AnnGel blogja

Na, azóta túléltem a hetet, napközben meló, esténként meg tanultam, de sikerült a vizsga, úgyhogy örülök.

Egy csomó minden van, meg egy csomó minden nincsen.

Ami van: egyik hétvégén elővettem a gitáromat, amin 18  éve (!!??!!) tanultam, és elkezdtem rajta gyakorolgatni. Kicsit kaotikussá válik ilyenkor a családi élet, gyerekek üvöltve játszanak, vagy elővesznek valamit, amin dobolni lehet, és lelkesen asszisztálnak, mindenesetre tök jó, mert engem is lefoglal, meg őket is érdekli valamennyire (megtanultam néhány ovis dalt). És ennek kapcsán tört rám az a felismerés, hogy egy csomó dolog, amire azt mondtam, hogy nincsen rá időm, vagy hogy ez már nekem ki fog maradni, azokhoz lehet, hogy később még vissza fogok térni. Hogy az élet hosszú, és bár nem énekeltem gimi óta, meg nem gitároztam 15 éve, és most megint kórusba járok, meg a gitárt pengetem délutánonként, és hogy semmi sincsen veszve. Na jó, műkorcsolya olimpikon nyilván nem lehetek már, de majd lesznek a gyerekek nagyobbak, lehet, hogy később megint fogok táncolni, vagy hímezni, vagy kipróbálni valami új hobbit. És olyan jó erre gondolni, mert ezt a gitározásról is teljesen lemondtam már sok-sok éve, és most mégis találok rá napi 20 percet, ahogy ülünk a káoszban a nappali közepén, körbevesz a kupi, a gyerekek sikítva kergetik egymást, én meg a négyujjas technikát gyakorolom. És nem is értem, hogyan, de rengeteg dolgora emlékszem, meglepően jól megy. Most elkezdtem keresni online klasszikus gitár kurzusokat, tök jó lenne megtanulni kottából játszani meg ilyenek.

Aztán az is van még, hogy fiam elkezdett beszélni végre, most már mindent mond, és bár nem értjük mindig, de már majdnem. És a kedvence most a Maszat könyvek, amiket következetesen Matasznak mond. 

Meg bejöttem az irodába a változatosság kedvéért, és tök üres, de el is felejtettem, hogy ilyen óriási itt a monitorom, illetve itt maradt még tavaszról a sálam meg a telefonom töltője. Meg egy tábla csoki a fiókban!

Ami nincs: szociális élet, legalábbis csak nagyon kevés, és szenvedünk tőle. Van még 1-2 ember, aki hajlandó velünk találkozni (és akikkel mi is hajlandók vagyunk), de barátaink jó része már nem mozdul ki, vagy aki meg szívesen jönne, azzal meg én nem szeretnék, mert sok emberrel találkozik minden nap. Persze nyilván mi is tök rizikósak vagyunk, mindkét gyerek oviba meg bölcsibe jár, úgyhogy értem, ha valaki velünk nem akar. Na de a szombat esténk szabad volt, nagyszülők bevállalták a gyerekeket, és basszus, nem tudtunk találkozni senkivel. Elmentünk kettesben a Margitszigetre enni meg sörözni, meg másnap sokáig aludtunk, ami remek, csak hát na. És hívtam a szittert, hogy jöjjön a héten, de nem tudom, mit fogunk csinálni. A kurva covid előtt tele voltunk programokkal, minden hétre jutott valami, társasozós estéket szerveztem, barátokkal találkoztunk, kb kéthavonta valami színház vagy koncert, időnként csak kettesben étterem. Rohadtul hiányzik, de hát nem hülyültem meg, hogy zárt helyre menjek emberek közé.

Az a jó, hogy ez a kórus még van, nem tudom, meddig tudunk szabadtéren próbálni, a világítást megoldottuk már (a parkba bevilágítanak a lámpák, és nagyon erős fényük van), felöltözni fel tudok, de a szemerkélő eső ellen nem véd semmi.

Elég erősen benéztem ezt a jövő hetet, mert elfelejtettem, hogy kolléganőm szabin lesz, én meg pénteken vizsgázom, és arra azt terveztem, hogy kiveszek kétszer fél napot. Próbáltam hétköznap este tanulni, jól ment, este 8-tól 9-ig elolvastam 10 oldalt az anyagból, majd lefeküdtem és elaludtam negyed 10-kor. Na mindegy, elhalasztani meg nem akarom, mert nem különösebben nehéz, csak tényleg egyszer el kéne olvasni, meg néhány tesztet megcsinálni. Persze olvasni meg alig van időm, ami tökre hiányzik.

Kinéztem magamnak egy horgolt takarót, pont ma indul rá CAL-t (crochet along), teljesen rákattantam, most még alszom rá párat, mert lehet, hogy most jó ötletnek tűnik belekezdeni egy 180x180-as takaróba, meg megvenni hozzá 35ezerért a fonalat, de mi van, ha mégsem?

Elolvastam a Maybe you should talk to someone-t (magyarul: Akarsz róla beszélni?), és kötelezővé tenném mindenki számára.

Megnéztük a Dalfutár legújabb évadját, youtubeon fenn van, nagyon jó, nézzétek ti is.

Belekezdtünk a Des-be, David Tennant egy pszichopata sorozatgyilkos, és hát remek, hasonló kicsit a Mindhunterhez az egész, ez is igaz történet alapján, de ez csak három rész.

Jaj, meg múlt héten megnéztük a The Social Dilemma-t, az is nagyon jó.

Befejeztem a kötött nyári felsőmet! Gyönyörű.

Voltam benn az irodában, és meg kellett kérdezzem a portán, hogy hányadikon is van a cég.

Elkezdtem kóruspróbákra járni, egyelőre szabadtéren, meg még csak most alakul a csapat. Télen tuti szüneteltetni fogom, mert zárt térbe nem megyek énekelni, viszont kinn meg már korán sötétedik, de addig is jó buli.

Férjemmel kettesben tölhettünk egy estét meg másnap délelőttünk, és lehet, hogy ez rendszeres lesz. Lehet, hogy kéthetente kialudhatjuk magunkat? Meg elmegyünk reggelizgetni?? High life. Mindenesetre az is remek volt, hogy csináltunk olyat, hogy nem a nagylány volt hétvégén nagyszülőknél, hanem a kisfiam, és egy napot hármasban tölhettünk lányunkkal, és bár eleinte irigy volt, hogy az öccse nagyszülőknél lehett, végül örült neki, hogy egy kicsit csak vele vagyunk.

Nem tudom, van-e összefüggés, de az utóbbi napokban ultrajófej az öccsével, segít neki, de hagyja játszani, nem nyúzza, de ha jön hozzá, akkor nem utasítja el, meg együtt vacsorázunk és beszélgetünk a férjemmel, a gyerekek meg játszanak és tudunk beszélgetni??? Mi történik itt?

Viszont új esti rituálénk van: már fekszik az ágyban a sötétben, behív, hogy akar mondani valamit., és mindig ugyanazt mondja:
- Na kezdjed.
- Mama hiányzik.
- Igen, következő?
- Nem akarok itt aludni.
- OK, és még?
- Öcsi buta.
- Rendben, jó éjszakát, aludjál!

Szóval cukik.

Próbálok zenét hallgatni munka közben, de már nagyon rég nem hallgattam semmit, és hát nem is tudom, mi mennek most. Gondoltam rányomok spotify-ra, hogy ajánljon valamit, de hát mit ajánlana? Gyerekdalokat. Szóval előtúrtam elfeledett last.fm loginemet, nézem, miket hallgattam 2008-ban (!!!??!!), hát ezekre én nem is emlékszem.

Aztán úgy volt, hogy a héten felpörög a szociális élet, céges ebéd, céges vacsora, sörözés barátokkal, na ezek egytől egyig elmaradtak.

Munkával napok óta nem tudok haladni, vagyis mindig azt hiszem, hogy tudok, aztán kiderült, hogy mégsem, mert valami le van halva, mindegy.

De legalább nagyon jól haladok a könyvemmel, Maybe you should talk to someone-t olvasom Lori Gottlieb-től.

Gyártottam A meg B meg C terveket arra az esetre, hogy mi lesz, ha 1) bezárják az ovit/bölcsit covidfertőzés miatt, és nekünk is karanténban kell lennünk, 2) bezárják nem konkrétan fertőzés miatt, hanem amúgy. Most kicsit jobb. Ma még nem tikkelt a szemem!

Ezen kívül megint kényszervásárolok, éppen könyveket. Imádom a You are not so smart podcastot, és az utóbbi két adásban pont olyan könyvekről volt szó, amik felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy bookdepositoryn már útba vannak idefelé. Meg Agavétól is várok egy kupac könyvet.

Ezen kívül nemrég bukkantam rá, hogy David Tennantnak van podcastje (David Tennant does a podcast with...), elkezdtem hallgatni az első évadot, színészekkel beszélget mindenféléről, és annyira jó hallgatni ezt a sokféle akcentust, meg az egész annyira pozitív és olyan jó őket hallgatni, tökre feldob. Leginkább pszichológiai témájú podcastokat szoktam hallgatni, de lehet, hogy most valami könnyed kell és vidám, és ezek az emberek annyira aranyosak és örülnek egymásnak és cukik, hogy simogatja a lelkem. És most pont erre van szükségem.

Meg voltam a héten kétszer is futni, nem sokat, 20 perc alatt 2 km-t, de nagyon jól esett, utána jógáztam kicsit, és sokat dob a közérzetemen.

Közben egyre több helyen bukkan fel a vírus közvetlen környezetemben, nem jön a takarítónőnk, mert egy kollégája tesztje pozitív lett, egy másik barátunknak szintén a munkahelyén bukkant fel. Egészen hajmeresztő abba belegondolni, hogy soha nem volt még ennyi eset, még májusban a csúcson sem, de most minden nyitva, és úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne.

Pár hete összeköltöztettem a gyerekeket egy szobába, így végre nem a nappaliban alszunk. Már megléptük azt a szintet is, hogy nem elalvás után cipelem át a lányom, hanem együtt fekszenek és alszanak el. Mivel vágyom a további kalandokra, ezért úgy döntöttem, hogy fiam már elég nagy ahhoz, hogy ágyat váltson. Mármint továbbra is a rácsos ágyban alszik, csak leszedem a rácsot az oldaláról. Eredmény: este folyamatosan kimászkál, pakol, játszik, pörög, addig, amíg vissza nem szerelem a rácsot. És akkor elégedetten lefekszik, hogy NA VÉGRE, és elalszik. Oké. Legutóbb azért kellett bemennem este hozzájuk, mert lányom azon bosszankodott, hogy így nem fog tudni aludni. És hát ja, az öccse fapofával lapozgatott egy könyvet a sötétben. A nővére ágyában. 

Amúgy nagyon meglódult a beszédfejlődése, már mondja, hogy igen ("iget!"), nem csak hümmög, mint eddig. Meg "tol!", "nézz!", "tettem!" vagyis megettem, illetve "tittam!", avagy megittam. Meg persze tej, autó, traktor, kereke, mert ezek rendkívül fontosak.

És amikor a nővére nincs itthon (mert nagyszülőknél alszik), akkor lenyúlja a plüsseit, és azokkal alszik. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert hiányzik neki.

Túléltem a múlt hetet, beszerveztünk nagyszülőket is, így összességében csak három munkanapot kellett letolnom a hallásterápiára cipelés mellett, plusz a tegnapi vasárnapot. Matematikailag amúgy be tudtam volna hozni a mínusz óráimat, de elég nagy mínuszban vagyok, mert igazából nagyon munka sincsen annyi. Mármint persze teszteseteket mindig lehet írni, és szoktam is, ha elfogynak a ticketek, de csak azért nem fogok leülni este 8-tól 10-ig, hogy teszteseteket írjak, mert azért meg annyira meg nem sürgős. Viszont voltak szuper dolgok is, pl volt egy olyan éjszakám, hogy egy gyerekem sem volt, és aludtam reggel 9-ig!

Na de ezen kívül meg leginkább punnyadtam, viszont a mozgás hiányától fáj a csípőm és a derekam (jógázni kéne legalább), a kialvatlanságtól állandóan éhes vagyok (és homeofficeban mindig lehet nassolni), az attention spanem meg olyan lett, mint egy aranyhalé, esténként képtelen vagyok olvasni, még a kedvenc sorozatomat (Lucifer!!) is megszakítottam egy csomószor, de én magam sem tudtam, miért, csak egyszerűen nem tudtam egy dologra figyelni 20 percet sem. Nem érzem jól magam tőle.

Közben megint koronapara van, nem tudom, mennyire aggódjak, oké-e, hogy a gyerekek találkoznak a nagyszülőkkel, vagy hogy jön a szitter továbbra is. Nem tudom. Szabadtéri kiülős helyre szoktam max járni, zárt helyen csak a szintén parázós 2-3 barátnőmmel szoktam találkozni, de hát a gyerekek meg járnak közösségbe, szóval.

A koronaparára még az tette fel a koronát (höhö), hogy férjem csütörtökön táborba ment volna, de az egyik impróstársáról kiderült, hogy kontaktban lehetett fertőzött személlyel. Beszéltek a tábor szervezőjével, aki azt mondta, hogy akkor inkább ne menjenek (mármint férjem egész csapata, öt ember), szóval nem mentek. Vasárnap megjött az ismerős teszteredménye (negatív), aztán meg este írt a tábor vezetője, hogy lázas beteg, hétfőn megy tesztelni. Lehet, hogy végül azért ússzuk meg a betegséget, mert férjem nem mehetett táborba?

Persze ezen most röhögünk, hogy a sors fintora stb, de volt olyan szcenárió, hogy az ismerős pozitív lesz, és akkor mehetünk mi is tesztelni, közben a gyerekek vajon jól vannak-e, elkapták-e, átadták-e az oviban/bölcsiben bárkinek, arról nem is beszélve, hogy pont a tervezett tábor miatt mindkét gyerek éppen egy-egy nagyszülőnél töltötte a hétvégét (hiszen szombat munkanap volt, dolgoztam, bölcsi meg nem tartott nyitva). Szóval még így is, hogy homeofficeban toljuk mindketten, és nem járunk el sehova (edzés, színház sbt) is még mindig rengeteg kontaktunk van.

Na jó, megpróbálok dolgozni.

Azt azért kicsit túlzásnak érzem, hogy a kétéves gyerektől ne tudjunk aludni, fél 4 óta fenn vagyok, mert dobálja magát, kiabál, sír, beszél, időnként felébred, simogatni, tejet vinni neki. Brutálisan fáradt vagyok.

Viszont. Négy napja megy a hallásébresztés, ami alatt ugye se zene se tévé, és az még oké, hogy a lányom megérti, hogy miért kell hang nélkül nézni a  mesét, de legnagyobb meglepetésemre fiamnak kb a szeme sem rebben, hogy némítva nézzük a tévét.

Legalább csend van, ha már ilyen kialvatlan vagyok.

Utóbbi napokban nagyon rosszul alszik a fiam, én meg nem vagyok ahhoz szokva, hogy négyszer keljek éjszaka. El vagyok fáradva. Lányommal meg néhány napon belül kezdjük a hallásterápiát, 10 napig se óvoda se mese se zenehallgatás, kemény lesz. Dolgozni meg fogalmam sincsen, mikor fogok.

De legalább az umbrella academy nagyon jó, és mindjárt kijön az új Lucifer!

Férjem körülbelül egy éve motorozik. Felmerült nemrég, hogy nem akarok-e mögé ülni amire persze mondtam, hogy kizárt dolog. Végül úgy alakult egyik nap ,hogy muszáj volt így mennünk valahova, és kiderült hogy ez nem is annyira gáz. Na jó, piros lámpánál álló kocsisor között előre gurulni továbbra is szörnyű, de nem érzem úgy folyamatosan, hogy mindjárt meghalok. Szombaton volt az ötödik házassági évfordulónk, elmotoroztunk az étterembe és utána a Budai Szabadtéri Színházba*. Úgyhogy ennek hatására már ott tartok, hogy többet nem is megyünk sehova mással, annyira megtetszett. Múlt héten vettünk bukósisakot (férjemnek kettő van és eddig az övét használtam) illetve kaptam térdprotektort is. Úgyhogy most motorozunk. Nem megyünk messzire, nem megyünk gyorsan, de így városon belül abszolút praktikus, főleg azért mert lehet vele parkolni bárhol. Hát így jutottunk el onnan, hogy 'kizárt dolog' oda, hogy már saját sisakom van.

*Szerintem 15 éve nem voltam komolyzenei hangversenyen, és most jöttem rá, hogy én ezt lehet, hogy szeretem. Fantasztikus élmény volt élőben hallgatni zenét és nézni, ahogy játszanak a zenészek.