AnnGel blogja

Már a második nap után összefolytak az események, nem is tudom, mikor mit csináltam és kivel merre voltam. Utólag persze rájövök, hogy menet közben kellett volna írni minden napról, nem pedig utólag valahogyan összesűríteni, de most már mindegy, itt ülök sok-sok nappal a fesztivál után, és vakargatom a fejem, ahogy bedurrant torokkal két orrfújás között igyekszem összelapátolni az élményeket, ami persze nem nagyon megy. Pedig nem is ittam olyan sokat.

A délutánok mindig ugyanúgy kezdődnek: bakancs, zsebes nadrág, és a legfontosabb cuccok csak. Iratokat még otthon kipakolom, csak bérlet marad, lekéssük a buszt, pont jön a villamos, sodródunk a tömeggel, izzadok a héven, tűz ránk a nap, "jegyet veszek, jegyet eladok!", beérünk, por van, sok ember, kajaszag, zene.

Szerdán kissé elveszettnek érzem magam, nem értem, mit keresek én itt, hiszen ez hangos, és drága és hatalmas meg különbenis, messze van a világzenei színpad, túl sok a félmeztelen külföldi, fáj a lábam az acélbetkósban, de aztán hamar belejövök. Némi sör és fröccs után már nem zavar annyira a por sem, meg aztán rátalálok az ingyenchipses kóstoltató sátorra is, amit aztán a következő napokban mindig útba kell ejtenem. A nagyszínpadnál bokáig gázolok műanyag poharakban, belehallgatok a Hives-be, aztán bor mellől a Madnessbe, veszek pizzás kiflit a pasimnak, meg forró kürtős kalácsot is. Egy ponton elfáradok, le akarok ülni, majd az üléstől megfájdul a fenekem és fel akarok állni. Csak később jövök rá, hogy a mászkálás és ücsörgés megfelelő kombinációja tart frissen, meg a kávé. Ezen a napon még egészen korán hazamegyek, mert puhány vagyok, de aztán később már nem.

Csütörtökön már rutinos módon pakolok szendvicseket, milyen jó lesz ez majd éjszaka! felkiáltással (kicsit olyan lettem, mint anyám), megnézünk egy készülő homokszobrot, találkozunk exBrighttal és isoldéval, aztán a pasimmal mászkálok, mindenhol csak 2-3 számig maradunk. Megállapítom, hogy az mr2 színpad kivetítőjének a vágója (vagy hogyan mondják ezt) egészen pocsék, hogyan lehet gitárszóló közben a dobost mutatni, meg egy percig mozdulatlanul álló kamera képét közvetíteni. Később este isolde újra felbukkan, és elmeséli, hogy Tereskova a mellét mutogatta, én pedig ekkor hallok először az Illatos a pinám c. slágerről, amit másnap lelkesen meg is keresek youtube-on. Találkozunk a pasim spanyol haverjával, aki később az ismerőseivel együtt gyanús arccal meggyes-mákos rétest majszol, majd a blues sátorná állunk asszem. Éjjel fél kettő körül helyben sütött chipset eszünk, és a szomszédos sátorban a B-terv játszik, elképesztően jó népzenés modern valamit, amire ugrálunk egy keveset, elraktározom a fejemben őket, majd elindulunk haza.

Aztán pénteken fesztiválozás helyett inkább pihenünk, este bemegyünk a városba de korán hazajövünk. Az éjszakai vihar Veszprémben kicsavarja gyökerestől az udvarban levő fenyőfát, illetve az egyik óvoda tetejét egyben leszedi, ezért Anyu másnap délelőtt felhív, élek-e, örül neki, hogy igen.

Elképesztően nem up-to-date a blogom mostanában, minden tisztességes blogger már írt a Szigetről, csak én nem, és tavaly is eltrehánykodtam. Pedig már egy hete összeraktam, csak aztán sosem volt alkalmam felpakolni, meg közben rájöttem, hogy kihagytam és összekevertem dolgokat. És hát hosszú lett, nagyon, gondoltam, hogy feldarabolom, mert kisregényt úgysem olvas el senki.

Lehet, hogy sokkal többször kellene nyavalyognom a blogomon, mert egy hétnyi rettenet, halál és pusztulás után ma már minden sokkal, de sokkal jobb.

Most egy kicsit úgy sok, hogy egy Sziget posztot nem tudok befejezni, miközben a többi ott motoszkál a fejemben, és hogy két ember munkáját végzem és jövő héten egy harmadikét is, és nem azért, mert túlóra lenne, mert nem, csak egyszerűen reggel leülök és azt veszem észre, hogy órák óta pisilnem kell, de még mindig nem megyek el, és hogy beteg vagyok közben, és rettenetes a hangom, köhögök, fújom az orrom, magyarázok az új embernek, állandóan figyelnem kell rá, hogy írja le, és ha csinál valamit, és mutatom neki, hogy na ezt csináld, amit ide írtunk, akkor is előbb kérdez, én meg csak annyit mondok idegesen, hogy leírtuk, mit kell csinálni, és akkor azt mondja, hogy ja tényleg, és kicsit most így sok, hogy nem tudom normálisan elolvasni az e-mailjeimet, hanem csak átfutom, és majd később válaszolok, és aztán napok múlva jövök rá, hogy nem válaszoltam, ha egyáltalán eszembe jut még, hogy kaptam e-mail, és az egész napi rohanás és tanítás kimerít és fáradt vagyok, és elsírom magam a vonaton, de inkább asszem mégis az fáraszt, hogy nincsen időm magamra és a kis hülyeségeimre, hogy például elolvasgassam a kedvenc blogjaimat, vagy nemtom.

Jajmár.

A tavalyi munka-sziget-alvás-munka-sziget-alvás óta puhultam kicsit, most szabadságot vettem ki erre az időre. Mások visszafele szokták számolni a napokat, hogy még mennyi van hátra a pihenésig, de nekem úgy elment a július, hogy a meglepetés erejével ért, mikor a munkatársaim múlt héten kérdezték, hogy "de te szerdán már nem vagy, nem?". Tegnap is sokszor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nehogy bemenjek ma.

Így most végre van időm pihenni új dokihoz átíratni magam, hajat festeni, szervizbe vinni a readeremet (csíkok jelentek meg rajta és romlott a kontrasztja, argh), kozmetikushoz menni, találkozni azzal a barátnőmmel, aki a saját szobámban lakik, ilyesmi. Meg persze nyakig porban inni.

És ismét nyár van végre.

Rettenetesen néz ki a bőröm, csak szottyadt áfonyákat lehetett ma kapni a zöldségesnél, a biztosra mondott lakást mégis másnak adják ki (wtf), és még a Fringe-et is befejeztem. Az élet csupa csapás.

Szóval a héten kezdett az új ember, aki tanítok okosan szépre, de nem nekem való ez, ha én magyarázok, akkor odaadó figyelemmel és áhítattal nézzen és jegyzeteljen, ne pedig csak akkor, mikor rászólok, hogy ezt írja, mert különben elfelejti. És ha megkérem, hogy csinálja meg azt, amit eddig minden nap átbeszéltünk, akkor ne azzal fogadjon, hogy ezt nem írta le (pedig tudom, hogy de).

Persze igazságtalan vagyok, meg türelmetlen, túl sok infó túl rövid idő alatt, de ezért kérem, hogy írjon le mindent, mert el fogja feleljteni, és lőn, és ezért kérem, hogy olvassa át reggel, miről beszéltünk tegnap, hogy kiderüljön, ha valamit kihagytunk, és ne valami zavaros massza legyen az egész, bár úgyis az lesz egy darabig, tudom, de pl már megcsinálhatna helyettem dolgokat, hogy ne nekem kelljen, hiszen éppen agyérgörcsöt kapok valami mástól és akkor tényleg nem leszek kedves (most sem vagyok).

Lehet, hogy a módszereken kellene változtatnom, kinn az esőben ordítanom, hideg fagyban excel táblákat szerkesztetni vele, majd mikor kimerítő nap után remegő kézzel enne, kiverni a rizses tálat a kezéből és az arcába fröcsögve kiabálni, hogy még tíz makró. (a képért köszönet brainoiznak)

Nem vagyok jó tanár, pedig úgy próbálkozom, és a hétvégén Anyuval angoloztam, úgyhogy asszem minden türelem ki lett facsarva belőlem.

Tüskés ki gombóccá változtam, frusztrált vagyok és türelmetlen, kapkodok, barátságtalan vagyok, hamar kiborulok, gyomromban gombóc van, keveset eszem, fáj a fejem, és még nem tanultam meg, mikor mondjam azt, hogy ez nem az én problémám és le kell szarni. Nem szeretem ezt az időszakot, nem szeretem magam, ez nem én vagyok, és igen, ezt én akartam és én vállaltam, és azt gondoltam, jó lesz, de jelenleg most nagyon nem az.

Szóval inkább arra gondolok, ahogy vasárnap a Római-parton ülünk, és a hullámokat hallgatjuk, szilvát eszünk, majd hekket és palacsintát, és az egész teljesen olyan, mintha strandolnánk csak fürdés nélkül. Ezekre szeretnék emlékezni, meg hosszú beszélgetésekre, nem pedig agyonmakrózott excel-táblázatokra, vagy albérletkereséssel eltöltött órákra.

Ami szar, annak úgyis vége lesz, a jó meg csak utána következik. Csak a fejem ne fájna ennyire.

Tegnap megnéztük az Inceptiont, és ahogy mondani szokás, beszabehu. Bátor dolog azon a határon egyensúlyozni, hogy kellőképpen ötletes és összetett legyen egy történet, de ne is fulladjon a felénél fejvakarásba. Az eleje talán picit szájbarág, de nagyon nagyon tetszett. Nagyon.

Aztán utána söröztünk is, ma pedig kipróbáltam, milyen otthonról dolgozni, és hát meg tudnám szokni, hogy netezhetek korlátlanul, meg mikor nincsen dolgom, nézhetek egy kis sorozatot. Persze az a rész nem hiányozna, mikor a csigalassú vállalati szerverhez intézek illetlen szavakat, de semmi sem tökéletes.

Rejtett helpdesk képességekről tettem tanúbizonyságot minap, mikor azt magyaráztam barátnőmnek telefonon keresztül, hogyan dugja be a vincsesztert a gépbe. A velem egy kocsiban ülő ITsokat meggyőztem, utána kecsegtettek helpdesk állással, de aztán mégsem éltem a lehetőséggel, mert biztosan hamar belefásulnék, majd rövid idő után szakállat növesztenék, és ír akcentust vennék fel. Mindenesetre kifejezetten büszke vagyok magunkra, hogy végül életet leheltünk a gépbe, elvégre barátnőm nemigen látott még ilyesmit belülről.

Később kaptam puszit Mucitól, ez tökre nem lehet véletlen.