Vasárnap került sor a Sagrada Famíliára, aminek egyik oldala a túldíszített boldogság, a másik pedig a letisztult(abb) szenvedés. A belseje kicsit alienes, legalábbis nekem minduntalan valami földönkívüli létforma jutott eszembe, pedig Gaudí az őt körülvevő természetről formázta. Szerintem a belseje csápszerű oszlopokkal, peteszerű díszítésekkel van tele, és csillag alakú, nyitott szájakra emlékeztető formák díszítik a plafont. Persze én vagyok csak ilyen elvetemült, hiszen mindez fatörzs, termés, és virág akart lenni, de így jár, aki sok horrort néz, és egy darkfenteziíróval tölti mindennapjait.
Vízköpő helyett csiga és kígyó kúszik a külső falon, mi pedig megtudjuk, hogy az épület még csak félig van készen. Eddig sosem éreztem a súlyát egy templomnak, hát ja, nagy meg minden, de építés közben látni ilyet egészen letaglóz, mikor tudod, hogy már mióta készül, és látod a tervrajzokon, hogy még mennyi minden hátra van.
Aztán strandra mentünk, fagyit ettünk, térdig gázoltunk a vízben (mert a fürdőruhát bizony elfelejtettük). Ekkor már este hat van, engem meg elfog a szomorúság, hogy holnap ilyenkor már nyálkás hideg Budapesten leszek, én pedig a tengerparton akarok heverészni, fura dolgokat enni, és még többet mászkálni a labirintusszerű belvárosban.
A szolid fürdőzést követően a kikötőben egy padon ülve kézzel ettük konzervből az olívabogyót, majd ismét a belváros felé vettük a irányt, mert rámjött, hogy kagylót kell ennem. Lejártuk a lábunkat és majdnem este volt már, mikor megpillantottunk egy nagyon is helyinek tűnő kiskocsmát: cigarettafüst, játékgépek, bácsik, akik megjegyzéseket tesznek rám; tévében meccs, hideg fémpult, üveg mögött mindenféle izék, és hatalmas adagok. A vacsora után már csak néhány eurónk maradt, amiből szendvicset vettünk másnapra, majd elindult a hajsza a kellően olcsó sörért, ami még kijön a maradék apróból. Végül vettünk dobozosat, leültünk vele egyik kedvenc terünkre, és békésen iszogattunk, mögöttünk hajléktalanok és kutyák, nem messze sajtpiac.
Közben történeteket szőttünk alteregóinkról, akik egy kis barcelonai lakásban élnek, pasim művész lenne (nyilván), én pedig egy lebarnult, sokat mosolygó egyetemista, strandra járnék, piacon vásárolt gyümölcsöket ennénk, és a teraszon állva, kezünkben pohár borral néznénk a kis teret.
Utolsó izgalomként háromnegyed tízkor jutott eszünkbe, hogy letétként a jogosítványom a recepción van, és még ma este vissza kell kérnem, mert kora reggel indulunk, így a barcelonai este utolsó momentuma az lett, hogy a tömegen és világító röppentyűárusokon keresztülverekedve magunkat sietünk a La Ramblán át, hogy még időben visszaérjünk.
Ezt mondtátok