Van egy félig befejezetlen posztom arról, hogy végre nyugodt vagyok egy szarabb időszak után, hogy másfél hónapnyi nyafogás és havazódás után kezd rendbe jönni minden. Arról is akartam benne írni, hogy eltűnt minden, ami mostanában nyomasztott, a jó dolgok meg megmaradtak. Beletanultam az új munkámba, a pasim talált lakást, kigyógyultam a sorozatos felfázás-antibiotikum-antibiotikum miatti rosszullét láncolatából, nemsokára ismét fellépünk a tánccsapattal, sokat olvasok, és nemsokára nekivesekedek az Electrose-nak ismét.

Ebben a vázlatos bejegyzésben szót ejtettem arról is, milyen volt az utolsó meleg budapesti vasárnap délelőtt táncra sietni, ahol ismét rá kellett jönnöm, mennyire szeretem ezt a várost így hétvégén reggel, mikor ferdék az árnyékok és kihalt a Wesselényi, néhány boltos pakol, és csak a turisták bóklásznak fel s alá. Leírtam benne azt is, hogy mennyire szeretem ezt és hogy akkor ott rájöttem, hogy most mindennel ki vagyok békülve, azzal, amit nap közben csinálok, azzal, amivel utána foglalkozom, és így összességében mennyire elégedett vagyok mindennel.

A poszt végül nem került ki, mert öt perc múlva már indultam haza, a vonat felé eleredt az eső, később újra köhögtem, másnap összeomlott melóhelyen a rendszer, aminek a supportja vagyok (vagy valami ilyesmi), aztán megfájdult a torkom, visszatért a felfázásom, és tegnap 3 órát töltöttem különféle várótermekben.

Ha nyavalygok a blogomban, rendbe jött minden, ha arról írok, hogy dejó most, akkor úgy tűnik, elromlanak a dolgok.