AnnGel blogja

Múlt héten vasárnap elmentünk megnézni a Ludwigban a Ludwig goes pop kiállítást, ami érdekes volt, de még jobb lett volna, hogy ha nem termenként egy magyarázó tábla van, hanem minden kép mellett némi szöveg. Mármint ha a táblán valami összefoglaló lett volna úgy általában a korszakról, akkor oké, de általában arról szólt, hogy akkor XY is felhasználta a női motívumot, míg ZW meg inkább az alakokra koncentrált, és tanácstalanul álltam, hogy a teremben található képek közül melyik melyik. Mert ha megnéztem a képeket először (meg hogy ki csinálta), akkor mire a táblához értem, elfelejtettem a neveket, de ha a táblát olvastam el, akkor nem tudtam, miről van szó, és a képek nézegetése közben próbáltam felidézni az infókat, így aztán föl-alá cikázás lett belőle a tábla és a képek között, ami hosszú távon elég idegesítő. Szóval ha azt az egy-egy mondatot a képek mellé sikerült volna tenni, akkor én, mint pórnép is többet felfogok a kiállításból, de ez lehet, hogy magasművészet, és mitképzelek.

De nem is ezt akartam mesélni, hanem hogy a férjem a ludwig lépcsőjén elejtette a telefonját, aminek hiába van tokja, lépcsőn lebucskázást nem élte túl. A legtöbb telefon törött képernyővel tovább használható, de nem a nexus 4, mert ott valami egyben van valami mással, lényeg: ha törött a képernyő, akkor nem reagál az érintésre sem. Az első sokkon túljutva kiderítettem, hogy az alleeban nyitva van az extragyors szerviz, de nem végződött happy enddel a nap, mert nem volt alkatrészük, de mindegy, ez továbbra sem a lényeg (hanem akkor mi??!? kérdezném már anyámat ha így mesélne történetet), hanem:

A telefonon két gomb volt működőképes, egy, ami a képernyőt aktiválja, a másik a hangerő-szabályozó. A képernyőt hiába aktiválod, semmi sem lehet vele csinálni, hiszen minden máshoz érinteni kéne, ami nem működik. Így a telefon kikapcsolhatatlan. Ha hosszan nyomod a gombot az újraindít, de kikapcsoláshoz le kéne okézni a képernyőn, hogy kikapcsolnád. Amit nem tudsz. Ennek a típusnak az aksija nem kivehető, így azzal sem lehet megölni, szóval a telefon él és virul addig, ameddig le nem merül. Ezzel mi a baj? Hogy be volt állítva ébresztésre, méghozzá sokkal korábbra, mint kellett volna (mert pénteken kivételesen korábban keltünk, de hétfőn már nem akartunk). Meg tudod mondani a telefonnak, hogy ne ébresszen? Nem. Ki tudod kapcsolni? Nem. Ki tudod nyomni reggel az ébresztőt? Hát ez az: nem. (Vid a történet ezen pontján kiáltott fel, hogy user experience!!)

Így esett az, hogy hétfőn reggel kénytelenek voltunk a beépített szekrénybe két kupac ruha alá pakolni a telefont, ami csak ébresztett és ébresztett hűségesen, szakadatlanul, újra és újra, míg le nem merült végre.

Izguló követőim számára némi update: a horgolt fenyőfa elkészült, sajnos elég amorf lett, mert a ragasztásnál minden picit elmozdult, és már majdnem készen volt, mire láttam, hogy kissé szétesett, de nem baj:

Az idei karácsonyt is megúsztam túlzabálás nélkül, a titka az, hogy nagyon sokszor és határozottan kell nemet mondani. Annyi változás volt az előző évekhez képest, hogy férjemmel együtt most jött velünk a kis mostohalányom is, és teljesen jól bírta a nagy családdal járó strapát, egész nap elvolt az unokaöcsémmel (pedig fiú, fúj), estére pedig annyira megjött a hangja, hogy mindenkivel papírrepülőt hajtogattatott, és beállított minket versenyezni. Ezzel egy időben rájöttem, hogy nem tudok életképes repülőt hajtogatni. A kiscsaj amúgy teljesen ideális társaság hétvégére és ünnepnapokra, mert simán alszik reggel 10-ig, vagy fél 11-ig, szóval nincsen már reggel hatkor rajcsúr meg hasonló horror.

A következő négy napban megnézzük a star warst, szervezek illetve részt veszek egy-egy előszilveszteri partin, illetve még ott lesz az igazi is ugye, mindegyik alkoholmentesen, kicsit kiábrándító. És csak most esett le, hogy január 1. péntekre esik, és ez csodálatos. Elsejét anyósoméknál töltjük, de utána még jön egy szombat és egy vasárnap, amire semmi de semmi programunk nincsen még, nincsenek erre szavak.

Vagyis annak a hiánya. Még év közben úgy döntöttem, hogy a nászúton kívül kiveszek még itt-ott néhány napot, és nem baj, ha nem marad karácsonyra. Még mindig nem bántam meg, így voltunk Párizsban, aztán szülinapom alkalmából Noszvajon Márton-napozni is. Úgy gondoltam, hogy karácsony környékén és a két ünnep között mindenki szabadságon van, így nem lesz munka, tehát én is nyugodtan heverészhetek homeofficeban.

Abban igazam is lett, hogy mindenki szabin van, de ettől még sok a munkám. Persze ráérne január legelején megcsinálni, de most végülis van rá időm, és mennyire gyűlölném magam januárban, hogy még olyanokkal is foglalkoznom kell, amiket megcsinálhattam volna korábban is, ha nem vagyok ennyire lusta. Rájöttem, hogy ebben a munkában engem ez hajt: a jövőtől való félelem.

Szóval mindjárt neki is állok tesztscripteket összerakni, vagy nem, nem is tudom, mert közben meg elhatároztam, hogy csinálok egy horgolt hópihefenyőfát ilyet karácsonyig:

Amiből eddig ennyi van meg:

de hogy ilyen hamar, az meglepő: kijjebb áll a hasam, mint a mellem.

voltam talpmasszázson, ami csodálatos!! Meg halloween partyn, lakásavatón, színházban, gyönyörű őszi napon a Fiumei úti sírkertben, láttuk a Mentőexpedíciót, és most éppen lomtalanítás van, ami így néz ki, ez is csodálatos, bár más értelemben, mint a masszázs:

Minden reggel akkora köd van, hogy nem lehet kilátni az iroda ablakán. Pont két hete még Párizsban voltunk, az utolsó esténket töltöttük, kipróbáltam a csigát és sétálgattunk Montmartre-ban.

Láttunk néhány lakóhajót, amitől persze azonnal hajón akartam én is lakni. Minden héten máshol kötnénk ki, kávét iszogatnánk meg meg meg mittudomén. Hajón laknánk. Vagy (ami sokkal reálisabb) egy 7 nm-es lakásban, mert ilyenekről láttunk hirdetéseket.

Amúgy az airbnb-s szállásunk egész nagynak számított, másfél pici szoba, de legalább volt külön háló benne ággyal. Legfelső emelet, tetőtér, hangulatos berendezés. Amiről persze 5 perc alatt kiderült, hogy nem praktikus, miért tartanál egy ilyen pici lakásban hat széket a nappali közepén?? És fejben azonnal be is rendeztük praktikusabban, de hát akkor máris nem egy hangulatos belvárosi párizsi lakás lenne ugye.

Az egyik legfurcsább dolog számomra, hogy egy csomóan egyedül söröznek/olvasnak/esznek a kávézókban és éttermekben. Ez itthon nem igazán terjedt el, egyedül nem nagyon megy senki sehova, biztos ezért is tűnt fel. Meg egy csomóan a parkokban társasoztak barátaikkal, és nem volt olyan nagyon remek idő, miért nem mennek el inkább valamelyikőjükhöz?? Aztán rájöttem, hogy a mini-lakásokba valószínűleg annyira nem kényelmes társas összejöveteleket szervezni.

A mindenféle programok közül Jim Haynes vacsoráját emelném ki, Jim 30 éve rendez állófogadásokat földszinti lakásában minden vasárnap este. Egy utazós blogon írtak róla, utólag derült ki, hogy más útikönyvekben is szerepel, könyvei jelentek meg, meg találtam jópár youtube videót is. Szóval ez nem olyan, hogy leülsz, és eszel, és akkor az asztalnál beszélgetsz, hanem állófogadás, kb 50 ember, folyamatos a ki-be járkálás az udvarba, mindenki nagyon barátságos, nyit felénk, hogy te ki vagy és honnan jöttél. Elképesztően érdekes emberekkel ismerkedtünk meg, bostoni festőművész, san francisco-i zongorista, dublini könyvtáros, new york-i rendező, szóval nagyon szórakoztató volt, persze rendesen kilengett a sznob-mérő.

Teletömött kézipoggyásszal utaztunk, de amikor megláttam az Abby bookshopot, akkor eléggé elvesztem. Egy hős vagyok, mert csak egy könyvet vettem (Gillian Flynn: Dark places), de mennyire cuki már ez a bolt:

Eléggé belezúgtam ebbe a városba is.

Továbbra is úgy teszek, mintha nem lenne semmi baj a vezetékekkel. Minden gépet átdugtam máshova, és egész jól elvagyok az előszobai és konyhai villany nélkül. (Amúgy nem.)

Ez most az apró malőrök időszaka. Tarthatatlanná vált a telefonom állapota, két éve van meg, ebből másfél éve szenvedek, lassú, lefagy, valamikor felvenni sem tudom, és percekig tart megnyitni a böngészőt. Hétfőn nem ébresztett, mert surprise surprise: az ébresztő alkalmazás nem válaszol, szeretné bezárni?

Persze már úton van a felmentősereg, rendeltem egy Nexus 5-öt, amit meg tádááá a vám fogott meg. És most már baromira nem érdekel a vámköltség és a 27%-os áfa (dehogynem érdekel, hú de kurva ideges vagyok), csak már lenne itt, de másfél hétig eltart, mire kiküldték a papírokat róla, adjátok már ide, nem hiszem el.

Szóval ehhez képest tényleg max vicces, hogy a tescos bevásárláson félrenyomtam kicsit, és négy kicsi kefir helyett négy nagyot vettem. Így legalább megtudtam, hogy a kefires banánturmix egész jó.

Majdnem egy hónapja nem írtam ide. Fáradt vagyok, fáradt fáradt fáradt fáradt, nem kimerült, nem álmos, csak fáradt, minden fáraszt.

Az elmúlt egy hónap tartalmából: Vid lánybúcsúja, esküvője, többször is megtartott Srí Lanka útibeszámoló, ruhapróba, duópróba, egyik koreópróba, másik koreópróba, újabb ruhapróba, endokrinológus, Veszprém, tánc, tánc, IKEA, asztalfestés, ruhás főpróba, tánc, tánc, tánc, és akkor holnap fellépés, szombaton fellépés, vasárnap workshop, utána meghalás.

Közben lehalt valami az elektromos hálózattal, felzizzent a lámpa, majd kialudt, azóta nem működik néhány konnektor és lámpa. Természetesen a hűtőt és a mosógépet is érinti, úgyhogy most keresztbe-kasul van hosszabbítózva az a néhány, ami működik, és még fogalmam sincsen, hogy ki fogja megjavítani, és hogyan, és kell-e bontani hozzá valamit, vagy csak tettessem magam halottnak, amíg valaki el nem intézi helyettem.

Edit: a mosogatógép sem működik, ez tényleg a vég.

Visszajöttünk, de elkapott minket az élet. Szombat reggel értünk vissza, délután már esküvőbe voltunk hivatalosak, aztán azóta eltelt még majdnem két hét és volt színház meg mozi, társasozás, tánc tánc tánc.

Na de még ott tartottam, hogy szerettem volna néhány szót Srí Lankáról. Kedvenc élményeim állatokkal kapcsolatosak. Srí Lankán sok nemzeti park van, elefánt árvaházak, teknőckeltetők.

Leginkább elefántokat láttunk. Több szervezett kirándulásra is befizettünk, az egyik egynapossal az Udawalawe National Park-ba mentünk, ahova egy platós teherautóval vittek minket, amire székeket erősítettek. Szóval dzsipnek nem nevezném. Az állatok eléggé hozzá voltak már szokva a látogatókhoz és a zajos járművekhez, úgyhogy a legnagyobb nyugalommal ácsorogtak az út közepén. Voltak elefántok, vízibivalyok, tisztes távolságból krokodilok, meg rengeteg madár és gyíkfélék.

Körülbelül 2 és fél órát tartott a program, utána már sietnünk kellett, hogy elérjük az etetést az Udawalawe Elephant Transit Home-ban. Itt olyan kiselefántokat gondoznak, akiket felnőttkorukba visszavadítanak természetes környezetükbe. Szóval itt nincsen kézzel etetés, tapogatás meg cukiskodás, mert továbbra is vadállatok. Ettől függetlenül nagyon durván kiakadt a cukiságfaktor. Elefántbébik! Dagonyázás! Etetés!

Utazásunk második hetében részt vettünk egy kétnapos kiránduláson Kandy környékére, ennek keretében pedig a Pinnawala Elephant Orphanage-be mentünk szintén az etetésre és a fürdetésre. Ebben az elefántotthonban munkára betanított elefántokat nevelnek, akár harminc különböző utasítást megértenek.

Elefántokon kívül a másik kedvencem a tengeri teknősök lettek. A teknőcök létét a kiépített strandok és orvgazdálkodás veszélyezteti, ezért vannak szervezetek, akik igyekeznek minél több tojást megszerezni, kikeltetik őket, és néhány naposan/hetesen visszaeresztik őket az óceánba. Szaporítással nem foglalkoznak, mert 20 (!) évesen lesz ivarérett egy ilyen teknős, de már ez is sokat segít, mert legalább a lerakott tojások sikeresen kikelnek. Mi a Kosgoda Sea Turtle Conservation Project-et látogattuk meg, és fogtam egynapos kisteknőst, és csapkodott a kis uszonyával, és írtó aranyos volt, hát bele kell pusztulni tényleg.

Majmokat is láttunk, de azok inkább félelmetesek, mint aranyosak, mikor meredten nézik a strandon a kezünkben a kaját.

Különben nem kellett a szállodából kimozdulni sem, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk a helyi faunával. A medence partján mókusok és varjak randalíroztak, a szálloda falán gekkók, és egyik nap egy varánuszfajta gyík (amire nemes egyszerűséggel "krokodil"-ként hivatkoztak) érezte magáénak a területet.

Azt még gyorsan elmesélem, hogy múlt éjjel volt az eddigi legparább éjszakám. Biztos van erre valami kifejezés, amikor azt hiszed, hogy ébren vagy, de mégsem? Bár abban sem vagyok biztos, hogy ez történt, nem tudom.

Eleve azt álmodtam, hogy egy kedves barátom meghalt, ami már önmagában szörnyű. Felébredtem, és furcsa motozást, zajt hallottam. Utólag visszagondolva biztos a folyosóról jött (eléggé áthallatszik minden), de olyan hangja volt, mint ha a szobában matatna valaki. Kinyúltam, hogy kitapogassam, a férjem mellettem van-e (mert ha nincsen, akkor ő motozik), és mellettem volt, aludt. A zörgést meg továbbra is hallottam, a szekrény felől jött.

Te mit csinálnál, ha azt gyanítanád, hogy valaki éppen kirámolja a szobátokat? Villanyt kapcsolnál, hogy megnézd?

Én leginkább rettegve feküdtem az ágyban, és meredtem a sötétbe. Ismered azt a jelenséget, hogy ha valamit nagyon erősen nézel a félhomályban, akkor az mozogni látszik? Én is. És nem tudtam eldönteni, tényleg látok-e valamit, vagy pedig a szemem csap be. Ha tudtam volna józanul gondolkozni, akkor eszembe jutott volna, hogy az ajtó nagyon zajosan nyílik, a szekrény ajtana pedig azon kívül, hogy hangosan kattan, felkapcsol egy lámpát a szekrényen belül. De ezek akkor nem jutottak eszembe. Nagyon halkan továbbra is hallottam a zajokat, aztán mintha valaki óvatosan behúzta volna maga után az ajtót (még a szőnyegen súrlódó ajtó hangját is hallottam, pedig nincsen szőnyeg a szobában). Néhány rettenetes percig úgy éreztem, hogy mellettem áll egy alak, de mikor végre oda mertem nézni, nyilván nem volt ott senki.

Felkapcsoltam végre a villanyt, megállapítottam, hogy az ajtó belülről zárva, széf zárva, gratuláltam magamnak a kezdődő idegbajért, majd még háromnegyed órán keresztül felkapcsolt lámpánál próbáltam lenyugodni, mire végre visszaaludtam.

Ilyen hülyeséget.