint ha oroszóra alatt eltűnt volna a város, és mindig csak az a pontja létezett, ahol éppen én voltam. A piros hetes vonala, az Oktogon, ahol feldíszített fák derengenek, és ahonnan nem messze állítólag dohszaga van a ködnek.

A hétvégén sokat tanultam, például hogy még sokat kell tanulnom. Hogy lehet, hogy jógáznom kellene kicsit, illene nyújtott lábbal elérni a lábujjamat, megtanulnom rendesen rázni, nem azt a térdből rezgetőset. Meg megy a törzsi csujogatós üvöltés péntek óta, legalábbis asszem. A hátam közepe fáj, a közepe. És ma ellógtam az oroszt, mert reggel azt mondtam, hogy nem bírom ki ezt a napot, ha hosszú lesz, hát így rövidet csináltam belőle. Jé, fél hét van és én már itthon. Nosztalgikus melegszendvicset fogok csinálni mikróban, csak két rész van hátra a második évados Veronica Marsból.

Közben azon gondolkozom, vajon túlvállaltam-e magam, és igen, de aztán lehet, hogy csak amiatt gondolom, mert pont most volt a gála, meg betanulok a munkahelyen, és emellé jött az orosz. Jajmilesz. Namilenne.

Talán amivel legjobban le lehet írni a jelenlegi állapotomat, az a testi-lelki kimerültség, ami többek között azért nem szerencsés, mert ma még megyek egy workshopra, aztán egy komplett gálára. Nem jött be az az elmélet, hogy "ha a pénteki workshoptól izomlázad van szombaton, és a szombatin rádolgozol, akkor majd nem fáj majd semmid vasárnap", mert egészen új módokon és egészen új helyeken au. Most leginkább aludnék, de van 25 felvarrandó gombom, a lakás egy merő kupi, de kajám legalább van, meg energiaital és csoki, hogy ne dőljek ki este.

Nem hiszem, hogy a jelenlegi olvasóimnak sokat mondanak a nevek, de ki tudja, ki talál esetleg ide, szóval. Eliran Amar egy nagyon kedves, közvetlen ember, nagyon hasznos, kicsit gyors, de nem kimerítő workshopot tartott pénteken. Alap lépéskombinációk, testhullám, aki nem tribalt tanult eddig, annak is hasznos lehet (bár nehéz). Lesz még mit gyakorolni otthon, de nem éreztem úgy a végére, hogy mindjárt meghalok. A szombati Manca Pavli viszont egy merő szenvedés volt, sajnos egy kicsit sem élveztem, mert lefoglalta a gondolataimat a fájdalom. Nagyon jó mozdulatokat tanított, nagyon jó tippeket adott, viszont mindent több percig gyakoroltunk, amitől egy egyszerű vállkörzés is fájt már a végén. (Mert gyenge vagyok, igen.) Már a bemelegítésnél meg akartam halni, és akkor még hátra volt két óra.

És akkor ma Nuria Gallego, előre félek.