AnnGel blogja

Gyönyörűen esett a hó ma reggel, csak sajnos fel kellett öltöznöm és el kellett mennem itthonról, pedig bentről nézni sokkal jobban szeretem.

Jó lenne most csak lefeküdni aludni, de német nyelvű podcastokat keresek, meg dolgoznom kéne, aztán a gyerekekért is indulhatok lassan.

Fiamat próbálom kognitív-viselkedésterápiázni: kapsz legót, ha a héten elfogadható a magatartásod az iskolában. Na azóta úgy jön haza, hogy nagyon megdicsérték, meg mennyire szófogadó volt. "Mert hát, eszembe jutott mindig, hogy ha rosszalkodok, nem kapok legót!" Meg minden nap kérdezi, hogy hány napig kell még jónak lenni. Drága büdöskölyök.

Jaj de nagyon álmos vagyok, pedig ma még táncpróba.

Drága kisfiam megkapta a diagnózisát, meg gyógyszert is az adhd-ra. Téli szünetben kezdtük el tesztelni, szerintem nagyon sokat segít, és most látom csak, hogy mennyire feszültség volt bennem minden program előtt, hogy állandóan ezt számolgattam a fejemben, hogy vajon elmehetünk-e oda, szét fog-e esni, haza bírom-e onnan hozni. Gyógyszerrel az autózás is jobban megy, jobban bírja, el tudja magát foglalni, nem szenved 20 perc után.

Más téma, hogy az iskolában továbbra sem segít a magatartásán, de legalább most már sínen vagyunk, legalábbis szeretném ezt gondolni.

Jól sikerült aztán a karácsonyi időszak, mert mindig lefoglalta a gyerekeket valami, aztán a két ünnep közötti időszak is egészen pihentető volt. Elértünk a peak parenting időszakába, ahol ha mindkét gyereknek áthívom a barátait, akkor utána semmi dolgunk nincsen, lehet feltett lábbal hímezgetni.

Aztán az lett, hogy hirtelen eldöntöttük, hogy még idén elköltözünk Bécsbe. Mármint maga a költözés évek óta téma, de most érzem úgy, hogy mentálisan el fogjuk ezt bírni. Eredetileg 2026-ban terveztünk menni, de az iskolarendszer sajátosságai miatt a következő tanévet jó lenne, ha lányunk már kinn kezdené. Szóval nyáron költözés. Elkezdtem már munkát keresni, és what a time to be alive, hogy a chatgpt segít jobban megfogalmazni egy CV-t, vagy akár motivációs levelet írni. Lakásokat is nézegetünk, hogy legalább képben legyünk a piaccal, de konkrétan keresni még korai. Közben szomorú vagyok, és mérges, mert nem akarok innen elköltözni, szeretek itt élni, itt van a családom és a barátaim, és ez az egész tök igazságtalan.

Egymás után két nap bementem az irodába.

Egyik nap otthon hagytam az ebédemet, a belépőkártyám nincsen meg, és telefontöltőt sem vittem magammal. Elképzelni sem tudom, hogyan bírtam ki a mindennapi bejárást (Budapestről Vácra!!! 3 éven keresztül), elképesztő. Tegnap amúgy tök érdekes volt, hogy nem volt semmi programom munka után, úgyhogy munkából csak beugrottam plázába, aztán mikor hazaértem, akkor éppen vacsoráztak a gyerekek, és azért ez is nagyon szuper, hogy nahát, nem nekem kellett mennem értük időre, meg nem nekem ventillálják ki magukat azonnal, hanem mire hazaérek, addigra nyugi van, meg vacsora.

Tumblren szembejött, hogy "what a beautiful day to not be in high school", és tényleg, azért a kanapéről meetingelni, miközben zoknit kötök, kinn esik a hó, szóval ez elég high life.

Próbálok visszaemlékezni, mi is történt októberben meg novemberben.

Voltak fellépések mindkét csapattal, és nagyon jól viseltem az őszt, meg a korai sötétedést, mert sikerült halloweeni hangulatba hoznom magamat. A gyerekek kidekorálták a lakást, meg nagyon cuki szellemeket meg csontvázat hímezgettem, ami pont kitartott egész októberben. Meg nyilván a sok mozgás is segít, meg hogy volt mire készülni.

Volt halloween buli, aztán néztünk magyar horrort moziban (Holnap meghalok), meg volt nálunk barátokkal közös főzőcske, és teljesen jól tudtunk beszélgetni a gyerekek mellett, szóval ilyenkor mindig rájövök, hogy teljesen valid dolog barátokat áthívni magunkhoz, és itt lenni, már nem szakítanak kétpercenként félbe.

Aztán kiderült, hogy hívtak minket fellépni januárban, amire már november végén elkezdtük a koreót és különpróbákat, d közben december elején van másik fellépés, úgyhogy szokás szerint összesúsztak a dolgok, de menedzselhető, és amúgy meg nagyon szeretem.

Most meg itt van december eleje, és legszívesebben egész nap vagy kötögetnék, vagy hímeznék, de kell más dolgokat is csinálni, korán kelni és nyűgös, fáradt gyerekeket iskolába noszogatni.

Mióta elkezdődött az iskola, meg egy doki tanácsára melatonint adunk a fiamnak, azóta 20:00-kor már alszik, szóval nagyon hosszúak lettek az esték (valamikor két epizódot is megnézünk az aktuális sorozatunkból! party hard), ezzel viszont az jár, hogy elég nehéz otthonról elindulni táncra. Eddig valahányszor valaki megkérdezte, hogy hogyan van energiám két gyerek mellett heti kétszer eljárni, akkor azt tudtam mondani, hogy az alternatíva az, hogy itthon pörgünk és vacsora és fürdés és fektetés, és valamikor még negyed 10-kor is fenn voltak. És akkor már inkább elmegyek otthonról és táncon vagyok 7-től fél 9-ig, fél 10-re hazaérek, mármint ugyanott vagyok pihenésileg, otthon sem pihentetőbb lenni. Na de ezt most azért egy csomót változott, úgyhogy jah. Sokkal szerencsésebb lenne, ha ezek az órák korábban kezdődnének, de még az a szerencse, hogy eléggé szeretem ahhoz, hogy így is csináljam.

Azóta volt némi cicavészhelyzet, mert nem lett jobban, bélgyulladása volt, és egy napig úgy nézett ki, hogy lehet, hogy túl sem éli. De hatottak a gyógyszerek, és elkezdett enni, de nagyon megijedtem. De most már jobban van, szarik rám és alszik az új fotelban.

Amúgy most nagyon kiegyensúlyozott szakasza van az életemnek, tuti hatnak a gyógyszerek, meg az SSP, jó itthon ülni és nézni, ahogy a macska alszik, a nap besüt a nappaliba, kinn meg sárgulnak a fák levelei, és közben itthonról dolgozni. Mennyire menő már. És jó bemenni is hetente, és találkozni másokkal, és táncra járni, meg előtte spontán beugrani egy barátnőhöz közösen hímezni/horgolni, miközben kin kopog az eső és mi teát iszogatunk és Magnus Archives-t hallgatunk közben. Az élet tele van apró kis örömökkel, és jól érzem magam.

10 évig jártam pszichológushoz, és tényleg rengeteget segített, jobban megismertem magam, meg minden, de hogy az az elmélet, hogy minden problémád megoldható azzal, hogy felismered, meg kibeszéled magadból, nem működött már egy ponton. Mérges is vagyok rá emiatt, hogy az utolsó egy évben nem haladtunk már semmit, hogy nem tudott mit kezdeni azzal, hogy képtelen vagyok otthon pihenni (mert addig nem pihenhetek, amíg nem fejeztem be MINDEN dolgomat), és a szorongásaimon sem tudott segíteni, és arról beszéltünk, hogy de hát miért nem tudom ezeket elengedni, jaj de nagyon nehz lehet stb és hogy basszus, időnként egyszerűen elbaszottan működik az idegrendszer és kész. Túl erősek a stresszválaszok, és az ember beleragad egy spirálba vele. És emlékszem, hogy mikor elkezdtem gyógyszert szedni, akkor azt mondta, hogy persze lehet gyógyszert szedni, és akkor elmúlik a szorongás, de így akkor nem lehet aztán dolgozni az érzéssel. De hát dolgoztunk, és nem segített, és hogy nem lett volna dolga elirányítania másik szakemberhez? Felismerni, hogy más segítség kell? December vége óta szedem a gyógyszert, és összehasonlíthatatlanul jobban vagyok, élvezem a gyerekeim társaságát, nem rettegve várom a hétvégét velük, jópofák és gyönyörűek és okosak, és ha valami nehéz velük, azzal meg tudok bírkózni, és hálás vagyok minden nap azért, ahogy élek, és esténként tudok szarni a kipakolatlan mosogatógépre, és tudok pihenni.

Nem tudom.

Eltelt egy hónap a tanévből, egyelőre sokkal jobban tetszik fiamnak, mint az óvoda, ez hatalmas megkönnyebbülés. Meg egy helyre kell csak menni velük reggel meg délután, ahh. Eddig ez remek.

További izgalmas dolgok:

Voltunk kettesben egy hétvégét egy nagymarosi kis kabinban, Tiny Heart a neve, pici, gyönyörűen megcsinált mobile home, hatalmas ablakokkal, kilátással, egész hétvégén szakadt az eső, és teáztunk, olvastunk, hímeztem, tökéletes volt.

Voltam céges úton, ami nagyon szuper volt, egy kisvárosban szálltunk meg, napközben érdekes workshop volt, jó fejek voltak az emberek, este finomakat ettünk, én pedig korán befeküdtem az ágyba, The Magnus Archives podcastot hallgattam (fikciós misztikus horror), és hímeztem.

Aztán voltam szövőfoglalkozáson, ahol csodálatos sálat csináltam, és most rettenetes izomlázam van tőle.

Három napig néztük, miért hány állandóan a macska, semmi más baja nem volt, már majdnem vittem a dokihoz, mikor belenéztem a szájába, és nejlonzacskódarab volt a fogába akadva és a szájpadlására ragadva. Kis hülye.

A nyár folyamán amúgy tartottam egy kisebb purge-öt a lakásban, szemét/cseriti kategóriákba osztottam néhány dolgot, pl a három éve ugyanabban a szatyorban álló cipők, gyerekszobában felhalmozódott szarságok (ANYA NEM SZARSÁG),  konyha sarkában fél éve álló elromlott kisgépek (nem dobjuk szemétbe, mert veszélyes hulladék, de szeméttelepre sem vittük el, mert halogattuk). Felmerült, hogy vegyünk a nappaliban a billy szekrények tetejére még kiegészítő elemet üvegajtókkal (most is üvegajtók vannak a billyken, és csodálatos, hogy látom is a könyveimet, meg nem is porosodik, így ki lehet állítani a könyveknek támasztva a gyerekek anyák napi ajándékát, táncos fejdíszeket, hímzést stb),

aztán inkább kiválogattam egy csomó könyvet, amit úgysem akarok újraolvasni, meg olyanokat, amiket 9 (!!!) éve vettem, de aztán annyira nem tetszett és nem fejeztem be, és ha 9 év alatt továbbra sem haladtam vele, akkor talán nem kéne itt foglalnia a helyet. A kerületi könyvtárnak adományoztam, szóval ha mégis elolvasnám, akkor max kikölcsönzöm. És így mégsem kell a szekrény tetejére kiegészítő elem, mennyi pénzt megspóroltam.

Szóval ez most remek érzés. Nagyon zavar még mindig, hogy rengeteg olyan cuccunk van, amiket évente csak néhányszor használunk, de kell attól még, és tárolni kell és nyafnyaf nyaf.

Gondolatban már nagyon sokszor leültem blogolni, de aztán mégsem.

Lement az augusztus, voltunk nyaralni, a kemping egy remek találmány, megmondtam a gyerekeknek, hogy mindenki menjen barátkozni, és mindenki ment is barátkozni, én meg a szúnyoghálóval fedett teraszon hímezgettem.

Ja mert július végén elővettem egy félbehagyott hímzésemet, és folytattam, és azóta is tökre élvezem, a fonással csinálgatom felváltva.

Aztán augusztusban összevissza voltak itt-ott a gyerekek, mi voltunk színházban Farkasgyepűn egy erdőben (nagyon értelmiséginek éreztem magam tőle), meg megnéztük a Macskafogót élő zenekari aláfestéssel.

Felléptünk Savarián, most volt az első alkalmam, nagyon hangualtos volt az egész karnevál, és időutazás a koli, amiben laktunk. Megyek jövőre is.

Elkezdtük a kortárs tánccsoporttal a halloweeni fellépésre a koreót, majd egy ponton kiderült számunkra, hogy jah az október elején lesz, nem végén, nem is értettem, miért kezdjük már el augusztusban, na de ezért. Vámpírfogakkal fogunk táncolni, meg minden!

Aztán Szentendrén is voltunk egy előadáson, amit leginkább művészettörténeti stand-upként tudnék jellemezni, Kiss Magyar Snassz és Neociki néven, zseniális volt.

Megnéztem moziban az új Alien filmet, nekem nagyon tetszett, és fostam is rajta, milyen régen néztem már ijesztegetős filmet! Amúgy mostanában rákívántam a misztikus-horrorra, a Piócát olvastam nemrég, meg a Baljós rajzokat, most meg A hasadékot, húú.

Elkezdtük az SSP terápiát családilag, ezt ajánlották, és persze sosem lehet tudni, hogy miért vannak éppen jobb passzban a gyerekek, hiszen nincsen egy kontrollcsoportom, de tény, hogy fiam sokkal jobban kommunikál olyan helyzeteket, amikben eddig teljesen lezárt, és ha utólag beszélek vele róla, akkor nem az a válasz, hogy "nem tudom, nem emlékszem", hanem el tudja magyarázni, miért húzta fel magát. Cserébe lányom lett felcsattanós, raplis, mindenen veszekedős, úgyhogy vele abbahagyjuk.

Bejutottunk gyerekpszichiátriára is, még megyünk néhány alkalommal, aztán meglátjuk, kell-e diagnózis.

Ja meg persze családterápia is van, jó buli.

Elkezdte fiam is az iskolát, nagyon izgatott vagyok, végre egy helyre kell csak menni velük, ez csodálatos! Írtam a tanítónak egy hosszú jellemzést a gyerekről, remélem, hogy mindkettejük tudja majd kezelni a helyzetet.

Na hát tömören.

Nagyon sokszor eszembe jutott ez elmúlt hetekben, hogy írjak, mert egy csomó érdekes dolog történt, Tártában voltunk, meg Inotai erőművet látogattunk.

De aztán annyira nehéz néhány másik dolog, és megint feszült voltam hetekig, indokolatlanul és folyamatosan, és nem tudtam pihenni, aztán rájöttem, hogy áh, lehet, hogy fel kéne hívnom a dokimat és állítani a gyógyszereken. Tudom, hogy nem megoldás mindenre, de szerencsére már észreveszem magamon, ha indokolatlan dolgok irritálnak, és mindenen felkapom a fost, és ez senkinek sem jó.

Folyamatosan fáradtan érzem magam, hiába mentünk el pár napra a Tátrába kettesben, és tényleg remek volt és élveztem, valahogy mégsem éreztem igazi pihenésnek. Mindig azt vizionálom, hogy szeretnék néhány olyan napot, amikor felkelek reggel fél 9-kor, leülök egy kávéval dolgozni, felállok 5-kor a géptől, átülök a kanapéra, és hímzek/fonok/kötök egész délután és este, esetleg nézünk egy filmet. És nem akarok menni sehova, nem akarok csinálni mást. Tudom, hogy ebből elég lenne 2-3 nap, és utána elkezdenének hiányozni programok, de most nagyon el vagyok fáradva. És hiába veszek ki néhány napot, ha a gyerekek miatt fel kell kelni, el kell őket vinni táborba/oviba, 4-kor össze kell szedni mindenkit, aztán vacsorát adni, veszekedést csitítani, ANYA SOHA NEM JÁTSZIK VELEM SENKI kiborulásokat hallgatni na mindegy.

Nagyon elkeserítő dolgokat hallok az óvodából, egyszerűen nem talál a fenntartó olyan óvónőket, akik hajlandóak lennének azokat a nevelési elveket követni, amit ő maga, és tényleg az a szerencsém asszem, hogy a fenntartónak van egy neurodivergens fia, és tudja, hogy az én fiam sem direkt olyan, amilyen, és nem mi szarunk bele meg ilyesmi, és ő meg is találja vele a hangot, neki szót is fogad, de a többi óvónő meg csak a "jó" gyerekekkel bír, de azokkal amúgy ki nem?

Várom is és félek is a szeptemberi iskolakezdéstől.

Elkezdtünk egy idegrendszeri traumaszemléletű terápiát (SSP), egyelőre a szülői konzultációnál tartunk, de eskü eddig ez a leghasznosabb dolog, amin részt vettünk. Mondunk konkrét példákat, és elmagyarázza, mi történik ilyenkor, mi a stresszválasza a gyereknek, mi a stresszválaszunk nekünk, mit változtassunk, mit próbáljunk ki. Remélem, segít.

Jaj de el vagyok fáradva ebben.

itt

ez rendszeresen téma a férjemmel, mert ő azt az elvet követi, hogy ha valaminek nekiáll, akkor az legyen már jó. legót szétválogatva elpakolni (méret és típus szerint), gyerekek szobájában úgy elpakolni, hogy minden menjen a helyére szépen.

de közben van két gyerekünk, akik fél nap alatt szétkúrják a lakást (de legalább jól elvannak egymással, szóval nekem megéri), és ezen aztán férjem is kiborul, hogy ennyi melót beleölt és egy napi sem tart. de eleve nem nagyon csinálja meg, nem áll neki, mert túl nagy a feladat, szóval leginkább sehogy sem csinálja meg

én meg azt az elvet követem, hogy minden hogyan, de legyen rend, legyen a szemnek szép, és ne legyen a padlón semmi, szóval beszórom a legókat egy nagy dobozba (és egy hét múlva, mikor kedvünk van hozzá, szétválogatjuk), az szétszórt ceruzákat/filceket csak bedobom egy dobozba. és tudom, hogy ez nem "tökéletes" rendrakás, de ezt meg tudom csinálni naponta/kétnaponta 10 perc alatt.

és most a fenti cikk kapcsán változtattam néhány dolgon itthon fuck the rules címén. pl eddig a takarítószerek egy helyen voltak, és ha valahol valami koszt láttam, akkor a) vártam a nagytakarításig b) elővettem a takarítószereket és nekiálltam, de akkor már megcsináltam a nagytakarítást is c) nem csináltam meg, mert amint elhagytam a helyet, elfelejtettem (leginkább ez).

és most vittem tisztítószert és papírtörlőt mindenhova (konyha, fürdő, wc), és ha látok valami koszt, akkor egyszerűen odafújok és letörlöm. rendesen kitakarítottam? nem, de legalább nem koszos.

a macska minden nap kétszer kiszór pár morzsa almot a fürdőben, amibe ha belelépünk, széthordjuk. ki akadályozza meg, hogy a partvist a fürdőben tartsam, és minden nap kétszer egyszerűen besöpörjem a sarokba az alom morzsákat, ahol nem lépünk rá? senki. aztán heti egyszer kitakarítom azt a sarkot és kész.

hát így.

óvoda, várok fiamra, elmegy mellettem egy kisfiú, végignéz.

ő: te valakinek az anyukája vagy?
én: igen, xy anyukája vagyok
ő: és szereted?
én: igen, szeretem, bár néha mérges vagyok rá, de attól még nagyon szeretem
ő: tényleg? én annyira nem szeretem, mint te
én: megértem, nem egyszerű vele
ő: de te tényleg szereted?
én: tényleg szeretem
ő: nahát

amúgy egyszerre nagyon jó, de közben iszonyú nehéz időszakon vagyunk túl.

jó, mert volt fellépésem a kortárs hiphop csapattal, és nagyon élveztem, és sikerélményem van benne és a munkám is szuper továbbra is, és szeretem. és teljesen belezúgtam a fonásba, kézi orsóval csinálok fonalat fésült, festett gyapjúból, és ez egy olyan dolog, ami közben nem kell gondolkodni, de oda kell figyelni, és ez jó.

iszonyú nehéz közben, mert férjem teljesen kiégett, szóval rábeszéltem néhány hónap fizetés nélkülire, mert már mindent megmérgezett a stressz, de ettől most hónapokig nincsen fizetése

és közben fiam az óvodában egészen kriminálisan viselkedik, nem tett neki jót a sok személyi változás ott, és közben értetlenkedve hallgatom, mi történik ott, mert itthon a szomszédokkal jól kijön, a szülinapi bulikon is szuperül elvan a többiekkel. de az oviban széttrolkodja a foglalkozásokat, elbújik az óvónők elől, teljesen hülyére veszi őket, úgyhogy megkértek rá, hogy keressek mellé gyógypedagógust (csilliárdokért), vagy vigyem haza heti 3x fél 1-kor, ami eléggé nem fasza, na. két hete konkrétan kiszökött a kapun, egy másik fiúval ki tudták akasztani a kapu láncát, ő meg elérte a gombot, ami az ajtót nyitja, úgyhogy a gyerekeket a kapu előtt ácsorogva találták meg.

de úgy néz ki, találtunk mellé gyógypedagógust, úgyhogy ezt a nyarat már kihúzzuk, szeptembertől meg iskola, amiben egyszerre reménykedem, de aggódom is, hogy ott mi lesz.

de legalább a fonal szép.