AnnGel blogja

Korábban véget ért a tanév nálunk, mert utolsó héten megbetegedett a kicsi, és mivel pénteken amúgy is mentek volna a nagyszülőkhöz, felhívtam anyámat, hogy elvihetném-e a beteget addig hozzá, majd utána viszem a nagyot az utolsó napja végén. És végül arra jutottunk, hogy vegyem ki a nagyot az utolsó két napjáról, és szerdán menjenek mindketten Veszprémbe. Úgyhogy szerdán este váratlanul ott álltunk, hogy nincsenek gyerekek vasárnap estig. Felkelünk reggel, megisszuk a kávénkat kényelmesen, aztán leülünk dolgozni? Munka után pedig felállunk a géptől, és csinálunk, amit akarunk? Mindig meglepődök persze azon, hogy ilyenkor azt képzelem, hogy milyen kipihent leszek néhány gyerektelen nap után, mert "csak" dolgoznom kell, aztán persze pofára esek, mert a "csak" munka azért mégiscsak munka, és nem pihentető. Na mindegy. De vettünk palántákat (eléggé megkésve, de hát rohadt hideg volt egész tavasszal), kiültettük az erkélyre, és minden nap nézegetem a paradicsomot, paprikát, uborkát, padlizsánt és cukkinit. Nagyon szurkolok nekik! Az eper szépen terem (igaz, rendkívül pici gyümölcsöket), a rukkola elég satnya, de a petrezselyem meglódult.

Szombaton megnéztük a Nemzetiben a Slava's Snow Show-t, és én nem számítottam arra, hogy bőgni fogok egy bohóc előadáson, de here we are.

Aztán eljött a vasárnap, és anyámék visszaadtak nekünk két kéz-láb-száj fertőzésben szenvedő gyereket. Légyszi ne kapjam el, szombaton fellépés, jövő kedden meg műtétem lenne, és már körészerveztem a gyerekfelügyeletet, hogy tudjak utána pihenni, szóval nagyon bebaszna, ha el kéne halasztani.

Most éppen férjem tolja velük a napot, szerdán cserélünk, addig is mindkét nap bejöttem az irodába, hogy nyugodtan tudjak dolgozni. Tegnap mire hazamentem, a gyerekek meg voltak vacsoráztatva, le voltak fürdetve, már csak mesét kellett nekik olvasni. Ilyen lehet apának lenni egy konzervatívabb felállású családban. Nem rossz, nem rossz.

Viszont azzal, hogy nem kell a gyerekeket vinni sehova, így reggel tovább lehet aludni, fiam is 6 helyett fél 8-kor ébred, szóval azért ez nagyon jó. Csak ez a fertőző betegség nem hiányzik hozzá.

For the record a szombati gyerekzsúr tök jó volt, a legtöbb szülő maradt dumálni, amit én amúgy tökre szeretek, és jó volt a hangulat, ettünk pizzát és tortát. 10-től 2-ig volt meghirdetve, lányom fél 2-kor megkérdezte tőlem, hogy mikor mennek haza a vendégek? Mert most már leülne játszani. Édesem <3

Amúgy az ajándékozáson pár hónapja teljesen ledöbbentem, mert én tényleg azt hittem, hogy tök valid dolog egy gyerekzsúrba valami kézzel rajzolt képeslapot meg valami apróságot vinni. Aztán elkezdték a gyereket szülinapokra hívni, és azt látom, hogy 4ezer Ft-os ajándékok röpködnek. Most csak 5 meghívott volt, de így is rengeteg mindent kapott, többet, mint amennyit az egész családtól amúgy. És én próbálom valamennyire minimalista szellemben nevelni a gyerekeimet, és azt gondoltam, hogy az együtt töltött idő, a buli, a lufik, a torta, szóval hogy ezek így elegek ajándéknak, és nem gondolnám, hogy vendégenként 4ezer Ft-os ajándékra lenne szükség. De nyilván közösségben élünk, és alkalmazkodnunk kell. Ha ő más szülinapján azt látja, hogy ajándéközön van, akkor nem mondhatom az ő buliján, hogy jaj ne hozzatok semmit. Amikor meg mi más szülinapjára beállítottunk a képeslappal meg az aprósággal, akkor azt már a lányom is érzékelte, hogy ez kevés, más többet adott, és tök kellemetlen volt neki.

Nem gondolom magam hippinek, aztán mindig kiderül, hogy de, az vagyok.

Aztán vasárnap is megvolt a bográcsolós esemény, ami kicsit fárasztóbb volt, és kevésbé szociális, nem igazán találom meg a hangot senkivel, meg be vagyok szorongva azon, hogy úgysem kedvel senki, mert én vagyok a verekedős gyerek anyukája. A környék amúgy szuper volt, nem is tudtam, hogy a közelünkben van egy ilyen kiserdő, de aztán hamar kiábrándultam belőle, mert mindenki mindenhol zenét hallgatott. Társaságok bográcsoztak, vagy csak piknikeztek, és ment a zene. Amint elhalkult az egyik, már hallatszott a másik, és irracionális módon kiborít a gondolat, hogy nem lehet elmenni egy kicsit valami zöldbe meg csendbe, mert emberek szándékosan zajszennyeznek. Tökre örültem neki, hogy ez a kiserdő itt van tőlünk 3 km-re, bármikor áttekerhetünk, mégiscsak természet meg minden, jót tesz a közérzetnek meg idegrendszernek, és erre így tönkre bírják tenni. Borasztóan kivagyok tőle, hurdurr, nyígás. Párszor voltunk egy másik tanösvényen, ami szintén nincsen messze, és ott nem tapasztaltuk ezt, de rájöttem, hogy oda mindig télen mentünk, és csak mi jártunk arra, szóval attól félek, hogy most az is ilyen lenne.

Már csak két hét van hátra a tanévből, nem kell 6:30-kor kelni, yay. Nagyon várom.

Egy csomót javultak dolgok, jobban alszom, odafigyelek arra, hogy tartsak szünetet, ne üzeneteket írjak útközben A-ból B-be, hanem csak legyek, és ezzel kicsit lecsillapodik az agyam, és nem éjszaka akarja feldolgozni a mindent.

És azt hittem, hogy jó ez a hét, meg hogy jól bírom, nem is tűnt fel, hogy nő a nyomás, és aztán 

na de előről

szüleim szervezkednek valamit az amerikai rokonokkal, de a szüleim nem beszélnek angolul, a rokon meg nem tud annyira jól magyarul, hogy írásban jól kifejezze magát

apám időnként átküld emaileket, hogy fordítsam már le, vagy fogalmazzak meg választ ésatöbbi

és két hete írt nekem, hogy "légyszi fordítsd le ezt a levelet", és nagyon rosszul megfogalmazott levél volt, úgyhogy átfogalmaztam és viszaküldtem neki, hogy figyelj, átírtam, most ezt írtam le benne és itt a fordítás. Megköszönte, hogy tényleg jobb lett átfogalmazva.

Aztán anyám időnként panaszkodik, hogy nem válaszol a rokon, és milyen dolog ez már, hogy két hét alatt nem bírt egy választ írni, "de mondtam apádnak, hogy ha neked válaszolt volna, akkor tuti szóltál volna" és én meg... miért válaszolt volna nekem?? Nem küldtem neki emailt. Figyu, lehet, hogy ti nem küldtétel el az emailt?

Hát nem, ők azt hitték, én elküldtem. Nem értem, miért küldenék el egy olyan emailt, amit apám fogalmazott meg a saját szavaival E/1ben? Nem azt kérte, hogy "légyszi írjál már a rokonnak és kérdezd meg tőle, hogy".

Kiégtem. Azóta tökre ki vagyok fingva, mintha ez lett volna az utolsó csepp, az utolsó szög a koporsómban vagy nemtom. Pedig hétfőn pont megállapítottam, hogy már tök jól lehet a gyerekek mellett is pihenni, nagyon jó volt a hosszúhétvége, egy csomót játszottak egymással, mi meg foglalkoztunk a saját dolgainkkal. Ez mostantól ilyen lesz? Így is lehet élni?

Haha.

Szerdán volt a gyerekek szülinapja, fiam elejtette kedden, hogy akkor szerdán reggel fel lesz díszítve a lakás? Oh shit, ja persze, persze, fel lesz, persze, logikus. Kedd késő este lufit fújtam, férjem közben fotókat nyomtatott, mert a gyerekek saját magukról kértek fotóskönyvet (cuki!!), és utolsó pillanatra hagyta.

Szerdán lemondtam a kórust (májusban egyszer voltam csak próbán, mert a szülinap, az anyák napi műsor, meg valami más program is mindig pont szerdára esett, és kicsit ebből is elegem van). Na de korán végeztünk melóban, hogy 3-kor elhozhassuk a gyerekeket haza, szülinapi fagyizás, cukorszórás, színes tölcsér, roletti, otthon ajándékozás. Telefonáló nagyszülők lepattintása, hogy nem, ne köszöntsed fel a gyerekeket telefonon, csak felpörögnek, őrjöngenek, egymást túlordítva akarnak majd beszélni. Ez a nap a miénk, majd hétvégén jöttök.

Csütörtökön irodai nap, bevállaltam egy meeting vezetését, amin izgultam. Estére bevállaltam a kezdő tánccsoport óráját, mert a tanár elutazott, és megkért rá, hogy helyettesíteném-e, és tök jó volt, és jól sikerült, de azért azon is izgultam. Mindketten későn értünk haza férjemmel, majd néztünk egymásra, hogy amúgy pénteken osztálykirándulás van, a gyereknek egész napra kaját kell pakolni, mit vigyen, ami nem rohad meg, azt el kéne pakolni, táskát összekészíteni.

Pénteken a gyerekorvos megerősíti, hogy a fotó alapján a gyerek talpán szemölcs van, szóval hetekig napi 2-3x kenegessük. Ne felejtsem el kiváltani a gyógyszert, mantráztam magamnak egész reggel. (nem felejtettem el)

Közben melóban fú, mégis valahogy valamit teljesen máshogy kell, lehet begyalulni azt, ami eddig készen van, és új struktúrát kitalálni helyette, ügyfélnek elmagyarázni, szomorú emojikat küldözgetünk egymásnak a fejlesztővel, sajnálom magam, sajnálom a fejlesztőt, aki feleslegesen dolgozott, sajnálom az ügyfelet, mert kivételesen ő sem tehet róla.

És akkor azt hinnéd, hogy vége van a hétnek, de faszt.

Szombaton délelőtt gyerekzsúr, hetekkel ezelőtt összeszedtem a szülőket egy csoportos chatbe, kiderítettem az ételallergiákat, rendeltem a zsúrra tortát, vettem csillámtetkót, adtam ajándékötleteket. Szombat délután jönnek a nagyszülők, delegáltam a tortarendelést férjemnek, majd időnként rákérdeztem, hogy megvan-e vele, mert MENTAL LOADh. A gyerekek egy ponton őrjöngve fognak pörögni és leolvadni, és utálni fogom.

Vasárnap ovis családi kirándulós nap, amire néhányan kitalálták, hogy BOGRÁCSOZZUNK, de amúgy van valakinek felszerelése? Én meg bedobtam, hogy tényleg pucolni és darabolni akartok óvodás gyerekek mellett? "Sztem oda lehet vinni feldolgozva a hozzávalókat, amiket ott csak bele kell rakni a megfelelő időben. ;)" De hát én otthon sem akarok pucolni és darabolni, majd odavinni, hanem szeretnék vinni valami bolti pogit meg gyümölcslevet, és beszélgetni, és életben tartani a gyerekeket, és most megint szar szülőnek érzem magam, mert amúgy aki a legjobban nyomja a szervezkedést, annak három gyereke van, a negyediket várja, és nincs elég baja??

Édes istenem, de el vagyok fáradva.

Azóta megint voltam könyvtárban, és töredelmesen bevallottam, hogy nincsen meg a Lackfi kötet, és próbáltam helyette venni másikat, de nem is kapni, és most mi legyen. Aztán kiderült, hogy mégis visszavittem már azt a kötetet, csak időnként előfordulnak rendszerhibák, és hiába csippantotta le a könyvet, mégis úgy tűnik, mintha nem vittem volna vissza. Hetekig kerestem random helyeken, gyerekek szobájában, anyáméknál, oviban, közben trehánynak éreztem magam, és erre basszus, már visszavittem hetek óta.

Közben próbálok kikecmeregni olvasási mélypontomról, nehezen találok olyan könyvet, ami igazán lekötne, mert a figyelmem is gyorsan elkalandozik. De ez most egy ilyen időszek, az van.

Közben céges úton is voltam, ilyen nem volt, mióta megvannak a gyerekek. Leginkább azért, mert pont jött a covid, mikor visszamentem dolgozni a gyerekek után, aztán most sikerült meggyőzni a céget arról, hogy hadd menjünk el néhányan konferenciára. Jó volt a változatosság, az viszont irtó fura volt, hogy odafelé teljesen egyedül utaztam, amire évek óta nem volt példa, általában férjem intéz mindent, én meg csak megyek vele. Most meg figyelnem kellett, hogy honnan megy a vonat, hogyan jutok a szállásra, tökre el vagyok tőle szokva. Az előadások amúgy egész jó voltak, a város aranyos, jó volt kiszakadni a mindennapi rutinból.

És most a kanapéról dolgozom, miközben bújik hozzám a macska.

Ja és azt is próbálom kitapasztalni, hogy mi az, amit elhanyagolhatok, és nem zavar, mert pl hiába mondják, hogy nem baj, ha kupi van, azért még pihenjek, de hát ha egyszer nem tudok kupiban pihenni!!! Szóval próbálom megtalálni, hogy mi az, amit feltétlenül meg kell tennem ahhoz, hogy aztán úgy érezzem, nyugodtan tudok lazítani.

Szóval arra jutottam, hogy az olyan dolgokat muszáj megcsinálnom esténként, ami a másnap reggelt megkönnyíti: uzsonnacsomagolás, kávé bekészítése a kotyogósba, táska összepakolás stb Ha ezek nincsenek meg, akkor úgy érzem, nincsen vége a napnak.

Aztán muszáj rendet rakni annyira a nappaliban, hogy a robotporszívó legalább minden másnap körbemenjen, különben megesz minket a macskaszőr.

Az összehajtogatatlan ruhakupaccal együtt tudok élni pár napig, ha nincsen szem előtt, de aztán a következő mosást halogatom miatta, amitől rengeteg összegyűlik, és tele lesz két szennyestartó, és akkor sokat kell mosni egyszerre, és nagyon frusztrál, szóval azt csak módjával lehet halogatni.

A mosogatóban egész sokáig el tudom nézegetni az edényeket, ott szerencsére a férjem ingerküszöbe alacsonyabb, úgyhogy ő elpakolja napi egyszer tuti.

A gyerekek szobájában a kupit igazából bármeddig elnézem, úgyhogy azt most elengedtem. Oda nem igazán jár be a macska, nem kritikus a porszívózás.

És a főzés! Hát én olyan hülye vagyok, szombat délelőtt iszogattam a kávémat, és azon töprengtem, hogy mit együnk a héten, ha nincsen kedvem főzni, de már az összes aldis lasagne/pestos-tonhalas tészta/rántott hús a közeli boltból kombót ellőttem, mire leesett, hogy baszki, rendelhetek is ám! Általában félévente kiégek, pár hétig cityfoodot eszünk, aztán megunom, megutálom, és újra örömömet lelem a főzésbe, menüt állítok össze hetekre előre meg ilyenek. Szóval kávézás közben megrendeltem az eheti ebédet, és nagyon boldog vagyok tőle. 10 perc alatt letudtam valamit, ami komoly mentális energiát és időt vett el a napomból, és amit jelenleg nem is élveztem.

Megy ez.

Jobb most minden, igyekszem nem minden percet "hasznosan" tölteni, hanem hagyni, hogy az agyam kicsit pörögjön magában. Most tűnt csak fel, hogy általában a buszozás alatt is végig emailekre válaszoltam eddig, vagy chateltem, de most igyekszem csak bambulni, és szerintem ez segít. Most már pár napja jobban is alszom.

Beszéltem férjemmel is arról, hogy úgy érzem, sok dolog pörög egyszerre, táborok szervezése, gyerekek közelgő szülinapja, szolfézs beiratkozás, pedagógiai szakvéleménnyel kapcsolatos egyeztetés, és ezek mind hozzám futnak be, mert minden intézmény elsősorban az anyukának ír. Ha meg ha én regisztráltam egy táborra (mert éppen én értem rá tábort keresni), akkor utána folyamatosan hozzám jönnek az infók, és nehéz meghatározni egy pontot, hogy akkor mostantól delegánék valamit, mert akkor el is kell magyaráznom, hogy hol tartok, meg mi a teendő. Szóval most csináltunk egy közös email címet (ezt az ötletet is tiktok videóból vettem!), ahonnan automatikusan megkapja mindkettőnk a saját emailcímére az üzeneteket, és ezt a közös emailt kezdtem el mindenhol megadni a sajátom helyett. És így ha jön valami infó vagy tennivaló, akkor azt mindketten látjuk, és így van esély rá, hogy nem én intézem az összes ilyet, mert hát úgyis hozzám futott be az email, meg én leveleztem róla, akkor most miért adnám át.

Ezenkívül meg voltunk múlt héten szabadulószobában, Heaven & Hell-ben az e-exitnél, és az elején megkérdezték tőlünk, hogy direkt választottunk nehéz szobát? Úgyhogy már pont izgultam, hátha nagyon nehezet választottunk, de kiderült, hogy annyira összeszokott, rutinos csapat vagyunk, hogy ebből is kiszabadultunk 40 perc alatt, mint az utóbbi néhány szobából, amiben voltunk. Nagyon jó volt amúgy, baromi ötletes megoldások voltak benne, egy csomószor volt sikerélményem is, és tök hatékonyan lehetett haladni, mert lehetett párhuzamosan csinálni a feladatokat, nem az volt, hogy ketten csinálják, hárman nézzük.

És megnéztük a Müpában az Ima című Recirquel előadást, és én már láttam Recirquel előadásokat, és mindegyik tökre tetszett, és persze ez is gyönyörű volt, de 35 perc. 35 perces. 35. Harmincöt. Perc. És persze micsoda 35 perc, tényleg szép, bár kicsit nekem lassú, de attól még szép, de 35 !!??!!! perc. Férjem vette rá a jegyet, így utólag tudtam meg, hogy 6ezer Ft volt fejenként ez az élmény. Én meg azért nem mentem még el a fénymúzeumba, mert 6ezer a belépő fejenként, pedig ott aztán tuti többet császkálnánk 35 percnél. 35 perc. Zokogok.

Valahogy úgy jött össze, hogy három különböző könyvtárba kell elmennem a héten, mert pont úgy járnak le könyvek, hát jó, megoldom. És akkor ilyenkor jön az, hogy nem találom a rohadt könyveket.

Tegnap végigtúrtam mindent, átnéztem a könyveket, de hiányzott egy Maszat könyv. Nekünk is van sajátunk a sorozatból, de hát meg tudom különbözteti a könyvtári példányt, hiszen van a gerincén cetli. Ugye. UGYE. Nem lett meg, elmentem a könyvtárba, meggyóntam bűneimet, nincsen meg a könyv. Aranyosak voltak, ráhosszabbítottak látatlanban, keressem nyugodtan.

Ma ismét könyveket túrok át, másik könyvtárba kell visszavinnem dolgokat, erre megtalálom a hiányzó Maszat könyvet! Nem volt a gerincén cetli.

Most viszont a mai adagból nincsen meg egy Lackfi kötet, megőrülök. Pár napja még láttam, most meg nem találom.

Azt már mondtam, hogy a telefonom aksija is halódik, ezért powerbankkel mászkálok mindenhova? Cserélni kéne azt is valamikor.

Ja, és ma megtaláltam a gyerekek bőröndjét két napi ruhával, azóta nem pakoltuk ki, hogy másfél hete hazajöttek a nagyszülőktől. Plusz még van két kosárnyi tiszta, összehajtogatásra váró gyerekruha, amit három napja nem raktunk el a helyére. Sosem érek semminek sem a végére, próbálom elengedni.

És tudom, hogy én magam is tehetek arról, hogy sűrű mostanában az élet, de ahhoz, hogy kevesebb legyen a dolog, ahhoz olyanokról kéne lemondanom, amit pont, hogy szeretek, miközben minden más, amit csinálni kell, az marad ugyanannyi.

És akkor úgy nézett ki a délutánom, hogy beszélek az óvodapszichológussal, de közben összepakolok, felöltözök, elindulok a könyvtárba, a buszra menet még befejezem vele a beszélgetést, a könyvtárban tapperálok, látom, hogy ír a tesztelő, hogy vagyok-e még, mert sos, és akkor könyvtár után pszichológushoz menet a buszon még vele beszélek és próbáljuk eldönteni, hogy valami bug vagy feature, és a telefonomon screensharingen keresztül bogarászom vele a felületet, és akkor azért úgy érzem tényleg, hogy ez már sok, mármint bőven munkaidőben voltunk még, nem az a baj, és tényleg fontos volt, de hogy tényleg nincsen olyan fél órám a napban, amikor ne csinálnék két dolgot egyszerre, ahol az agyam szabadon pöröghetne, na ezzel csinálnom kell valamit. Vannak már ötleteim.

Az éjszakám meg majdnem nagyon jó volt, csak aztán átjött az egyik gyerek, mert rosszat álmodott, én meg ilyenkor átköltözöm az ő ágyába, 173 centimmel 160 centis ágyba bele, de nagyon faszán alszom már lelógó lábbal, plüssök között.

Azt hittem, megoldottam az alvásproblémáimat, vettem Valerianát komlóval, 4 napig csodálatosan működött, de azóta ismét nem alszom jól. Nem annyira rossz, mint előtte, de nem jó. Hétfő pl csodálatos volt, hajnali 5-kor feléberdtem arra, hogy süt a nap, én meg nem sötétítettem be eléggé, majd délután 4 körül ráájultam a kanapéra, és iszonyú mélyen aludtam másfél órát, úgyhogy éjfélkor még kipattant szemekkel néztem a sötét plafont, gratulálok magamnak. 6:30-kor meg szól az ébresztő ugye.

Meh.

Viszont csodálatos idő van, és elsétáltam a közeli könyvtárba, és a környéken gyönyörű zöldek a fák, mindenhol orgonabokrok virágoznak, és egyszerűen annyira jó így lenni, meg itt lakni, és hallgatni az üvöltő madarakat. És azért is imádom a homeoffice-t, mert reggel ebben gyönyörködhetek, és csend van, mert mindenki dolgozik, ellenben a hétvégékkel, amikor kiültem kicsit napozni, és a fűnyíró hangját hallottam mindenhonnan.

Közben próbálok mindent kézben tartani, a rutinfeladatokat (mosni kell, bekészíteni a kávét reggelre, uzsonnát pakolni a gyerekeknek, mit ebédeljünk), a szervezéseket (mégsem pénteken mennénk koncertre, hanem vasárnap, ticketswapon jegyet vadászni, venni, sajátot eladni), ad-hoc dolgokat (anyáknapi ünnepségek, ovis fotózásra szép ruha, sulis jógára vigyen a gyerek 5 pici figurát két hét múlva stb). Minden ilyen emailt egyszer olvasok el, gyorsan bevésem a naptárba, majd elfelejtem, és hetekkel később csodálkozok rá, hogy basszus, holnap csinos ruhában menjen a gyerek az oviba!! És akkor még az óvodapszichológussal is beszéljek valamelyik ebédidőben.

Ilyenkor azt érzem, hogy darabokra hullok. De aztán elmúlik.

És közben meg rengeteg jó dolog van, és jól érzem magam, gyerekekkel is egyre könnyebb, és szép az idő, lehet fagyizni, és minden csodálatos, csak hadd aludjak éjszaka, kérlek, bármit megteszek.

Barátnőmmel kitaláltuk, hogy igazából reggel is el lehet járni falat mászni, rugalmas munkaidőnkbe belefér, hogy később kezdünk. Nagyon örülök, mert így akkor tényleg belefér az életembe heti 2-3 valamilyen testmozgás, a reggeli mászás meg tök jó, elviszem a gyereket iskolába, műszunk, de a délelőtti meetingre már be tudok tárcsázni. Szóval ideális. Illetve most látom, hogy mivel gyalog jövök haza a gyerek iskolájából, meg hogy messze van a belvárosba járó busznak a megállója (1.3 km), ezért majdnem minden nap megvan 8000-10000 lépés. Jobban is érzem magam a testemben.

Na de az alvás. Nagyon gyorsan elalszom lefekvés után, de nem alszom aztán jól. Nem minden nap, de heti 2-3x mostanában.

Keddről szerdára azért nem aludtam, mert izomlázam alakult éppen a mászástól. Vagy mert melegem volt? Nem tudom. Férjem is horkolt. Sokat forgolódtam. Na majd kialszom magam másnap.

Szerdáról csütörtökre jól aludtam, kivéve azt a kb két órát, amit ébren töltöttem éjjel 1 és 3 között. Nice.

Na de csütörtökön elmentem karikára meg táncra, azután biztos jól fogok aludni! Aha, jól is aludtam 4:40-ig, amikor a lányom átjött, hogy rosszat álmodott. Befeküdt mellém, nekem nem volt erőm átmenni az ő ágyába, oké, aludjunk együtt. 6-kor átjött a fiam, hogy mellémfekhet-e. Én átmentem lányom ágyába, és aludtam 7-ig.

Annyira tarthatatlan már a helyzet, hogy elkezdtem tudatosan úgy szervezni a meetingjeimet, hogy ne tegyek semmit fél 12 és 2 közé, hogy ha annyira fáradt vagyok, le tudjak dőlni aludni. 

Időnként próbálok valerianát szedni, hol hat, hol nem, de mivel nem mindennapos a probléma, ezért nem tudom megállapítani, segít-e.

Mozgalmas volt az elmúlt pár hét, voltunk egy fél napot Bécsben, két napot meg Grácban, várost néztünk, pihentünk. Volt tavaszi szünet, egyik nagyszülő, másik nagyszülő, aztán egy gyerekeknek nélkül töltött szabadnap is (amit rendkívül izgalmasan töltöttem: az elvégzendő házimunkáknak csak a felét csináltam meg (egy hős vagyok, hogy nem az összeset, pedig nagyon zavart a gondolat), olvastam, szunyókáltam).

Volt némi bonyoldalom Veszprémbe menet, férjem bérelt egy nagyobb autót, hogy három gyerekkel kényelmesen mehessünk (a mostaniban nem férünk el ennyiren gyerekülésekkel), a bérautó lerohadt alatta, úgyhogy azt visszaadta, na de akkor hogyan jutunk Veszprémbe, hát úgy, hogy majd én vonatozok, többiek autóznak. És 3 perccel indulás előtt vettem észre, hogy rossz vonaton ülök (a vágány jó volt, de két vonat állt ott), és akkor írtam a barátaimnak, hogy képzeljétek, majdnem hogy jártam, és megkérdezték, hogy fáradt vagyok-e. És szerintem nem voltam fáradt, csak "egész nap kisfiammal voltam otthon, aztán pakoltam, rohantam fiziora (a Blahán derült ki, h nem jár a villamos, taxival kellett mennem a klinikara, hogy el ne késsek), onnan pszichologushoz, onnan pályaudvar, és egy vágányon állhat két vonat is, és rosszra szálltam", és akkor rájöttem, hogy de lehet, hogy mégis fáradt vagyok.

Persze ezen aztán én sem segítek, azt hiszem, van bennem egy dac, hogy egy csomó dolgot csinálok, amit muszáj, és az sok, de megérdemlem, hogy olyan dolgokat is csináljak, amiket szeretek, és ezért aztán hülyére hajtom magam, mert különben csak azok a dolgok maradnak, amik muszájok. Ha ez így érthető.

Például teljes gőzerőre kapcsoltam a hülységemet, hogy "ha időbe belefér, akkor biztos energiám is lesz hozzá", szóval a szerdám úgy nézett ki, hogy hajnalban 4 és fél 6 között ébren voltam (új szokásom, hogy vannak ilyen éjszakáim), elvittem lányomat az iskolába, be az irodába, ebédszünetben postára* mentem meg találkoztam régi ismerőssel legókat átvenni (helló!!), aztán munka után gyorsan könyvtár, onnan pszichológus, onnan kórus, azután karika edzés, és már reggel utáltam, hogy hogy lehetek ennyire hülye, hogy ilyet kitalálok, hogy este 9-ig még edzésen vagyok, és 10 óra, mire hazaérek, de közben meg annyira jó, és jól éreztem magam kóruson, és jól esett az edzés, és mikor már ott voltam, akkor nem utáltam.

Ma meg folytatódik az őrület, mert csütörtökönként táncom csak este negyed 8-tól van, előtte simán belefér, hogy falat másszak egy barátnőmmel, szóval ma munka után falmászás, tánc, tánc után meg még maradunk beszélgetni, mert havonta egyszer szocializálódunk utána, úgyhogy gondolom éjfélre otthon is leszek, és akkor mehetek meghalni.

Két napba próbálok belezsúfolni annyi programot, amennyi egy hétre is sok lenne, de ez a két nap az én napom, és hát matematikailag belefér minden, és majd gondolom egy normálisabb pillanatomban lemondom ennek egy részét, vagy átgondolom (pl lehet menni kéthetente is karikára, vagy falat mászni, nem muszáj mindig mindent)(de muszáj).

Az egyensúlyt, na azt nem mindig sikerül megtalálnom.

Közben már a gyerekek nyári táborát kell szervezni, lefoglalni a kempinget nyaralásra, meg jaj, családi délután az oviban, meg locsolót vigyen az egyik, csokitojást a másik, hangszerválasztó a zeneiskolában, szóval nekik is vannak dolgaik, amik ettől az én dolgaim is.

És akkor erre az ebédem maradékát is a céges hűtőben hagyom, és kollégákra vadászok, akik ma benn vannak, hogy egye meg valaki, mintha nem lenne elég dolgom.

*postára azért kellett mennem, mert postai úton kell benyújtani a kérelmemet egy szlovák klinikára, hogy elköttethessem a petevezetékemet, és az a rant egy külön bejegyzést megérdemelne, hogy mit gondolok arról az undorító és felháborító gyakorlatról, hogy ezt itthon nem tehetem meg, és ezért tényleg külföldre kell mennem, de őszintén szólva eddig fel sem merült bennem, hogy megcsináltathatom ezt külföldön, csak egy tök véletlen beszélgetés során derült ki számomra, és most inkább most megkönnyebbültnek és boldognak érzem magam.