Néhány napja a metrón három lány mellettem arról beszélgetett, hogy ki hány kreditet vett fel, és ma, amikor a költözés első fázisa (cuccok vissza a családomhoz) után a meglepően rendezett jegyzeteimet lapozgattam, elkezdett hiányozni az egyetem. Mert volt hangulata az óráknak, meg a készülésnek, az E épületben töltött lyukasóráknak, de tudom, hogy ezt csak a nosztalgia szépítette meg. A végén már tényleg nem szerettem, nem véletlenül nem mentem mesterképzésre, hanem kezdtem el inkább dolgozni. (És milyen jól tettem.) És mégis vágyom vissza egy kicsit.

A régi jegyzetek közül előkerültek a németkönyveim is, azt is sajnálom, mert nem azért tanultam évekig, hogy most meg se tudjak szólalni. Erővel fogom vissza magam az olyan kudarca ítélt elhatározásoktól, hogy rendszeresen foglalkozzak vele, hiszen tudom, hogy nincsen időm rá. Angolt is csiszolgatni kellene, mert hiába használom a cégnél, meg nézek minden nap sorozatokat, vészesen romlik az aktív szókincsem.

De hülye vagyok, hogy ezen rinyálok, elvégre ki tudom magam fejezni egy nyelven nem rosszul, egy másikon érteném, ha szólnának hozzám (majd ködös tekintettel bámulnék vissza), egy harmadikon pedig már "a barátom apjának új kocsija van" bonyolultságú eposzokat is meg tudok fogalmazni. Csak mindig bennem van, hogy lehetne jobb is, vagy csak a saját magammal szemben támasztott elvárásokat kéne csökkentenem, máris zenebb lenne az életem.

Hogy némi keretbe foglaljam a bejegyzést, szeretném belinkelni azt a két videót, amin mindig röhögnöm kell, a pasim szerint ez biztosan a műszakis gyökereim miatt van.

(El ne felejtsem majd munka közben alkalmazni a második videóban elhangzottakat, például ezt:

- Most mit csináljak?
- Szilvás buktát, mert azt szeretem.)

Nicole Kidman disznót vág

Székely és a fia