Az elején egy kis általános információ:
- amennyiben ujjlenyomatos hiperszuper útleveled van, nincsen szükség vízumra, egy netes nyomtatványt elég kitölteni (5 perc), és megkapod a beutazási engedélyt (az amerikai határon/még a repülőgépen újra el fogják kérni ugyanezeket az adatokat).
- az USA-ba tartó gépre való felszállás előtt teljesen kipakolják a kézipoggyászt, beletúrnak a pénztárcába is, kellemes procedúra, főleg egy hajnali 3 órás kelést, 2 órás autózást, 2,5 órás repülőutat, 4 órás átszállási időt követve.
- leszállást követően ujjlenyomatvétel, fényképkészítés.
- utána szúrópróbaszerű bőröndkirámolás, ha viszel rokonnak bármi fűszerkeveréket, készülj fel az összetevőkből, hogy a 9 órás repülőutat követően is el tudd magyarázni, hogy a pörköltszaftkockában nincsen hús, bár igen, a képen az van, de benne nincsen.
De megérkezünk végre, melegre számítok, kék égre pálmafákkal, helyette van szeles 7˚C, éjszakai fagy, döglődő növényzet. Állatkertbe megyünk, tengeri tehenet nézünk, kitelepült magyar ismerőst látogatunk, merített papír, házi áldás, magyar giccs. A hülye időben felfázok, de leég az orrom is, folyamatosan eszünk, összeveszek mindenkivel, de csak egy kicsit. Beleszeretek egy e-book readerbe, meg is veszem, bár ezzel tönkreteszem a nyomdaipart és a saját jövőmet (Apu szerint).
Ellátogatunk homokos tengerpartra, és idióta flamingós hawaii ingeket vásárolok, közben az emberek szélfogókkal napoznak. Autózunk sokat, Anyunak minden táblát lefordítok, én vagyok a családban a hős, a lány-aki-beszél-angolul. Csatornákkal behálózott városrészen sétálunk, ahol minden ház egy utcára néz, a kertje pedig vízben végződik. Anyu szakít narancsot az egyik fáról, életérzés, bár éretlen.
Töltünk egy napot Walt Disney Worldben, ahol rettenetesen fázunk, ellenben mindenki mosolyog, én meg azon tűnődőm, vajon milyen lehet olyan helyen dolgozni, ahol mindig mosolyogni kell, és ekkor még nem tudtam, de hetekre a fejemben ragad a dal "It's the time of your life!", táncoló figurák is vannak, és hullámvasutak.
Eldöntjük, hogy ellátogatunk Miamiba is, 6 óra kocsival oda, egy éjszaka ott, majd vissza. Miami olyan, mint a filmeken, fehér emeletes épületek, tiszta éggel, pálmafákkal és ócánnal. Hirtelen öttlettől vezérelve ledobom a nadrágot, és belegázolok a kék vízbe, bugyiban rohangálok, és azt kiabálom a szüleimnek, hogy itt akarok lakni.
Hajózunk az Everglades mocsárban, ahol nem visznek el minket sorozatgyilkosok, és nem találtunk hullát sem, ellenben láttunk kicsi aligátort, meg néhány madarat, akik nem vitték túlzásba a magamutogatást.
Az idő is kegyeskedik kintlétünk végére felmelegedni, napozok, de nem barnulok, majd összepakolunk, hazajövünk, és a hó láttánk kicsit sírunk.
Képek majd később, mindig visszarettenek a freeblogos képizélőtől.
Ezt mondtátok