Na jó, ez a hálókocsis utazás nem a világ legkényelmesebb dolga, de ez akkor is nagyon menő, este vonatra szállni, másnap reggel pedig megérkezni. Mivel bárhol bármikor el tudok aludni öt perc alatt, including vonaton ülve Veszprém felé, ezért meglepett, hogy nem aludtam túl jók. Az a rázkódás, ami ülve fel sem tűnik, fekve már zavaró.
Szerencsénk volt mindkét irányban a lakótársainkkal. Odafele egy osztrák sráccal osztozunk, vissza pedig olaszokkal (18 és 19 évesek, ááááárrhjghgh), két könyvet is vittem magammal, de végül alig haladtam, gyakorlatilag végig beszélgettünk. Brassó pedig egy bájos város, kedves, régi házakkal, amik mögött egyszer csak hegy. Ez már Salzburgban is lenyűgözött, hogy mész, és egyszer csak hegy. Nem távolban dombok, meg valahol a messzeségben hegyek, hanem állsz egy épület előtt, és mögötte két utcával már a hegy van. Amin van egy Brasov felirat! Nagyon menő, le is fotózkodtam vele.
Egy másik hegyre (asszem a Postavaru-ra) pedig fel is mentünk, na nem gyalog, mert jó dolog a kirándulás, de nem ennyire. Visz fel busz, majd tovább lehet menni egy sífelvonóval, ami ilyenkor nyáron is üzemel. Minden a téli sportokról szól, kölcsönzőhelyek, reklámok, ami így különösen érdekes volt 30+ fokban. A felvonó kb 1000 m-ről indul, a csúcs pedig 1800 méteren van. Tűzött a nap, de nem tűnt melegnek, mert kellemesen hűvös szél fújt. És mit nem vittünk magunkkal? Naptejet. És ezért mit csináltam? Árnyékban maradtam? Védtem magam hosszú ujjú ruhával? Nem, dehogy is, mindent megtettem azért, hogy szarrá égjek. Nehéz munka volt, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Most kicsit minden fáj.
Hát ez volt a hétvége, ma még közös ebéd Vidékkel (akiket három hét múlva ismét látok az esküvőmön, juhú), aztán itthon olvasgattam, Twin Peakset néztem és zenéket válogattam a szertartásra.
Ezt mondtátok