AnnGel blogja

Ma már csak az lebegett a szemem előtt, hogy tánc után végre hazaérjek, vegyek valami rágcsát, Fringet nézzek, korán elaludjak. A pasim amúgy is elmegy találkozni a barátaival, tökéletes időzítés egy kis pihenésre.

Szóval este nyolckor vettem gyümölcslevet, néhány zsemlét, és mutáns macskaegeres rágcsát, hogy aztán a öt perc múlva a háztömb előtt borítsam ki a táskám tartalmát a földre. Mert hogy a kulcsot, a kulcsot azt nem tettem el reggel.

Így lett a péntek esti programom része a lépcsőházban üldögélés, de hát volt nálam e-book reader (amin egy Kindle-ről szóló novellát olvasgatok éppen), meg némi gyümölcslével elmajszoltam három zsemlét, míg a pasim a város másik végéből röpke egy óra alatt oda nem ért.

Nem teljesen így képzeltem el.

Teljesen váratlanul kaptam egy plusz monitort, most itt menőzök kettővel, egyiket úgy fordítom, hogy senki ne lásson rá, a másikon folyhat a kemény munka. Királyság.

Tudom, hogy valami eszembe jutott tegnap este, hogy erről írni kéne, de már nem emlékszem pontosan, miről. Talán a holdról, vagy lehet, hogy az orosz sajtizű szárított feketekenyérről, amit ki kéne derítenem, hol kapható. Vagy lehet, hogy a túlzsúfolt napirendemről, amin változtatni akarok. Abban biztos vagyok, hogy egy könyvről. Szóval akkor arról majd.

Munka közben szemembe süt a nap. Ez azért jó, mert azt jelenti, hogy van nap, de azért rossz, mert ilyenkor meg kell állni, testet a fény felé fordítani, szemet becsukni, nem pedig cúf cúf táblázatokat készíteni.

És mini-önmegvalósítási válságban vagyok munka terén, de majd elmúlik azt hiszem.

Süt a nap, süt a nap, de ezt nem tudom oroszul, csak azt, hogy esik az eső. Igyot dózsgy.

Néhány napja a metrón három lány mellettem arról beszélgetett, hogy ki hány kreditet vett fel, és ma, amikor a költözés első fázisa (cuccok vissza a családomhoz) után a meglepően rendezett jegyzeteimet lapozgattam, elkezdett hiányozni az egyetem. Mert volt hangulata az óráknak, meg a készülésnek, az E épületben töltött lyukasóráknak, de tudom, hogy ezt csak a nosztalgia szépítette meg. A végén már tényleg nem szerettem, nem véletlenül nem mentem mesterképzésre, hanem kezdtem el inkább dolgozni. (És milyen jól tettem.) És mégis vágyom vissza egy kicsit.

A régi jegyzetek közül előkerültek a németkönyveim is, azt is sajnálom, mert nem azért tanultam évekig, hogy most meg se tudjak szólalni. Erővel fogom vissza magam az olyan kudarca ítélt elhatározásoktól, hogy rendszeresen foglalkozzak vele, hiszen tudom, hogy nincsen időm rá. Angolt is csiszolgatni kellene, mert hiába használom a cégnél, meg nézek minden nap sorozatokat, vészesen romlik az aktív szókincsem.

De hülye vagyok, hogy ezen rinyálok, elvégre ki tudom magam fejezni egy nyelven nem rosszul, egy másikon érteném, ha szólnának hozzám (majd ködös tekintettel bámulnék vissza), egy harmadikon pedig már "a barátom apjának új kocsija van" bonyolultságú eposzokat is meg tudok fogalmazni. Csak mindig bennem van, hogy lehetne jobb is, vagy csak a saját magammal szemben támasztott elvárásokat kéne csökkentenem, máris zenebb lenne az életem.

Hogy némi keretbe foglaljam a bejegyzést, szeretném belinkelni azt a két videót, amin mindig röhögnöm kell, a pasim szerint ez biztosan a műszakis gyökereim miatt van.

(El ne felejtsem majd munka közben alkalmazni a második videóban elhangzottakat, például ezt:

- Most mit csináljak?
- Szilvás buktát, mert azt szeretem.)

Nicole Kidman disznót vág

Székely és a fia

Kedden este a Medúzákkal (legalábbis egy részükkel) egymás bicepszét tapogattunk, nem is tudom, hogyan jutottunk el odáig, szerintem a kedves pincérnő teljesen elvette az eszünket (őt még biztos nem tanították be rendesen). Késztetést éreztem az este végén arra, hogy félrehívjam, és kislánynak szólítva megkérjem arra, tartsa meg kicsi lelkecskéjében ezt a vidámságot, a mosolyt, ne hagyja, hogy eltapossa ez a szürke világ.

Szerdán megállapítottam, hogy sikerült elkapnom valami kórságot, így bejelentettem, hogy a hét maradék felében inkább nem mennék be, hadd dolgozzak otthonról. Csütörtökön több meglepetés is ért, például találtam érett avokádót a boltban, és később a törzshelyünkön összetörték bennem a gonosz írók azt a hitet, hogy a WoD-os cuccok igazából jók. Persze utána próbáltak vigasztalni, hogy semmi gond nincsen, ha 18 évesen imádtam a 13 kötetes vámpír sorozatot, csak ne nyissam ki újra, mert egy világ fog bennem összeomlani. Lehet, hogy be kéne tiltani a régi kedvenc sorozatok újranézést/könyvek újraolvasását, hadd éljek azzal a tudattal, hogy a Sailor Moon, a Sliders, vagy éppen a Narnia sorozat a világ legkirályabb dolgai közé tartozik.

Ezen kívül élvezem az otthonról dolgozás előnyeit, ront a képen, hogy két nap után világból kivetett páriának érzem magam, aki csak cseten keresztül érintkezik a munkatársaival, akik lehet, hogy nem is léteznek.

Persze kihasználhatnám ezt az időt arra, hogy értelmes dolgokat csináljak, írhatnék cikket, dolgozhatnék a szólómon, amivel rettenetesen állok, olvashatnék is (sorozatnézést azért nem említem, mert éppen kifogytam), ehelyett tumblreken kattintgatok, fáj a fejem, és nem múlt el a táblázatgyűlöletem sem.

És még a kölcsönmacska is hiányzik.

A hét felfedezése, hogy a Móricz körtéri mekiben is van kávézó rész, így nem a Nyugatinál kell majd elütnöm az időt, majd onnan még átkeveredni oda, hanem. Igen, ilyeneknek tudok örülni. Ez csak azért nagy szám, mert így még jobban percre pontosan ki tudom számítani, hogy mikor induljak órára, nehogy akár egy perc is veszendőbe menjen.

Pedig éppen egy új életet kezdős projekt elején vagyok. Annyira bosszantott, hogy mindig mindenhonnan késésben vagyok, (amióta vonatozok azóta pláne) hogy elhatároztam, hogy leszokom erről, és elindulok időben. A döntésemben közrejátszik persze az a tény is, hogy nagyon szeretném hordani az Anyutól lenyúlt lila magassarkút, és abban sietni nem lehet. (Az időben odaérős törekvéseimet nagyban befolyásolják viszont az olyan esetek, amikor tíz percet fagyoskodok egy kapualjban, mert előbb érkezek, mint a tanár.)

Ma pedig majdnem írtam egy szösszenetet a Szegény Excel-munkás panaszai címmel, de aztán rájöttem, hogy azt az időt arra kéne szánnom, hogy a véletlenül felülírt fájlt helyrerakjam, persze csak azután, hogy elsírom magam a sarokban, majd rezignált arccal főzök egy újabb teát.

Pont azon gondolkodtam pénteken, hogy nem is tudom, miről írjak, mert olyan sok extra mostanában történik velem, csak a szokásos. Bosszant a MÁV (tudom, legalább annyira közhelyes szidni, mint a BKV-t), mert egy negyven perces úton képes a vonat harmincat késni. Időnként (sokszor) eszembe jut, hogy mennyivel egyszerűbb lenne nem ingázni, hanem hamar beérni a munkahelyemre, és nem azon izgulni, hogy ha elalszom, akkor csak fél órával később érek be. Aztán a héten előjött egy olyan helyzet, ami kapcsán elgondolkoztam, vajon csak ezért váltanék-e, és arra jutottam, hogy nem, csak én is szeretek rinyálni valamin mindig.

Orosszal szépen haladgatok, sajnos már eljutottunk azokhoz a leckékhez, amiket már nem vettünk egyetemen, így most már tényleg új az anyag, és tényleg több időt kellene szánnom rá, és nem, ezen a hétvégén nem készültem semmi sem argh. Ismét rákaptam a Chuckra, amilyen érdektelen volt az évad eleje, most olyan jók az új részek, illetve X-aktákat is nézünk. Erről jut eszembe, hogy tegnap éjjel azt álmodtam, hogy a pasimnak hatalmas űrlényszerű fekete szemei vannak, így miután felriadtam, meg kellett néznem, hogy ugye nem. Könyvekkel kevésbé haladok, mint sorozatokkal, már szerintem két hónapja olvasom ugyanazt a regényt, ami gyalázatos lassúságra utal, de a vonaton vagy házit írok, vagy szocializálódok, lehet, hogy be kellene osztanom ezeket az utakat, hogy mindenre jusson idő.

Pénteken pedig sikerült nem rosszullétig ennem magam a Helyen, Ahol Körbe-Körbe Járkálnak Az Ételek, söröztünk is utána, aztán szombaton hat órát táncoltam, vasárnap pedig hármat, úgyhogy most nem mozdulnék egy darabig.

Még szombaton azelőtt, hogy elindultam volna Mételyhez lányszoba-nézőbe (szegfűszeglével felszerelkezve, ahogy illik), pont egymás mellett ültünk a pasimmal, amikor rámnézett, hogy én rugdalom-e a kanapét, de hát nem, majd felnéztem a függönyökre meg a szobanövényekre, amit csendesen ringatóztak, én pedig úgy éreztem, hogy álmodok (mindeközben a kölcsönmacska a pizzánkat szagolgatta, ennyit az állatok megérzéséről). Szerencsére azonnal megjelentek a földrengésről szóló Twitter üzenetek, éljen a webkettő.

A macska pedig most már bő egy hónapja van nálunk, és az éjszakai zúzásokat leszámítva hiányozni fog, ha visszakerül a gazdájához. Mindenesetre már most olyan kimerült a pasim tőle, hogy meg sem mozdult már, mikor az állat a fején állt hajnalban.

Hát ezek.

A kölcsönmacska teljesen váratlanul az ölembe telepedett, már egy ideje itt dagaszt és dorombol. Szerencsére a munkában nem akadályoz, mert hagy gépelni (feltéve, ha időnként megsimogatom), viszont a laptop lassan lemerül, elő kellene keresni a töltőjét, meg szeretnék még boltba is menni.

Nehéz helyzetek ezek.

Most már talán ideje belátnom, hogy az írószereken kívül a tárolóegységekhez is vonzódom. Akkor kezdődött az egész, mikor elköltöztem a családtól, és hirtelen az egész életemnek bele kellett férnie egyetlen félszobába. Rendet tartani sosem tudtam, mert ha mindennek találtam is helyet, néhány nap múlva ismét káosz volt és pusztulás. Aztán rájöttem (akarom mondani, Anyu tanácsolta - kezdekolyanlennimintanyám), ha kicsi szögletes kosárkákban tartom az apró szarokat, akkor egy csomó elfér belőlük egy polcon, és nem baj, ha a dobozon belül kupi van, akkor is megtalálok így mindent, hiszen be tudom azonosítani, melyik kosárba tettem.

A dobozok most persze költöznek velem, így a fétisem is, ma például az IKEÁ-ban is jártam*, hogy beszerezzek néhányat, mert sosem elég. (... és arra gondoltam, hogy veszek pár nagyobb kosarat is a szekrénybe. - És mit fogsz benne tartani? A kicsi kosaraidat?) Most így szombat este éppen annak örülök, hogy mennyi hely lett a beépített szerkényben azzal, hogy mindent beleszuszakoltam valamilyen szögletes formába. Ha megöregszem, én leszek a néni, aki mindent bedobozol.

*két éve erőszakkal kellett volna engem bekergetni oda, most meg mentem önként, bár nem ez az első furcsa dolog mostanában, például hordok kék pulóvert is, és egy avokádó van a radiátoron.