AnnGel blogja

Azt hiszem szerencsés, hogy utolsó félévem előtti nyáron már találtam munkát, hiszen még nem végeztem az egyetemen, de már kipróbálhattam, milyen dolgozni, majd részmunkaidőben folytatva újra visszatértem a tanuláshoz egy záróvizsga erejéig (és megállapítottam, hogy pár hónap alatt teljesen elfelejtettem tanulni). Ennek köszönhetően nem tűnik olyan sokkolónak a váltás, hogy eddig egyetem, mostantól munka, és jaj, mi lesz velem.

Mégis, mikor körbevezettem a családom az épületben, és a hozzá tartozó parkban, arra gondoltam, hogy ennek most itt tényleg vége, nem lesz többé, van helyette felnőttség, meg munkahely, szabadságok, felelősségek, és akkor most vajon felnőtt vagyok-e már, mert ha igen, akkor vajon ez mivel jár, hiszen még mindig nem tanultam meg főzni, fiatal vagyok, és gyenge, meg például ha új ruhára van szükségem, még mindig Anyuval megyünk vásárolni, mert egyedül nem megy.

Az elején egy kis általános információ:

• amennyiben ujjlenyomatos hiperszuper útleveled van, nincsen szükség vízumra, egy netes nyomtatványt elég kitölteni (5 perc), és megkapod a beutazási engedélyt (az amerikai határon/még a repülőgépen újra el fogják kérni ugyanezeket az adatokat).
• az USA-ba tartó gépre való felszállás előtt teljesen kipakolják a kézipoggyászt, beletúrnak a pénztárcába is, kellemes procedúra, főleg egy hajnali 3 órás kelést, 2 órás autózást, 2,5 órás repülőutat, 4 órás átszállási időt követve.
• leszállást követően ujjlenyomatvétel, fényképkészítés.
• utána szúrópróbaszerű bőröndkirámolás, ha viszel rokonnak bármi fűszerkeveréket, készülj fel az összetevőkből, hogy a 9 órás repülőutat követően is el tudd magyarázni, hogy a pörköltszaftkockában nincsen hús, bár igen, a képen az van, de benne nincsen.

De megérkezünk végre, melegre számítok, kék égre pálmafákkal, helyette van szeles 7˚C, éjszakai fagy, döglődő növényzet. Állatkertbe megyünk, tengeri tehenet nézünk, kitelepült magyar ismerőst látogatunk, merített papír, házi áldás, magyar giccs. A hülye időben felfázok, de leég az orrom is, folyamatosan eszünk, összeveszek mindenkivel, de csak egy kicsit. Beleszeretek egy e-book readerbe, meg is veszem, bár ezzel tönkreteszem a nyomdaipart és a saját jövőmet (Apu szerint).

Ellátogatunk homokos tengerpartra, és idióta flamingós hawaii ingeket vásárolok, közben az emberek szélfogókkal napoznak. Autózunk sokat, Anyunak minden táblát lefordítok, én vagyok a családban a hős, a lány-aki-beszél-angolul. Csatornákkal behálózott városrészen sétálunk, ahol minden ház egy utcára néz, a kertje pedig vízben végződik. Anyu szakít narancsot az egyik fáról, életérzés, bár éretlen.

Töltünk egy napot Walt Disney Worldben, ahol rettenetesen fázunk, ellenben mindenki mosolyog, én meg azon tűnődőm, vajon milyen lehet olyan helyen dolgozni, ahol mindig mosolyogni kell, és ekkor még nem tudtam, de hetekre a fejemben ragad a dal "It's the time of your life!", táncoló figurák is vannak, és hullámvasutak.

Eldöntjük, hogy ellátogatunk Miamiba is, 6 óra kocsival oda, egy éjszaka ott, majd vissza. Miami olyan, mint a filmeken, fehér emeletes épületek, tiszta éggel, pálmafákkal és ócánnal. Hirtelen öttlettől vezérelve ledobom a nadrágot, és belegázolok a kék vízbe, bugyiban rohangálok, és azt kiabálom a szüleimnek, hogy itt akarok lakni.

Hajózunk az Everglades mocsárban, ahol nem visznek el minket sorozatgyilkosok, és nem találtunk hullát sem, ellenben láttunk kicsi aligátort, meg néhány madarat, akik nem vitték túlzásba a magamutogatást.

Az idő is kegyeskedik kintlétünk végére felmelegedni, napozok, de nem barnulok, majd összepakolunk, hazajövünk, és a hó láttánk kicsit sírunk.

Képek majd később, mindig visszarettenek a freeblogos képizélőtől.

Rájöttem, hogy azért ritkulnak a blogposztok, mert arra gondolok, mennyi mindenről szeretnék írni (Florida, Így neveld a sárkányodat, cikkek Rózra, Perdido pályaudvar, az atwork blogra is lenne mit), és mivel túl sok mindenről, megijedek, majd inkább hagyom a fenébe.

Megejtettük az idei első fagyizást, és Duna-menti sétát (kivilágított hidakkal), közben pedig arra gondoltunk, hogy ez már tavaly is mennyire jó volt, szorongatni egymás kezét, folyamatosan vigyorogni. A pasim e mellé még le is vágatta a haját, amitől tényleg olyan érzésem van, mintha a tavalyi tavaszt élném újra (csak vezetés órák és forgalmi vizsga nélkül). Sajnos többet erről a témáról nem írhatok, mert ügyelnem kell darkfentezi imidzsére.

Haladnak közben a haladnivalók, kisajtoltam az egyetemtől a diplomám másolatát, kézhez kaptam az erkölcsi bizonyítványom, így minden készen áll arra, hogy kedden eladjam a lelkem, és kis csavarrá váljak a multi-gépezetben.

Jövő hét szombaton lesz a diplomaátadó ünnepség, és már most nosztalgiázok, hogy mennyire jó volt egyetemistának lenni, nem győzöm mondogatni magamnak, hogy untam az órák jelentős részét, egy részükön aludtam, és különben is, arra vágytam, hogy végre csináljak valamit, ne csak tanuljak.

A mostani időszakot egyedül az árnyékolja be, hogy kiderült a laboreredményeimből (felvételhez csatolnom kellett egy évnél nem régebbit), hogy nem minden működik teljesen úgy, ahogy annak kellene, így még meg kell ejteni néhány vizsgálatot, amit remélhetőleg a héten letudok. Kérdezték szüleim, nem éreztem-e fáradtnak magam, és mondtam, hogy de, az utóbbi hónapokban pláne, de mindig ráfogtam valamire (nincsen munkám, lusta vagyok, túlaludtam magam).

Csak ma gondoltam végig, hogy már elsőéves korom óta (tehát 3 és fél éve) gondjaim támadnak azzal, hogy ébren maradjak előadások alatt. Rendszeresen elaludtam délután 1-2 óra között, gyakorlatilag mindenhol, ahol nem kellett jegyzetelnem, csak figyelnem (diavetítés, folyamatos beszéd, és koppan is a fejem). Mindig úgy voltam vele, hogy biztosan csak unom (hiszen aludtam eleget), és most azon tűnődöm, vajon hány éve mehet ez, illetve mennyi ideig kellett volna folytatódnia ahhoz, hogy ezzel orvoshoz elmenjek. (Tanulság: időnként menjetek orvoshoz.)

Zárszóként annyit jegyeznék meg, hogy sikerült felvarrnom 25 db pénzérmét a rázóövemre, szombaton fellépek (izgulok), Budapesten megszaporodtak az őrültek (minden nap együtt utazok magukban motyogó alakokkal), a Wii tényleg szórakoztató (izomláz), csakúgy, mint vidéki napilapok SMS rovatát olvasni (egy hete azon meg a flame, hogy kell-e harangozni reggel fél 5kor), de a választási plakátok sem utolsók (Rogán az egyik csoportképen úgy néz ki, mint egy izzadó western film szereplő), illetve Stephen King: Just After Sunset c. novellagyűjteménye eddig nagyon gyenge (Vid-del fél órán keresztül nosztalgiáztunk, milyen jó is volt a Csontkollekció, az Éjszakai műszak, nomeg a Rémálmok és lidércek).

A jó idő beköszöntével átpakoltam a folyosón levő beépített szekrényből a vékony ruháimat a szobaszekrénybe (a télieket meg vissza) (így jár, aki kicsi helyen lakik), közben újra átnéztem és összehajtogattam őket. Összepakoltam néhány dolgot a polcokon, így ismét van hely, de tudom, hogy ez nem tart sokáig.

Ezek után nekiálltam varrógép nélkül bevonni a táncos melltartómat a fellépő szoknyával megegyező anyaggal. Az eredmény: sok-sok lement sorozatepizód, egy távolról-szép-de-ne-nézd-meg-közelről melltartó, random helyeken felbukkanó ruhacafatok, anyagból szétszálló ezüstöt porszerű ízé, sajgó ujjbegyek. Vár még rám 50 db ezüst színű pénzérmeutánzat, melyeket az övre szándékoztam felvarrni, de így jól meggondolva nem is tűnik olyan jó ötletnek.

Pár napja az Árkádban belefutottam a húsvét alkalmából megrendezett kisállatsimogatóba, "Lógó fülű nyusziiii!!" visítottam fejhangon, hosszú bőrkabátban, talpig feketében, térdig gázolva a gyerekek között.

Közben készülök a jó időre, halad előre a rövid szoknya projekt. Szereztem fekete-fehér kockásat, lila-szürke-rózsaszín foltosat, új szoknyához pedig új szandál dukál, kapásból kettő, egy fekete és egy lila is, meg hát színes harisnyák. El sem hiszem, hogy erről blogolok.

Össze kellene írnom a fogadalmaimat. Most, hogy sok időm van, elkezdtem heti kétszer konditerembe járni, és jól érzem magam tőle, szeretném folytatni, csak ismerem magam, mennyire el tudok tunyulni. Meg arra is gondoltam már, hogy nemsokára napi 2x40 percet fogok utazni vonaton, és jó lenne ezt az időt kihasználni, olvasni, cikkírni, sorozatnézni, bármit, csak ne menjen pocsékba ez az idő. Ilyeneken gondolkodom mostanság.

George Clooney még mindig jóképű, és most röpköd ide-oda. Emberket rúg ki, nem szeret otthon lenni. Be kell bizonyítania az új főnöknek, hogy az újítás rossz, a régi módszer jó. Találkozik egy nővel. A húga házasodik, jaj, van itt egy család, akivel törődni kell, és ez teher. Epizódokból áll a film, és nem alkot egészet, hol a szerelem a téma, hol a személyes kontaktus vs. webcamera, időnként meg befigyel a családi szál.

Miről szól a film? Mi a tanulság? Ha egyedül vagy, akkor egyedül vagy? Mindig szükség van egy családra és otthonra? Fontosak a szeretteink?

A film túl sok mindent akar mondani, és ettől az egész szétesik. Néhol szórakoztató, máskor megható, de túl sok téma ez egy filmhez. Néhány szálat egyszerűen ki kellett volna dobni - bár akkor meg nem lett volna elég konfliktus, ami kitöltötte volna a játékidőt.

Voltak nagyon jó jelenetek, de nem áll össze. Elütöttem vele az időt, semmi több.

Az Alice egy furcsa mese, és nem is kell ennél többet várni tőle. A sztori nem bonyolult (az eredeti sem volt az), viszont a látvány, a hangulat, a karakterek nagyon jól sikerültek (egyik kedvencem a White Queen).

A magyar hangok nem tudom, milyenek lennek, mi az eredeti nyelv mellett döntöttünk. Sajnos nagyon macerás olyan vetítést találni, ahol nem szinkronosan megy, és ha sikerül is, felirat nem jár hozzá. Mi is szombaton délelőtt 10-kor mentünk el rá, de mehettünk volna még hétköznap fél 4-kor is (eh). Akinek lehetősége van rá (tehát nem zavarja a felirat hiánya), az nézze eredeti szinkronnal, így nem marad le többek között Stephen Fry (macska), és Alan Rickman (hernyó) hangjáról.

Nem bántam meg a 3D-re a plusz pénzt - igaz, egyes jeleneteknél akadt némi problémám, de valószínű a szemüveg lehetett hibás, mert más eddig nem panaszkodott az ugráló és vibráló foltokra.

A film vége lehett volna jobb is, de egyszer teljesen nézhető, sőt, megkockáztatom: szívesen sort kerítek rá később újra.

Az új munkahely több mizériával jár, mint gondoltam, erkölcsi bizonyítványt kell intéznem, meg labor eredményeket csatolnom (vérvétel, yeah), és nem segít az sem, hogy az egyetem, bár múlt hétre ígérte, még mindig nem készítette el a diplomámat. Kérvényeznem kellett, hogy gyorsan írassák már alá, ütni lenne kedvem, csak nem tudom, kit érdemes.

Közben felpörgött a szociális életem, csütörtökön, mikor megérkeztem a bloggerekhez, és kitörő örömmel szakították ki a kezemből a jelly beans-t, akkor éreztem, hogy szeretnek. Pénteken megejtettük az év első romkocsmázását (a tavasz biztos jele ez), megállapítottuk, hogy kicsi a világ, illetve hogy egy macska is törhet világuralomra, és válhat rettegetté szájhagyomány útján.

Szombaton csettalálkozóra mentem, mint csatolt fájl ("nem vagyok csetes" "értem... de azért kocka ugye vagy?"). A találkozón meghívást kaptunk újabb távolról indításra, amit ez úton is köszönök, illetve kellő mennyiségű alkohol elfogyasztása után azt találtam mondani a (számomra ismeretlen) játékokon nosztalgiázó ismerőseimnek, hogy "hagyjuk már ezt a témát, nekem a retró játék az a Tomb Raider II", illetve nem tudtam azt sem, mi az a Duke Nukem. Nem tudom, melyik volt nagyobb hiba.

Közben olyan fontos dolgokon töröm a fejem, hogy át kellene vedlenem hosszú szoknyás lányból időnként rövid szoknyát is hordó lányba, változások éve lesz ez, most már biztos.

Sajnálom, hogy mostanában nem írok, pedig szeretem időnként visszaolvasni, mi történt pár hónappal ezelőtt, és akkor mindig megdorgálom magam, hogy frissíthettem volna többször is. Tehát.

Kitavaszodott közben, észrevétlenül. Elutaztam a napsütésből a szeles 7 °C-ba, hogy aztán ott bevárjam a melegebb időt, és hazautazzam a hóesésbe. De most már végre süt a nap, bőrkabátot hordok, szoknyát harisnyával, és minderről eszembe jut a tavaly tavasz, Szent Patrik napjáról pedig a tavalyi Szent Patrik nap (amikor is tapsi kiállításmegnyitója olyan eseményeket indított el, amik még mindig tartanak), és arra gondolok, hogy az elmúlt egy évben mennyire megváltoztam (és mennyire más a blogom is), más lett az életem, a baráti társaságom, a vágyaim, a problémáim.

Próbálok minden egyes napot és pillanatot az eszembe vésni, mert gyanítom, hogy soha többé nem leszek ilyen boldog és gondtalan, mint mostanában vagyok, és ez valahol szomorú.

Floridáról kéne írnom, arról, hogy hideg volt, elfagytak a pálmafák, ellenben láttam aligátort. Meg filmekről, mert megnéztem az Up in the Air-t nomeg az Alice-t 3D-ben, de a Velencei tó nádasát is kár lenne kihagyni a beszámolóból, és talán sor kerül ezekre is, de előbb meg kell osztanom: tegnap voltam Assessment Centeren, és fölvettek, április 6-tól vége a léha munkanélküli életnek.