Na, azóta túléltem a hetet, napközben meló, esténként meg tanultam, de sikerült a vizsga, úgyhogy örülök.
Egy csomó minden van, meg egy csomó minden nincsen.
Ami van: egyik hétvégén elővettem a gitáromat, amin 18 éve (!!??!!) tanultam, és elkezdtem rajta gyakorolgatni. Kicsit kaotikussá válik ilyenkor a családi élet, gyerekek üvöltve játszanak, vagy elővesznek valamit, amin dobolni lehet, és lelkesen asszisztálnak, mindenesetre tök jó, mert engem is lefoglal, meg őket is érdekli valamennyire (megtanultam néhány ovis dalt). És ennek kapcsán tört rám az a felismerés, hogy egy csomó dolog, amire azt mondtam, hogy nincsen rá időm, vagy hogy ez már nekem ki fog maradni, azokhoz lehet, hogy később még vissza fogok térni. Hogy az élet hosszú, és bár nem énekeltem gimi óta, meg nem gitároztam 15 éve, és most megint kórusba járok, meg a gitárt pengetem délutánonként, és hogy semmi sincsen veszve. Na jó, műkorcsolya olimpikon nyilván nem lehetek már, de majd lesznek a gyerekek nagyobbak, lehet, hogy később megint fogok táncolni, vagy hímezni, vagy kipróbálni valami új hobbit. És olyan jó erre gondolni, mert ezt a gitározásról is teljesen lemondtam már sok-sok éve, és most mégis találok rá napi 20 percet, ahogy ülünk a káoszban a nappali közepén, körbevesz a kupi, a gyerekek sikítva kergetik egymást, én meg a négyujjas technikát gyakorolom. És nem is értem, hogyan, de rengeteg dolgora emlékszem, meglepően jól megy. Most elkezdtem keresni online klasszikus gitár kurzusokat, tök jó lenne megtanulni kottából játszani meg ilyenek.
Aztán az is van még, hogy fiam elkezdett beszélni végre, most már mindent mond, és bár nem értjük mindig, de már majdnem. És a kedvence most a Maszat könyvek, amiket következetesen Matasznak mond.
Meg bejöttem az irodába a változatosság kedvéért, és tök üres, de el is felejtettem, hogy ilyen óriási itt a monitorom, illetve itt maradt még tavaszról a sálam meg a telefonom töltője. Meg egy tábla csoki a fiókban!
Ami nincs: szociális élet, legalábbis csak nagyon kevés, és szenvedünk tőle. Van még 1-2 ember, aki hajlandó velünk találkozni (és akikkel mi is hajlandók vagyunk), de barátaink jó része már nem mozdul ki, vagy aki meg szívesen jönne, azzal meg én nem szeretnék, mert sok emberrel találkozik minden nap. Persze nyilván mi is tök rizikósak vagyunk, mindkét gyerek oviba meg bölcsibe jár, úgyhogy értem, ha valaki velünk nem akar. Na de a szombat esténk szabad volt, nagyszülők bevállalták a gyerekeket, és basszus, nem tudtunk találkozni senkivel. Elmentünk kettesben a Margitszigetre enni meg sörözni, meg másnap sokáig aludtunk, ami remek, csak hát na. És hívtam a szittert, hogy jöjjön a héten, de nem tudom, mit fogunk csinálni. A kurva covid előtt tele voltunk programokkal, minden hétre jutott valami, társasozós estéket szerveztem, barátokkal találkoztunk, kb kéthavonta valami színház vagy koncert, időnként csak kettesben étterem. Rohadtul hiányzik, de hát nem hülyültem meg, hogy zárt helyre menjek emberek közé.
Az a jó, hogy ez a kórus még van, nem tudom, meddig tudunk szabadtéren próbálni, a világítást megoldottuk már (a parkba bevilágítanak a lámpák, és nagyon erős fényük van), felöltözni fel tudok, de a szemerkélő eső ellen nem véd semmi.
Ezt mondtátok