dőnként elfelejtem, hogy ez a blog is van. Pedig aztán olyan jó évekkel később visszaolvasni, hogy mi is volt, hogy is volt! Egy csomószor előfordult már, hogy teljesen elfelejtettem dolgokat, régi utazásokat, élményeket, helyzeteket. Értem persze, hogy nem lehet mindig mindent rögzíteni, és az emlékek óhatatlanul megfakulnak, elvesznek, és ez normális, engem mégis félelemmel tölt el.
Közben rengeteg dolog történik a kis belső világomban is, ami annyira nem publikus - meg szoktam beszélni barátokkal, meg rengeteget agyalok, olvasok a témában. Valaki javasolta, hogy azokat a gondolatokat is le kéne írnom valahova, hogy segítene az önismeretben, de valahogy nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy valamit csak magamnak írjak. Nem is a közönség kell, elég a közönség illúziója is.
Na de.
Nagyon sűrű volt a szeptember-október. Távoli rokon esküvőjére mentünk, ahol valaki terhesnek nézett (argh), egy másik hétvégén meg hármasban Szlovákiába egy barátnőnkkel. Be kellett látnom az utóbbi években, hogy bármennyire is menő túrázni, én nem szeretek, úgyhogy tényleg csak kis lájtos sétákat toltunk a Csorba tó körül, meg néztük az étteremből, hogy esik az eső. Ja mert persze azon a hétvégén mentünk oda, amikor majdnem végig szakadt.
Aztán azóta egy másik lagziban is voltunk, amit egy VONATON rendeztek, őrület, imádtam, micsoda ötlet. Sajnos egyáltalán nem tudtam magam kialudni, és úgy álltam neki a hétnek, hogy fáradtabb vagyok, mint előtte, és azóta is csak 7 órákat tolunk éjjel, úgyhogy egész múlt héten tök fos voltam.
És igen, szóval az alvás.
Két módban létezem: több időt szánok az alvásra, de akkor nyugtalanabbak az éjszakák, sokszor felébredek és forgolódok. Vagy keveset alszom, kimerült vagyok, de legalább átalszom az éjszakát. Remek.
Próbáltam újragondolni az estéket, hogy amúgy hogyan lehetne megoldani, hogy aludjunk napi 8 órát, és borzasztó, de tényleg úgy érzem, hogy sehogy. 10-kor le kéne feküdni, fél 11-kor már aludni kéne, de basszus 10-kor még a fiam simán fenn van, szólongat és kimászkál, és nem tudom magam rávenni, hogy hah végre alszik a gyerek, akkor én is lefekszem izibe', mert akkor tényleg úgy érzem, hogy semmi sem pihentem. Amúgy nem szokott problémám lenni a 7 órás alvásokkal, ha hétvégén aztán kipihenem magam, de a vonatlagzis hétvégén iszonyúan kimerültem, és egyszerűen nem értem magam utol sehogy sem. Egyelőre még most az a stratégiám, hogy elég kevés a melóka, ezért homeofficeban le tudok dőlni aludni, és ezzel pótolom a kiesett időt.
Aztán mi van még.
Egyik barátnőm felkért koszorúslánynak, és ez tök izgi, még sosem voltam koszorúslány, és nekem sem volt koszorúslányom, és fogalmam sincsen, ez mennyi elfoglaltsággal jár, de remélem, nem bánom meg a végére :D
Jaj és két hete varrattam még egy tetoválást, most az alkaromra, és nagyon szép és nagyon szeretem, és minden nap megcsodálom. Sajnos ettől csak még több tetoválást szeretnék, de ez állítólag ilyen, ha az ember rácsúszik, akkor nincs megállás.
Pedagógiai szakszolgálatra mászkálok még, meg óvodapszichológushoz, fogadóórákra, drága kicsi fiam nehezen viseli a nevelési év kezdetét, próbáljuk összerakni, hogy mi segítene, vagy mit lehetne még tenni, miközben talicskázzuk a pénzt a fejlesztésekre. De majd biztos tökre kreatív felnőtt lesz meg minden, csak a közoktatás éveit kell vele túlélni. Meg ezt az időszakot bírjuk ki idegileg, amikor 100% output, 0% input módban nyomja (folyamatosan beszél, és közben semmire sem reagál).
Ezt mondtátok