Fuh, egész novemberben nem írtam.
Egy hónapja kb volt egy mélypont (elkezdtem egy mood tracker appban irogatni, ha fiammal nagyon nehéz napom van, vagy ha kiemelkedően jó, mert sosem tudtam visszaemlékezni, hogy mikor voltak könnyebb meg nehezebb heteink). Szóval volt egy mélypont, ami nagyon megviselt, a teljes visszafejlődés, a bolt előtti hisztériázás, mert igenis menjünk be és vegyünk VALAMIT, vagy zárva van a cukrászda (mint minden hétfőn), de mégis sütizni akar, és ha nem sütizünk, akkor vegyek LEGÓT AZONNAL. És ehhez nincsen már erőm, ilyenkor azt élem meg, hogy kész, elbuktam, eszköztelen vagyok, kiégtem, nem tudok már mindenhez gentle parenting módon hozzáállni. Közben ott van a lányom is, akinél másfél hónapig nem tűnt fel, hogy kidobott a kréta, és nem kapok semmi infót az óráiról, csak időnként hazahoz egy 85%-osra megírt dolgozatot, és szegénybe feleannyi energiát sem tolok, mint az öccsébe, akinél meg minden nap arra koncentrálok, hogy minél kevesebbszer boruljon ki. És ez a visszaesés nagyon megviselt, mert előtte már úgy éreztem, hogy javul minden, és már nem mérges annyit, már elfogadja a nemet, már sokkal kooperatívabb, és erre tessék. Vannak napok, amikor azon is kiborul, amikor egyetértek vele, és segíteni akarok neki.
Aztán most meg most vagyunk, és teljes döbbenettel nézem, hogy háromnegyed órákat eljátszanak külön aztán együtt, és hétvégén majdnem mentünk valahova, aztán mégsem, és fél délutánt a szobájukban töltötték, lányom olvasott meg rajzolt, fiam szétszedett egy lego darus autót, majd újra összerakta, igaz, közben elfelejtett enni és inni, és kiborult, de legalább ezt is tudom, hogy időnként be kell neki hordani némi ételt a szobájába, és akkor elkerüljük ezt. És nem tudtam, hogy amúgy mit csináljak magammal, ilyenkor megy a vég nélküli mobilpörgetés, mert nem tudhatom, mennyi időm van, utólag derül csak ki, hogy másfél óra, de lehetett volna öt perc is, és oké, hogy a házimunkákat elvégzem, meg azt bármikor félbe tudom hagyni, de nem állok neki semmi belemélyedősbe, mert úgyis ki fognak zökkenteni belőle, és mikor elfogy a házimunka, akkor marad a telefonnyomkodás, és utólag látom csak, hogy mi mást lehetett volna csinálni. Na de ez némileg glimpse of hope, hogy az élet lehet ilyen, és talán ilyen lesz? Hétvégén tényleg pihenünk majd meg minden?
Szerdán viszem az utolsó felmérésre, utána szülőkonzultácó, és akkor majd okosabbak leszünk talán. De fejlesztéseket továbbra is kapja, és tudom, hogy ez nem fog örökké tartani, fel fog nőni, fejlődik majd az agya, jobban tűri majd a kudarcot, képes lesz fékezni az indulatait, és biztos majd zseniális felnőtt lesz belőle, csak jussunk el odáig idegösszeomlás nélkül.
Ezt mondtátok