Ha minden alkalommal kiposztolnám, amit éppen ki akarok (csak éppen nem írtam meg, fejben fogalmazgatom, elmaradtam vele), akkor nagyon sok bejegyzés szólna az időjárásról. A kis lila füzetemben három oldalt szenteltem még október közepén (legalábbis asszem, nem írok dátumot a firkálmányaimhoz) annak a fajta esős időnek, amire nekem mindig az őszt meg a telet jelenti, és meghatározza a hangulatom.
Egyik este is így szötyörgött, a vizes betonon tükröződtek a lámpák, mi pedig kis utcákban sétálgattunk, figyeltük a vörös sötétítőfüggönyök mögött villódzó a tévé fényét, a pasim egy régóta érlelődő történetdarabkához mutat épületet, és elmagyarázta, mi az az art deco.
Ilyenkor - meg fényes vasárnap délelőttökön, mikor minden csendes és takarítják az utcákat - mindig belémvág, hogy belvárosban kellene lakni, egy körfolyosós galériázott lakásban. Nem arról van szó, hogy nem szeretném a napsütéses panelt, de ilyenkor mindig előtör belőlem a pozőr énem, nem tudom másra fogni.
Aztán mire pont megírtam volna ezeket a sorokat (és azt, hogy bármennyire is hangulatos az eső kopogását hallgatni, mégiscsak gyűlöletes ez a hang reggel fél nyolckor kávézás közben, hiszen ki kell mennem oda), megjavult az idő, és sütött a nap, így inkább megvártam, hogy ismét aktuális legyen.
Aktuális persze nem lett, helyette megérkezett a hideg, a télikabátom nyilván Veszprémben, így két pulóverben és bőrkabátban mentem munkába, a deres füvet és bokrokat néztem a vonatablakból ölemben a China Miéville Armadájával, amiről akkor azt jegyeztem fel a füzetembe, hogy
annyira magával ragad, mint fél éve a Perdido pályaudvar. Zötyögök a vécészagú, túlfűtött vonaton, és mégis a vízen vagyok, egy hajókból álló városban élek, ahol mindig máshol kel fel a nap.
De most ez is elmúlt, szép idő van, bár ez hétköznap nem igazán vigasztal, mert korán sötétedik, ferdék az árnyékok, és képtelen vagyok délután már dolgozni, mert úgy érzem, este van. Hát ennyit az időjárásról.
Ezt mondtátok