Mozgalmas volt az elmúlt pár hét, voltunk egy fél napot Bécsben, két napot meg Grácban, várost néztünk, pihentünk. Volt tavaszi szünet, egyik nagyszülő, másik nagyszülő, aztán egy gyerekeknek nélkül töltött szabadnap is (amit rendkívül izgalmasan töltöttem: az elvégzendő házimunkáknak csak a felét csináltam meg (egy hős vagyok, hogy nem az összeset, pedig nagyon zavart a gondolat), olvastam, szunyókáltam).
Volt némi bonyoldalom Veszprémbe menet, férjem bérelt egy nagyobb autót, hogy három gyerekkel kényelmesen mehessünk (a mostaniban nem férünk el ennyiren gyerekülésekkel), a bérautó lerohadt alatta, úgyhogy azt visszaadta, na de akkor hogyan jutunk Veszprémbe, hát úgy, hogy majd én vonatozok, többiek autóznak. És 3 perccel indulás előtt vettem észre, hogy rossz vonaton ülök (a vágány jó volt, de két vonat állt ott), és akkor írtam a barátaimnak, hogy képzeljétek, majdnem hogy jártam, és megkérdezték, hogy fáradt vagyok-e. És szerintem nem voltam fáradt, csak "egész nap kisfiammal voltam otthon, aztán pakoltam, rohantam fiziora (a Blahán derült ki, h nem jár a villamos, taxival kellett mennem a klinikara, hogy el ne késsek), onnan pszichologushoz, onnan pályaudvar, és egy vágányon állhat két vonat is, és rosszra szálltam", és akkor rájöttem, hogy de lehet, hogy mégis fáradt vagyok.
Persze ezen aztán én sem segítek, azt hiszem, van bennem egy dac, hogy egy csomó dolgot csinálok, amit muszáj, és az sok, de megérdemlem, hogy olyan dolgokat is csináljak, amiket szeretek, és ezért aztán hülyére hajtom magam, mert különben csak azok a dolgok maradnak, amik muszájok. Ha ez így érthető.
Például teljes gőzerőre kapcsoltam a hülységemet, hogy "ha időbe belefér, akkor biztos energiám is lesz hozzá", szóval a szerdám úgy nézett ki, hogy hajnalban 4 és fél 6 között ébren voltam (új szokásom, hogy vannak ilyen éjszakáim), elvittem lányomat az iskolába, be az irodába, ebédszünetben postára* mentem meg találkoztam régi ismerőssel legókat átvenni (helló!!), aztán munka után gyorsan könyvtár, onnan pszichológus, onnan kórus, azután karika edzés, és már reggel utáltam, hogy hogy lehetek ennyire hülye, hogy ilyet kitalálok, hogy este 9-ig még edzésen vagyok, és 10 óra, mire hazaérek, de közben meg annyira jó, és jól éreztem magam kóruson, és jól esett az edzés, és mikor már ott voltam, akkor nem utáltam.
Ma meg folytatódik az őrület, mert csütörtökönként táncom csak este negyed 8-tól van, előtte simán belefér, hogy falat másszak egy barátnőmmel, szóval ma munka után falmászás, tánc, tánc után meg még maradunk beszélgetni, mert havonta egyszer szocializálódunk utána, úgyhogy gondolom éjfélre otthon is leszek, és akkor mehetek meghalni.
Két napba próbálok belezsúfolni annyi programot, amennyi egy hétre is sok lenne, de ez a két nap az én napom, és hát matematikailag belefér minden, és majd gondolom egy normálisabb pillanatomban lemondom ennek egy részét, vagy átgondolom (pl lehet menni kéthetente is karikára, vagy falat mászni, nem muszáj mindig mindent)(de muszáj).
Az egyensúlyt, na azt nem mindig sikerül megtalálnom.
Közben már a gyerekek nyári táborát kell szervezni, lefoglalni a kempinget nyaralásra, meg jaj, családi délután az oviban, meg locsolót vigyen az egyik, csokitojást a másik, hangszerválasztó a zeneiskolában, szóval nekik is vannak dolgaik, amik ettől az én dolgaim is.
És akkor erre az ebédem maradékát is a céges hűtőben hagyom, és kollégákra vadászok, akik ma benn vannak, hogy egye meg valaki, mintha nem lenne elég dolgom.
*postára azért kellett mennem, mert postai úton kell benyújtani a kérelmemet egy szlovák klinikára, hogy elköttethessem a petevezetékemet, és az a rant egy külön bejegyzést megérdemelne, hogy mit gondolok arról az undorító és felháborító gyakorlatról, hogy ezt itthon nem tehetem meg, és ezért tényleg külföldre kell mennem, de őszintén szólva eddig fel sem merült bennem, hogy megcsináltathatom ezt külföldön, csak egy tök véletlen beszélgetés során derült ki számomra, és most inkább most megkönnyebbültnek és boldognak érzem magam.
Ezt mondtátok