Azt még gyorsan elmesélem, hogy múlt éjjel volt az eddigi legparább éjszakám. Biztos van erre valami kifejezés, amikor azt hiszed, hogy ébren vagy, de mégsem? Bár abban sem vagyok biztos, hogy ez történt, nem tudom.
Eleve azt álmodtam, hogy egy kedves barátom meghalt, ami már önmagában szörnyű. Felébredtem, és furcsa motozást, zajt hallottam. Utólag visszagondolva biztos a folyosóról jött (eléggé áthallatszik minden), de olyan hangja volt, mint ha a szobában matatna valaki. Kinyúltam, hogy kitapogassam, a férjem mellettem van-e (mert ha nincsen, akkor ő motozik), és mellettem volt, aludt. A zörgést meg továbbra is hallottam, a szekrény felől jött.
Te mit csinálnál, ha azt gyanítanád, hogy valaki éppen kirámolja a szobátokat? Villanyt kapcsolnál, hogy megnézd?
Én leginkább rettegve feküdtem az ágyban, és meredtem a sötétbe. Ismered azt a jelenséget, hogy ha valamit nagyon erősen nézel a félhomályban, akkor az mozogni látszik? Én is. És nem tudtam eldönteni, tényleg látok-e valamit, vagy pedig a szemem csap be. Ha tudtam volna józanul gondolkozni, akkor eszembe jutott volna, hogy az ajtó nagyon zajosan nyílik, a szekrény ajtana pedig azon kívül, hogy hangosan kattan, felkapcsol egy lámpát a szekrényen belül. De ezek akkor nem jutottak eszembe. Nagyon halkan továbbra is hallottam a zajokat, aztán mintha valaki óvatosan behúzta volna maga után az ajtót (még a szőnyegen súrlódó ajtó hangját is hallottam, pedig nincsen szőnyeg a szobában). Néhány rettenetes percig úgy éreztem, hogy mellettem áll egy alak, de mikor végre oda mertem nézni, nyilván nem volt ott senki.
Felkapcsoltam végre a villanyt, megállapítottam, hogy az ajtó belülről zárva, széf zárva, gratuláltam magamnak a kezdődő idegbajért, majd még háromnegyed órán keresztül felkapcsolt lámpánál próbáltam lenyugodni, mire végre visszaaludtam.
Ilyen hülyeséget.
Ezt mondtátok