Aztán az még az aktuális projektem, hogy romanticizálom a mindennapjaimat.
Hideg van, sötét, kopaszak a fák, napokig esik az eső megállás nélkül, és én nem gubózhatok be, nem alhatom át, minden nap fel kell kelni, és elvinni a gyereket a suliba, majd értük menni, bő egy órás kör délután, mire fiamat az oviból, lányomat a suliból összehalászom trolival, a kettő között meg dolgozni kell, de azt legalább lehet itthonról, de erre majd még visszatérek.
Szóval egyszerűen muszáj kimozdulni, és utálom, és minden évben eljön ez a pont, amikor ősszel átállítjuk az órát, és onnantól kezdve gyűlölöm a világot, és kicsit belehalok a gondolatba, hogy fél évig akkor most ez lesz. Úgyhogy idén tudatosan keresem benne a szépet és a jót, mert így nem lehet élni, hogy a telet azért gyűlölöm, mert hideg és sötét, a nyarat meg azért nem bírom, mert amikor délután 4-kor a 36 fokban tolom a gyerekeket összeszedős kört, akkor meg olyan rosszul vagyok, hogy a kanapén fekszem 20 percig hazaérkezés után. Kiderült, hogy a nyarat is csak azért szerettem, mert a légkondis lakásból a légkondis irodán át valami árnyas helyen sörözésből állt a napom, és késő este szandálban csattoghattam haza, de amint napközben ki kell mozdulnom, akkor már annyira nem poén.
Na úgyhogy most éppen ezt próbálom, hogy igyekszem odafigyelni az apró dolgokra. Mikor felkelünk, látjuk a napfelkeltét. Ha köd van, megnézzük a gyerekekkel együtt, hogy nahát, ilyen a köd. Iskolába menet megállunk, hogy nézd, ez a harmat. Ez a dér. Jégvirágos az autók ablaka. Befagytak a pocsolyák, csúszkáljunk rajta. A gyerekek szemén át látom a szépséget, vagy legalábbis megpróbálom nekik megmutatni, hogy ezt szépnek is lehet látni. Ma olyan gigantikus hópelyhek voltak a lehullott leveleken, hogy szabad szemmel is tökéletesen lehetett látni a kristályformát, lányom pedig lelkendezett, hogy ez tényleg olyan, mint a mesékben.
Otthon fűszeres tejes chai teát főzök magamnak, a kedvencemet. Minden nap kiválasztom, melyik díszes csicsás bögrémből igyak. Hozzábújok a macskához. Illatgyertyát gyújtok. Ez egy film, amiben én vagyok a főhős, és a főhősnek időnként le kell küzdenie a nehézségeket. Főhősünk zuhogó esőben baktat az óvoda felé, összeszorított foggal dacol az elemekkel. Ilyenek.
Nem tökéletes, de kicsit jobb.
A folyamatos homeoffice viszont kezd visszaütni. Rövid távon mindig az a legjobb, legkényelmesebb opció, hogy otthon maradok, de néhány hónap folyamatos otthoni munka után éreztem, hogy kezdek megreccsenni. Hiába vannak barátaim, az, hogy hetente-kéthetente találkozom velük, az nem pótolja azt az emberi interakciót, ami amúgy egy derűs munkahelyi közösség ad. Szóval most megint igyekszem heti egyszer bejárni, persze akkor, amikor éppen nem kell felmérésre vinnem a fiamat, vagy ovis délutánra menni, vagy éppen nem vagyok beteg stb. Jobb lenne a helyzet, ha heti egyszer fixen benn lenne mindenki, mert akkor tudnám, hogy tuti lesz társaság, de volt már olyan, hogy egyedül voltam a projektről benn, és az kicsit tényleg lehangoló. De még így is vannak benn más kollégák, illetve eleve maga a környezetváltozás is már frissítően hat rám. Nagyon belekényelmesedtem abba, hogy munkaidőben meg tudok csinálni egy csomó házimunkát, hogy meg tudok magunknak főzni, de ezzel egy csapdába is kerültem, mert amikor meg sűrűbb a napom a melóban, akkor nagyon zavar, hogy közben nem haladtam az otthoni dolgaimmal, és szanaszét a lakás. Az irodában ez legalább nem frusztrál.
Szóval egy ez tipikusan "amiről azt hitted, hogy akarod, az nem az, amire tényleg szükséged van" helyzet, és nehezen lépek ki belőle, mert amúgy ki a tököm akar 50 percet bkv-zni melóba két átszállással, mikor haza is sétálhat a sulitól negyed óra alatt és dolgozhat az otthona kényelméből a macskája mellől. Hát én sem akarom, de hosszú távon úgy tűnik, erre van szükségem. Nem baj, majd erről is azt képzelem, hogy főhősünk zötykölődik a hetes buszon, és néz ki az ablakon.
Ezt mondtátok