Tudom, hogy ez csak egy hülye kényszer, hogy mindenről (legalábbis majdnem mindenről) írni akarok, ami történt velem. És mikor meg nem írok, akkor lelkiismeretfurdalásom van. De tudom magamról, hogy szeretem időnként visszaolvasni a blogomat, így derül ki számomra, hogy szalad az idő, hogy tavaly ilyenkor voltunk Gyárban, meg ilyenek. És ha ritkábban írtam, mérges is vagyok magamra, jaj, miért nem írtam akkoriban többet, de ez persze nem akadályoz meg abban, hogy most is keveset blogoljak.
Mert olyanok sikkadtak el így a mindennapokban, mint a közelről indítás, ahol BePénél boroztunk Juddal, wooffal és tapsival. Én kicsit később csatlakoztam a társasághoz, egyedül metróztam ki a francba, ahonnan még villamosoztam még tovább, és mikor azt hittem, hogy a világ végén vagyunk, ismertem fel az állomást, ami mellett minden nap elmegyek vonattal, és ami amúgy nincs is messze.
De nemcsak erről a találkozóról feledkeztem meg csúnya módon, hanem a Wekerle napokról is, a szentségtelen szimmetria kisvárosában tett látogatásunkról (csak most napfényben). Találkoztunk a lakókkal, ettünk az ételükből, ittunk az italukból, láttuk a jelet teljesen összerakva – oda tartozunk már mi is, a városrész lakói pedig a szokásos szeánszon halkan mormolják, hogy hamarosan bővül a kör. (Nem, nem így volt, csak sétáltunk a napsütésben, kenyérlángost ettünk, meg vettünk lekvárt és söröztünk.)
De moziban is voltam mostanában, meg egy csomó könyvet elolvastam, és ezeknek is akarok külön bejegyzést, de mindig el vagyok maradva az életemhez képest. Például ez a bejegyzés is egy hete készen van, csak elfelejtettem kirakni.
Ezt mondtátok