AnnGel blogja

Nászutunk utolsó estéjét töltjük Srí Lankán, kalutarai szállodánkban. Az eső órák óta zuhog, az épület több helyen is beázik, víztócsák mindenütt. Ha ez az első esténken történt volna, akkor eléggé el lettem volna kenődve. A monszunidőszak vége felé járunk, az elmúlt két hétben ez abban nyilvánult meg, hogy fújt a szél, illetve naponta kétszer öt percre szemerkélt az eső, ami jónak persze nem annyira jó, de ez a trópusok, na. De egyszer sem szakadt órákig az eső. Kivétel persze a ma estét.

Nem tudom még, mennyit, és hogyan írjak erről a két hétről. Kronológiai sorrendet kövessek, vagy téma szerint haladjak? Az is lehet, hogy maradok inkább a benyomásoknál.

Kezdem is talán a telefonomba felírt jegyzetekkel.

"Safety first" - áll minden táblán az építkezések mellett. Ez azt jelenti, hogy mindenkin van védősisak, de továbbra is tangapapucsban dolgoznak. Mindenki, de tényleg mindenki tangapapucsot hord, vagy mezítláb van. Igen, a buszsofőr is cipő nélkül nyomja a gázt.

Ha már vezetés: iszonyú, egyik kirándulás végén kórusban nyígtunk és röhögtünk, mert azt figyeltük a többi utassal, hogy a sofőrünk milyen életveszélyes előzésekbe megy bele. Teljesen természetes, hogy a buszok leszorítják a tuktukokat, a kocsikat, kettőből három sáv alakul ki, emiatt mindenki ilyenkor lehúzódik az út szélére. Nem volt ritka a kettős előzés sem. Vagy mi előztünk meg valakit, aki már éppen kezdett előzni, vagy pedig úgy előztünk, hogy szembesávban is pont előztek. Két hét alatt két gázolást láttunk, de a vezető halálok továbbra is a kígyómarás - a közelekedési baleset csak a második. 

Zsúfoltság: nincsen a városok között semmilyen szünet. Srí Lanka kisebb területű, mint Magyarország, de 20 millióan élnek rajta. Mivel a közepén sok a hegy (meg a teaültetvény), ezért főleg a sziget széle a sűrűbben lakott rész. Ez megmagyarázza a zsúfoltságot és a városok közötti erdő/dzsungel hiányát.

Tisztaság: sajnos rengeteg a szemét mindenhol, tengerparton, utcán, házak és boltok mellett. Köztéri kukát egyszer láttunk, úgyhogy általában egész nap cipeltük magunkkal a szemetünket.

Nyelv és írás: Srí Lankánt a szingalézen kívül a tamil a második nyelv, egyik sem latin betűket használ. A szingaléz írás különösen tündeszerű, bár ha jobban megnézzük, akkor leginkább kis békákból, egerekből és seggekből áll. Meglepetésemre viszont minden ki volt írva angolul. Nem csak a turisztikai helyeken, hanem a helyi boltokban, ruhaüzletben, reklámplakátokon, mindenhol. Így legalább mindig volt némi fogalmunk arról, hol is vagyunk és mi történik, ami nem árt.

Időjárás: az évnek ebben a szakában 30 fok körül van és 90%-os a páratartalom. Szerencsére nem sütött sokat a nap, mert amikor kisütött, akkor mozdulni sem bírtunk, azonnal meg lehetett főni. A borús idő ideális volt, de egy rövid séta alatt is teljesen leizzadtunk. Ha pedig sütött a nap, akkor pedig árnyékban bekenve is leégtünk, annyira erős a sugárzás. Érdekesség, hogy mivel majdnem az egyenlítőnél van az ország, egész évben ugyanakkor kel és nyugszik a nap. Reggel 6 körül világosodik, este fél 7-kor pedig már sötétedik. Ezt nem tudtam megszokni, a meleg időhöz egyszerűen hozzátartozik a világosság.

Ételek: vagy édes, vagy csípős, vagy mindkettő. És felesleges megkérdezni bárkit is, hogy valami csípős-e. "Little bit spicy " = leégeti az arcodat azonnal.

Ennyit egyelőre, jó utat nekünk haza.

Hát nem azért, de szerintem tök jó esküvőnk volt.

Mivel nem faszkolódtunk saját készítésű dekorációval meg köszönőajándékkal, ezért majdnem két héttel előtte befejeztünk minden szervezést. Persze voltak még utolsó pillanatos "hoznékmégvalakit" rokonok, meg kellett egy kicsit gyakorolni a nyitótáncot, de minden készen volt még Ozora előtt. Ami jól is jött, mert Ozora után beütött a fesztiválbetegség: láz, hasmenés, gyengeség. Szerencsére csütörtökre kigyógyultam, péntekre szabit vettem ki, este még elmentünk barátokkal vacsorázni, szóval nem volt itt kapkodás meg izgulás.

Tényleg nagyon jól sikerült, fél 1-kor hajtottuk haza az utolsó vendéget, de kellett pár nap, hogy kipihenjem magam, mert érzelmileg megterhelő volt (ennyit sírni, te jó ég). Nagyon örülök, hogy ott voltak a barátaim, tök jó volt őket is látni (és hogy ők is bőgtek, mindenki bőgött, komolyan már). Annyira jó buli volt, hogy legszívesebben szerveznék még egyet.

Na de most megyek, sürgős szingaléz-tanulnivalóm van.

(ezen az ultramenő képen nem én vagyok, hanem tánctanárunk)

Emlékszünk, hogy tavaly két éjszakát voltam? Idén négyet. Eredeti elképzelésem szerint szerdán érkeztem és szombatig maradtam volna, de végül úgy alakult, hogy szerda este és vasárnap délután volt fellépésünk. Így maradt a négy éjszaka, mert ide-oda utazni nem lett volna értelme. Vagy lett volna, ki tudja.

A többiek előző vasárnap érkeztek, ez azt jelenti, hogy mikor szerdán találkoztam velük, akkor már három éjszakát töltöttek ott - majdnem annyit, amennyit én összesen, és én már annyitól azt hittem, hogy megzavarodok. Sokat tipródtam azóta is, hogy vajon ez jó volt-e vagy sem, vagy több volt-e a pozitívum, mint a negatívum, és a nosztalgia majd biztos szépíti, de idén azt hiszem a negatívum győzött.

Sokkal felkészültebb voltam, mint tavaly. Van saját sátram, fejlámpám, felfújható matracom, füldugóm. De sokkal, sokkal többen voltak, mint tavaly. Tavaly az egész környéken körülbelül két másik csoport vert sátrat, most pedig alig lehetett behajtani kocsival, mindenhol sátrak. A WC melletti kézmosóvizet nem töltötték, mert nem fért be a vizeskocsi. Mindenért sorba kellett állni, ami tavaly szintén nem volt jellemző. Zuhanyzáshoz, vízért, kajáért, szabad konnektort esélytelen volt találni. Hamar beállt a ritmusom: mindig mindenre fel voltam készülve. Akkor zuhanyzom, mikor kicsi a sor, akkor eszem, mikor kevesen állnak sorba.

És persze a kibaszott meleg behatárolt és meghatározott mindent. Gyorsan kialakult a napirend: reggel nyolckor kelés, mert nem lehetett megmaradni a sátorban, zuhanyzás (vagy ha túl nagy a sor, akkor kézmosónál mosdás), kávé, reggeli, vegetálás az árnyékban. Aztán át a main stage-hez, be a fák alá az árnyékba. Onnan figyeltük a táncoló tömeget, illetve időnként lementünk a "zuhanyzók" alá. Ezek lényegében vízpermetezők voltak a tánctér szélén, lehetett alattuk táncolni. Majd vissza az árnyékba, egymás vízzel locsolása és szunyókálás. Ez ment kb délután 6-ig, amikor továbbra is iszonyúan meleg volt, de már legalább meg lehetett mozdulni. Ilyenkor általában volt valami fellépése a csajoknak, amit megnéztünk, ettünk, "téliesítettük" magunkat: tehát visszamentünk a sátorhoz, leraktuk a naptejet, magunkhoz vettük a hosszú nadrágot, fejlámpát. Mert aztán este meg nagyon lehűlt, szabályosan hideg lett. Általában éjfélig bírtam a bulizást, aztán elmentem aludni, hiszem tudtam, nyolckor úgyis kelés. Aludni viszont marha jó volt. Bedugott füllel, hálózsákba bugyolálva, nagyon jókat aludtam, jól esett, hogy nincsen 30 fok (nem úgy, mint Ozora után mikor visszatértem Bpre).

Mindenesetre elég kellemetlen volt csütörtökön arra gondolni, hogy jesszus, még itt vagyok pénteken, szombaton, sőt, vasárnap is, mi lesz, meg fogok dögleni. És nagyon sok jó dolog volt, a szombat esti buli a chill sátorban, meg a társaság, barátok, a sok röhögés meg pofázás, mászkálás, zene, tánc. Az, hogy egyik nap délután fél 2-kor már berúgtunk, mert valahogy úgy alakult, hogy pálinkázni kell. De a 37°C mindent kiölt, mindent megölt. Szállt a por, köhögtem, minden forró volt, nem lehetett reggel aludni, és a tömeg, a tömeg. Ha legalább valamelyik nem lett volna (vagy a meleg, vagy a tömeg), akkor már jó szívvel tudnék visszagondolni. És pár hónap múlva már biztos nosztalgiával fogok gondolni erre a néhány napra, de most a képeket visszanézve is azonnal beugrik, hogy mennyire borzasztóan meleg volt, és mennyire kimerültem vasárnapra fizikailag és érzelmileg is.

Visszaolvasva a tavalyi bejegyzésemet látom, hogy a sátrazást nem nekem valónak találtam. Idén ez már nem így volt, ezen biztos segített a saját sátor és a felfújható matrac. De annyira hozzá lehet szokni a szűk helyekhez, hogy mikor vasárnap este szétesve és koszosan hazaérkeztem, indokolatlanul nagynak találtam a lakást és a tereket. Nahát, ekkora a konyhám? Wow.

Hát ilyen volt. Ha csak rágondolok, kimerültnek érzem magam. Most pihenés, utazás, aztán jövök vissza, ismét hétvégi próbák, új koreográfiák, készülünk az őszi gálára.

Váratlanul lett kettő szabadnapom. Eredeti tervek szerint 20. és 21-én is dolgoztam volna, mert még be kellett volna fejezni egy tesztelést, meg eleve így számoltam, tavaly is dolgoztam, nem tragédia, szombaton úgyis elmegyünk nyaralni. Erre beütött a csoda, na persze nem arról van szó, hogy korábban készen lett volna minden, éppen ellenkezőleg. Szerdán kiderült, hogy a kódot csak jövő héten lehet tesztelni, tehát nincs mit csinálnom, jövő héten a helyettesem majd befejezi, így 19-én beraktam az out of office-t szeptember 7-ig. Ami azért elég menő.

Büszkén mondhatom, hogy hasznosan töltöttem a rám szakadt extra két napot. Tegnap például felkeltem, megreggeliztem, visszafeküdtem aludni, aztán felkeltem és megebédeltem. Na és persze felavattuk az exploding kittens játékomat is, nagyon jókat szórakoztunk rajta. Örülök, hogy két napot punnyadhattam a nyaralás előtt, így talán nem azzal fogom tölteni az első két napomat Srí Lankán, hogy alszom. Vagy de.

Addig is pedig vissza a House of Leaves-hez, ami kezd kicsit már szétesni. Mármint nem a könyv fizikailag, hanem aizé. Ez:

Nagyon szeretnék Ozoráról meg az esküvőről írni, de nagyon meleg van, majd holnap, mikor végre beköszönt a tél ősz normális nyár.

A héten végeztem mindenféle szervezéssel. A csapat nagy része ma elindult Ozorára, a ruhám készen van, ma rávarrtam a kapcsokat és patentokat, lefújtam és ráragasztottam a köveket, kb nyolc órája twin peakset nézek és közben varrok (na jó, közben Viddel is beszéltem egy órát), szerintem tökéletes ez a vasárnap. Ma összepakolom az összes ruhát, fejdíszt, sminket, szerda kora délután pedig irány Ozora, előrejelzések szerint 35-37 fok lesz, fogalmam sincs, hogyan fogjuk túlélni, mind meg fogunk halni, vagy inkább mégsem, kár lenne értünk.

Az esküvőszervezéssel is jól haladunk, sőt, megkockáztatom, hogy be is fejeztük. A létszám megvan, minden megrendelve és véglegesítve, az anyakönyvvezető is összeadott már minket (augusztusban zárva lesznek, ezért ezt már most megejtettük), hivatalosan már férjes asszony vagyok (juj). Többektől is hallottam, hogy az esküvő előtti héten minden nap késő éjjelig még a dekorációt/köszönőajándékot csinálták, hát ilyen nálunk nem lesz, leginkább azért, mert nem mi csináljuk a dekorációt, köszönőajándék meg nem lesz. Ha most két hétig meg sem moccanok, akkor sem marad ki semmi fontos. Helyszín, kaja, dekoráció, zene, ruhák, sminkes mind megvan. Sőt, pénteken megejtettük a fotózást is a volt Csepel Művek területén, úgyhogy most már tuti lesz rólunk egy kurvamenő képsorozat.

Jaj, de jó lesz minden, Ozora, esküvő, Srí Lanka, nagyon jó dolgom van.

Na jó, ez a hálókocsis utazás nem a világ legkényelmesebb dolga, de ez akkor is nagyon menő, este vonatra szállni, másnap reggel pedig megérkezni. Mivel bárhol bármikor el tudok aludni öt perc alatt, including vonaton ülve Veszprém felé, ezért meglepett, hogy nem aludtam túl jók. Az a rázkódás, ami ülve fel sem tűnik, fekve már zavaró.

Szerencsénk volt mindkét irányban a lakótársainkkal. Odafele egy osztrák sráccal osztozunk, vissza pedig olaszokkal (18 és 19 évesek, ááááárrhjghgh), két könyvet is vittem magammal, de végül alig haladtam, gyakorlatilag végig beszélgettünk. Brassó pedig egy bájos város, kedves, régi házakkal, amik mögött egyszer csak hegy. Ez már Salzburgban is lenyűgözött, hogy mész, és egyszer csak hegy. Nem távolban dombok, meg valahol a messzeségben hegyek, hanem állsz egy épület előtt, és mögötte két utcával már a hegy van. Amin van egy Brasov felirat! Nagyon menő, le is fotózkodtam vele.

Egy másik hegyre (asszem a Postavaru-ra) pedig fel is mentünk, na nem gyalog, mert jó dolog a kirándulás, de nem ennyire. Visz fel busz, majd tovább lehet menni egy sífelvonóval, ami ilyenkor nyáron is üzemel. Minden a téli sportokról szól, kölcsönzőhelyek, reklámok, ami így különösen érdekes volt 30+ fokban. A felvonó kb 1000 m-ről indul, a csúcs pedig 1800 méteren van. Tűzött a nap, de nem tűnt melegnek, mert kellemesen hűvös szél fújt. És mit nem vittünk magunkkal? Naptejet. És ezért mit csináltam? Árnyékban maradtam? Védtem magam hosszú ujjú ruhával? Nem, dehogy is, mindent megtettem azért, hogy szarrá égjek. Nehéz munka volt, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Most kicsit minden fáj.

Hát ez volt a hétvége, ma még közös ebéd Vidékkel (akiket három hét múlva ismét látok az esküvőmön, juhú), aztán itthon olvasgattam, Twin Peakset néztem és zenéket válogattam a szertartásra.

Meleg van benn
meleg van kinn
a laptop fűti a csuklómat.
Izzadok.

Kezdek bomlani, kedden azt éreztem, hogy hiába megyek, nem haladok, minden egyes lépéssel nyúlik a tér és a cél egyre messzebb van. Nagyon keveset és rosszul alszom, álmos vagyok, fáradt, dolgoznom kéne, nem megy. Szerencsére az élet nem csak ebből a kibaszott melegből áll, voltam szabadulójátékon, táncpróbákon, elkezdtem a House of Leavest, ajánlottak nekem junior manageri állást (ami, bár nem érdekel, nagyon jól esik), ma pedig elvonatozunk Brassóba, hálókocsi meg minden, indokolatlanul izgatott vagyok, még sosem utaztam hálókocsiban.

Fáradtnak tűnsz, sok a munka? - kérdezték kedden reggel az irodában, én pedig mély sóhajt követően elmondtam, hogy a hétfő volt a harmadik este egyhuzamban, mikor késő estig söröznöm kellett, hát szar az élet, a munkám is kezd az ivás rovására menni. Aztán este egy kicsit tényleg megijedtem, mikor céges grillezésen is teljesen magától értetődően vágtam be két sört a főnököm előtt, szóval szerdán inkább szünetet tartottam (sőt, edzettem is!), nem tudom, egy nap mennyit segít a kezdődő alkoholizmuson.

Arra viszont büszke vagyok, hogy Vid péntek éjjel hozott három ecetes pringlest és még mindig van belőle másfél! Csodálatos önuralom, nem? Mindenesetre hogy ellenpontozzam, ma csináltam magamnak gyömbéres limonádét, meg jégbe hűtött gyümölcsöket, tök egészséges meg minden, az így pont kioltja az egész heti kínai kaját és esti söröket. Vagy legalább lefotózhatnám, telefilterezhetném, és kirakhatnám instagrammra értelmetlen tagekkel. Csak azóta megettem.

A hőség is kezd az agyamra menni, nem vagyok önmagam, ma például péntek volt, mégsem otthonról dolgoztam (!!??), meg este 9-kor indultam el bevásárolni, hátha nincsen kibaszott hőség (de van), mindent zárva tartok, így a lakás hőmérséklete még nem érte el a 30 fokot, de holnapra már el fogja, utána meghaladja, és akkor beköltözöm az irodába, megágyazok az asztal alatt, reggel a takarítók keltenek, nem hangzik ez olyan rosszul.

Ma este és még holnap kora délutánig nincsen semmi programom, pasim sincs még itthon, úgyhogy most péntek esti partyhard Twin Peaks nézés vizes zokniban (+ fagyasztott palack ölelgetése), holnap meg gondoltam varrok bélést a fél éve elkezdett horgolt táskámnak, de aztán lehet, hogy felmarkolok egy könyvet és beülök egy plázába.

37 fok lesz bazdmeg, 37. Én meg még bevásároltam arra, hogy főzök jövő héten, nem is értem, mit gondoltam.

Az év legparább napja kitüntetést pedig a szerda délután kapja (bár lehet, hogy ez elhamarkodott kijelentés, elvégre még csak július van), mivel délután 4-kor láttam, hogy mindjárt ideér a vihar, hát akkor menjünk haza előtte gyorsan munkából. Nem sikerült.

Már a keletinél éreztem, hogy gáz lesz, feltámadt a szél, szememben és számban por, de végre jön a 24-es, semmi baj, villamoson vagyunk, nagy baj nem lehet már. Megyünk néhány megállót, áramszünet, kialszanak a lámpák, lecsap a vihar, egy fa lombja leszakad és ráesik egy piros lámpánál álló autóra. Visszajön az áram, indulunk tovább, az Elnök utca előtt megint állunk, járhatatlanok a sínek. Az eső eláll, leszállok, telibe találnak vízzel az elhaladó autósok, tanácstalankodom, gyalogoljak haza? Aztán elcsípek egy taxit, az eső újra rákezd, tengelyig állunk a vízben, dugó. Leszakadt villamosvezeték lóg be az úttest fölé, azt kerülgetjük. Hazaérek, az utca folyóvá változott, az úttest és járda megkülönböztethetetlen egymástól, vádliig gázolok a vízben. Pont bezárom magam mögött az ajtót, mikor ismét rákezd a szél és kettétör egy kicsit fát az utcában.

Másfél óra alatt tettem meg az amúgy bő félórás utat, nem volt jó. Ha legközelebb vihart mondanak, akkor inkább ki sem kelek az ágyból.