AnnGel blogja

Az utóbbi két napban több időt töltöttem az albérletemben, mint amennyit az utóbbi hónapokban. A cuccaim nagy része már szatyrokban, de amíg a posztereket el nem kezdtem leszedni a falról, olyan volt az egész, mint egy nagytakarítás.

Amúgy elég nagy görénységnek tartom, hogy a szervezetem minden lebetegedéssel megvárja a szabadságot/ünnepeket/pihenőt stb. Ezért volt nagyon kevés hiányzásom még sulis koromban, mert hétvégén robbantam le. Egyetemen vizsgák után lettem rosszul. Most pedig amikor már pont eltervezem, hogy csütörtökön szabadságot veszek ki, pénteken pedig otthonról dolgozom, hétvégére semmi konkrét nincsen betervezve, hanem végre behozom az egyéb lemaradásaimat... na akkor előtte nap biztosan lebetegszem.

Szemétség, megyek is inkább duzzogni.

Oroszból most jutottam el arra a pontra, ahol már nem képes több ragozási táblázatot befogadni az agyam, így amikor beleerőltettem a birtokos esetet, akkor az egész összeomlott, meggabalyodott és beszippantotta egy fekete lyuk. Utána azon filóztam este fél 10-kor hazafele menet, hogy milyen jó lenne X-aktákat nézni, közben pattogatott kukoricát enni, és lőn, a pasim azzal várt, hogy letöltötte a soron következő részt, és van kukorica is. Meg bögrés leves (az látens igényem volt). Tökre megéri a telepatikus kapcsolat kiépítése.

A mai nap pedig azok közé az álmos keddek közé tartozott, amikor azon vettem észre magam, hogy rettenetesen unom a munkám 60%-át, és fizikai fájdalmat érzek a táblázatoktól, illetve makrót is csak addig volt izgalmas írni, míg az volt a cél, hogy elvégezzen egy bizonyos műveletsort, a felhasználóbaráttá alakítás pedig sehogy nem megy. ("Mi az, hogy leáll, ha rossz adatot írsz be? Persze, hogy leáll, hát ne használj rossz adatot!")

Ma semmi sem jó*, álmos vagyok, az a baj. Álmosan ne engedjetek emberek közé.

*Sütött a nap, és a fogorvos pedig megjegyezte, hogy nem fog belőlem megélni, szóval történnek pozitív dolgok is, csak ilyenkor nem veszem észre.

De hogy ne csak rossz dolgokról írjak: süt a nap, a hajam lila, a héten felneveltem az első kicsi makrómat (kinek mi okoz örömet), tanulok magassarkúban járni, és költözöm. Négy és fél év abban a félszobában, az utóbbi fél évben már alig voltam ott, szóval csak szavak szintjén változik a helyzet, de akkor is. Jó volt ott, de jó lesz eljönni is.

Ezen kívül február végéig szinte minden hétvégémre már van valami programom, fellépések, órák, találkozók. Kicsit még mindig túlvállalom magam, de a két ünnep között amikor ötre hazaértem (hogy nyolcig ügyeljek), fél kilenckor már elaludtam az unalomtól. Szóval kellenek nekem ezek a délutáni elfoglaltságok, vagy csak megszoktam már, hogy hazaérkezés után három órával már alszom, és a szervezetem csak ennek engedelmeskedett.

Remélem nem lesz rendszer abból, ami tavaly is történt, meg ami most pár napja, mert így mindig csak csalódni fogok, és le fogok szokni a hősködésről is. Pedig nem tartom magam hősnek, ez olyan dolog, mint ahogy a leeső poharat is megpróbálom elkapni, úgy felkiáltok, mikor zsebelést látok. Eszembe sem jutott nem szólni, vagy félrenézni, mikor a részeg cigány (elnézést, de az volt) nekidőlt az idős hölgynek, és azzal a lendülettel a táskájába túrt. Hozzá kell tennem, hogy elképesztően ügyesen csinálta, a hölgy az ölében szorongatta a táskát, de a férfi még így is simán ki emelhette volna a tárcát belőle.

És nem is az a gond, hogy tolvajok vannak, hanem az, hogy miután a majdnem-áldozat lemenekült a villamosról, a férfi engem kezdett el vegzálni. Mit nézel te, mér' nem foglalkozol a saját dolgoddal, tán rendőr vagy teeee sasszemű. Ne nézzél, ejj de csúnya vagy, majd ha megbasználak nem így néznél, előveszem aztán megbaszlak itt. Mindezt egy tömött villamoson, és amikor segítségért néztem körbe, akkor mindenki kibámult az ablakon.

És tudom, hogy már elcsépelt közhely arról beszélni, hogy az emberek mennyire nem figyelnek másokra, és mindenkinek van története az ismerősének az ismerőséről, akit fényes nappal vertek meg és nem segített neki senki. De mégis valahol azt gondoltam volna, hogy ha mi sokan vagyunk, ha már hárman azt mondjuk, hogy tűnjön a francba, takarodjon a villamosról, akkor a közösség győzhet egy ilyen esetben. És mégsem, senki nem szólalt meg, senki nem védett meg, pedig mindenki látta és hallotta az esetet, így végül nekem kellett úgy leszállnom, hogy azt figyeljem, követnek-e.

Szar a világ, és én nem tudom, hogyan védjem magam. Meg kéne tanulni kulcscsomóval bénítani.

Az utóbbi hetekben sokat bambultam kifele a vonaton, és bármennyire is szép a behavazott táj, már meguntam. Fekete és fehér minden, vagy éppen szürke, nincsenek színek, nincsen napfény. Most erre persze felmelegedett, nem mintha így sokkal színesebb lenne, csak több a belvíz, meg a sár és a latyak.

Itthon vagyok Veszprémben, hallgatom a harangszót (hiányzik), meg nézem a ködöt, leszedjük a karácsonyi díszeket, sokat kávézom, Tron Legacy filmzenét hallgatok. A szobában sötét van, csak a kislámpa világít, az asztalon egyenletesen szétterített füzetek, pont mint öt évvel ezelőtt. Öt évvel ezelőtt még az érettségin izgultam, hogy felvegyenek a BME-re, meg majd milyen lesz az önálló élet, a főváros. Akkor még nem tudtam, hogy a barátnőmmel, akivel együtt fogok lakni, azzal nagyon megromlik a kapcsolat, meg hogy az egyetem nem lesz annyira szórakoztató és izgalmas, mint ahogyan én azt gondoltam, meg hogy pasit is cserélek, nem is egyszer. De ezeket jó nem tudni, az élet elég unalmas lenne, ha mindig mindent elspoilereznénk.

Bár nagyon sok rosszat hallottam róla, péntek este végül megnéztük a Tront. Szinkronosan, amit nem szoktunk, mert általában mindig ellátogatunk a MOM-ba a feliratos verzióért, de most ott is csak magyar hanggal lehetett megnézni. Én tökre elfogadom, hogy nincsen rá akkora kereslet eredeti nyelven, de tényleg? Budapesten egyetlen helyen sincsen feliratosan? Ez különösen vicces úgy, hogy a mozioldalaknak van angol verziója, meg angol összefoglalója a filmről, amit aztán nem lehet eredeti nyelven megtekinteni. Ehh.

Hogy a pozitívumokkal kezdjem: a látvány fantasztikus, a 3D nem adott hozzá annyira sokat, vagy aztán lehet, hogy de, nincsen összehasonlítási alapom. A hangulata is nagyon tetszett, a fények, a színek, és a zene sokat adott hozzá. A Daft Punk összehozott egy olyan hangzást, ami egyszerre retro és mégis modern, illett a filmhez.

Viszont a sztori rettenetes logikátlan, tele van lyukakkal, motiválatlan szereplőkkel, mindegy, hagyjuk is, szörnyű. A pasim nagyon találóan azt mondta, hogy felesleges volt plottal meg dialógusokkal küzdeni, sokkal szívesebben látott volna egy nagyon hosszú Daft Punk klippet motorozással. És mégis, a zene és a látvány miatt képes lennék újra megnézni moziban. Csak. Szinkron. Ne. Lenne. Iszonyatos az intonáció, a hangsúlyozás, még a fordítás fájt a legkevésbé, pedig az is kínos. Szóval most csak marad a soundtrack.

Tömör kivonat azoknak, akik csak most kapcsolódtak be.

Januárban még a pályázatíró cégnél dolgoztam, és nagyon nem szerettem, emellett a záróvizsgámra készültem. Még ebben a hónapban felmondtam, levizsgáztam, sokat olvastam és elkezdtem C++-t tanulni, meg Zumázni, illetve egy darabig kerülőúton jártam haza, mert féltem.

A februárom kb ezzel el is ment, welnesseltem, aztán készültem a floridai rokonlátogatásra. Március első felét ott töltöttem, hideg volt és elszáradtak a pálmafák, de legalább vettem magamnak egy e-book readert. Floridában szerencsére sokat beszéltem angolul, mert hazaérkezés után pár nappal elmentem felvételizni a céghez, akiről pont előtte rantoltam a blogon, és ahova aztán fel is vettek. Március maradék fele innentől ügyintézéssel tellt, de mentünk sokat moziba és állatkertbe is, illetve ebben az időben kezdtem el rinyálni azon, hogy keveset írok.

Áprilisban kezdtem el dolgozni az első hivatalos munkahelyemen, és átvettem a diplomámat is. Első táncversenyünk hatalmas sikerélményt okozott, és ez után rájöttem, hogy mennyire fontos lett nekem. Ebben az időben kezdtem el füzetbe offline blogolni.

Májusban abbahagytam az szablyavívást, mert rájöttem, hogy az életemnek az a szakasza véget ért, júniusban legfőképpen melegem volt, és szociális életet éltem hol Pécsett, hol a Duna partján.

Júliusban eladták nagymamám házát, keveset írtam, új munkakörbe kerültem, és nem múló felfázásommal elkezdtem orvoshoz járni.

Augusztusban elegem volt a két munkakör és a betanítás miatt, de tudtam, hogy úgyis elmúlik, és szeptemberre el is múlt. Ebben a hónapban továbbra is meleg volt, felfedeztem az áfonyát mint gyümölcsöt, Sziget fesztiváloztam és segítettem albérletet keresni a pasimnak.

Szeptemberben Barcelonában töltöttünk egy hétvégét ahova azóta is visszavágyom, és először léptem fel szólóban. Októberben őszi erdőben sétáltunk és elkezdtem arról blogolni, hogy fáradt vagyok. Voltunk halloween partin, ahol én voltam a zombi/halott hastáncosnő, aztán egyszer csak november lett, macskáztam, szülinapoztam, még egy újabb munkakörre betanultam, oroszra jártam, hétvégente táncoltam, és egyre kimerültebb lettem.

December elején még többet táncoltam, aztán nem, de azok a hetek valahogy elúsztak, továbbra is tanultam a munkahelyen, emiatt kevesebbet írtam, családoltam, évvégéztem.

Tömören, teljesség igénye nélkül. Vannak állandó dolgok, mint a csütörtöki sörözés, a baráti találkozók, hétvégi szerepjáték-alkalmak, hazautak, sorozatnézős hétvégék, amik remélem megmaradnak az új évre is, mert ezek azok a dolgok, amik miatt várok minden napot.

Nem gondoltam volna, de pénteken munka után mégis sikerült megjárnom a három házibulit, ahogy terveztem. Az első helyszínen a házigazdákon kívül még nem volt senki, segítettem főzni, és belezabáltam az avokádókrémbe (és elhatároztam, hogy nekem is csinálnom kell majd olyat). Miután megérkeztek a vendégek, én mentem is tovább, rajzolt térkép alapján megtaláltam a buszmegállót, és egy óra múlva már a három macskás embernél voltam.

Előtte még a Blaha Lujza téren hirtelen felindulásból vettem néhány marhaságot, az első standnál pedig összevitatkoztam az eladóval, mert megjegyeztem, hogy el vannak szakadva az anyósnyelvek. Mikor rámförmedt, hogy mit várok száz forintért, kioktattam, hogy fizetnék szívesen többet is, csak működne, mert szarért nem adok semmit. Végül egy másik standnál kb utánam dobtak egy parókát, és ezzel állítottam be a második buliba. Mikor a legtöbben elkezdték vadul felpróbálni, és sorban készültek a fényképek, megállapítottam, hogy már ezért megérte, majd leültem, nem ittam semmit, fáztam és elfáradtam.

Innen még elértünk az utolsó metrót, hogy éjfél előtt becsatlakozzunk a harmadik helyre, ami nem a pasim lakása, de lakott ott is, előjött minden oda kapcsolódó emlék, nyár van, én tanulok, ő análufókat fordít és időnként felsír. Itt egészen felébredtem, elkövettem azt a hibát, hogy ettem, így újra elálmosodtam, ezért inkább fél háromkor haza gyalogoltam. A lakásban felháborodott kölcsönmacska várt, aki előadta az éhező állatot, én pedig acélos jellemmel álltam ellen, mert tudtam, hogy kapott enni. Erre megrágott néhány műanyag szatyrot, és a lenyelt darabkákat visszaöklendezte a szőnyegre, mindezt hajnali háromkor. Igen, adtam neki utána enni.

A hétvégén akartam írni óévi összefoglalót, aztán mégsem, akartam táncolni, aztán mégsem, meg oroszt is ismételni, hát azt sem, de legalább bedaráltuk a Dexter ötödik évadát két nap alatt, és ez most már hivatalosan is hagyomány.

A pasim egy cipőfűzővel mászkál fel és alá a szobában, a kölcsönmacska pedig a földről fekve figyeli amolyan nem tudom, mit csinálsz, de rendben, szórakoztass csak kifejezéssel az arcán.