AnnGel blogja

Azt hittem, megoldottam az alvásproblémáimat, vettem Valerianát komlóval, 4 napig csodálatosan működött, de azóta ismét nem alszom jól. Nem annyira rossz, mint előtte, de nem jó. Hétfő pl csodálatos volt, hajnali 5-kor feléberdtem arra, hogy süt a nap, én meg nem sötétítettem be eléggé, majd délután 4 körül ráájultam a kanapéra, és iszonyú mélyen aludtam másfél órát, úgyhogy éjfélkor még kipattant szemekkel néztem a sötét plafont, gratulálok magamnak. 6:30-kor meg szól az ébresztő ugye.

Meh.

Viszont csodálatos idő van, és elsétáltam a közeli könyvtárba, és a környéken gyönyörű zöldek a fák, mindenhol orgonabokrok virágoznak, és egyszerűen annyira jó így lenni, meg itt lakni, és hallgatni az üvöltő madarakat. És azért is imádom a homeoffice-t, mert reggel ebben gyönyörködhetek, és csend van, mert mindenki dolgozik, ellenben a hétvégékkel, amikor kiültem kicsit napozni, és a fűnyíró hangját hallottam mindenhonnan.

Közben próbálok mindent kézben tartani, a rutinfeladatokat (mosni kell, bekészíteni a kávét reggelre, uzsonnát pakolni a gyerekeknek, mit ebédeljünk), a szervezéseket (mégsem pénteken mennénk koncertre, hanem vasárnap, ticketswapon jegyet vadászni, venni, sajátot eladni), ad-hoc dolgokat (anyáknapi ünnepségek, ovis fotózásra szép ruha, sulis jógára vigyen a gyerek 5 pici figurát két hét múlva stb). Minden ilyen emailt egyszer olvasok el, gyorsan bevésem a naptárba, majd elfelejtem, és hetekkel később csodálkozok rá, hogy basszus, holnap csinos ruhában menjen a gyerek az oviba!! És akkor még az óvodapszichológussal is beszéljek valamelyik ebédidőben.

Ilyenkor azt érzem, hogy darabokra hullok. De aztán elmúlik.

És közben meg rengeteg jó dolog van, és jól érzem magam, gyerekekkel is egyre könnyebb, és szép az idő, lehet fagyizni, és minden csodálatos, csak hadd aludjak éjszaka, kérlek, bármit megteszek.

Barátnőmmel kitaláltuk, hogy igazából reggel is el lehet járni falat mászni, rugalmas munkaidőnkbe belefér, hogy később kezdünk. Nagyon örülök, mert így akkor tényleg belefér az életembe heti 2-3 valamilyen testmozgás, a reggeli mászás meg tök jó, elviszem a gyereket iskolába, műszunk, de a délelőtti meetingre már be tudok tárcsázni. Szóval ideális. Illetve most látom, hogy mivel gyalog jövök haza a gyerek iskolájából, meg hogy messze van a belvárosba járó busznak a megállója (1.3 km), ezért majdnem minden nap megvan 8000-10000 lépés. Jobban is érzem magam a testemben.

Na de az alvás. Nagyon gyorsan elalszom lefekvés után, de nem alszom aztán jól. Nem minden nap, de heti 2-3x mostanában.

Keddről szerdára azért nem aludtam, mert izomlázam alakult éppen a mászástól. Vagy mert melegem volt? Nem tudom. Férjem is horkolt. Sokat forgolódtam. Na majd kialszom magam másnap.

Szerdáról csütörtökre jól aludtam, kivéve azt a kb két órát, amit ébren töltöttem éjjel 1 és 3 között. Nice.

Na de csütörtökön elmentem karikára meg táncra, azután biztos jól fogok aludni! Aha, jól is aludtam 4:40-ig, amikor a lányom átjött, hogy rosszat álmodott. Befeküdt mellém, nekem nem volt erőm átmenni az ő ágyába, oké, aludjunk együtt. 6-kor átjött a fiam, hogy mellémfekhet-e. Én átmentem lányom ágyába, és aludtam 7-ig.

Annyira tarthatatlan már a helyzet, hogy elkezdtem tudatosan úgy szervezni a meetingjeimet, hogy ne tegyek semmit fél 12 és 2 közé, hogy ha annyira fáradt vagyok, le tudjak dőlni aludni. 

Időnként próbálok valerianát szedni, hol hat, hol nem, de mivel nem mindennapos a probléma, ezért nem tudom megállapítani, segít-e.

Mozgalmas volt az elmúlt pár hét, voltunk egy fél napot Bécsben, két napot meg Grácban, várost néztünk, pihentünk. Volt tavaszi szünet, egyik nagyszülő, másik nagyszülő, aztán egy gyerekeknek nélkül töltött szabadnap is (amit rendkívül izgalmasan töltöttem: az elvégzendő házimunkáknak csak a felét csináltam meg (egy hős vagyok, hogy nem az összeset, pedig nagyon zavart a gondolat), olvastam, szunyókáltam).

Volt némi bonyoldalom Veszprémbe menet, férjem bérelt egy nagyobb autót, hogy három gyerekkel kényelmesen mehessünk (a mostaniban nem férünk el ennyiren gyerekülésekkel), a bérautó lerohadt alatta, úgyhogy azt visszaadta, na de akkor hogyan jutunk Veszprémbe, hát úgy, hogy majd én vonatozok, többiek autóznak. És 3 perccel indulás előtt vettem észre, hogy rossz vonaton ülök (a vágány jó volt, de két vonat állt ott), és akkor írtam a barátaimnak, hogy képzeljétek, majdnem hogy jártam, és megkérdezték, hogy fáradt vagyok-e. És szerintem nem voltam fáradt, csak "egész nap kisfiammal voltam otthon, aztán pakoltam, rohantam fiziora (a Blahán derült ki, h nem jár a villamos, taxival kellett mennem a klinikara, hogy el ne késsek), onnan pszichologushoz, onnan pályaudvar, és egy vágányon állhat két vonat is, és rosszra szálltam", és akkor rájöttem, hogy de lehet, hogy mégis fáradt vagyok.

Persze ezen aztán én sem segítek, azt hiszem, van bennem egy dac, hogy egy csomó dolgot csinálok, amit muszáj, és az sok, de megérdemlem, hogy olyan dolgokat is csináljak, amiket szeretek, és ezért aztán hülyére hajtom magam, mert különben csak azok a dolgok maradnak, amik muszájok. Ha ez így érthető.

Például teljes gőzerőre kapcsoltam a hülységemet, hogy "ha időbe belefér, akkor biztos energiám is lesz hozzá", szóval a szerdám úgy nézett ki, hogy hajnalban 4 és fél 6 között ébren voltam (új szokásom, hogy vannak ilyen éjszakáim), elvittem lányomat az iskolába, be az irodába, ebédszünetben postára* mentem meg találkoztam régi ismerőssel legókat átvenni (helló!!), aztán munka után gyorsan könyvtár, onnan pszichológus, onnan kórus, azután karika edzés, és már reggel utáltam, hogy hogy lehetek ennyire hülye, hogy ilyet kitalálok, hogy este 9-ig még edzésen vagyok, és 10 óra, mire hazaérek, de közben meg annyira jó, és jól éreztem magam kóruson, és jól esett az edzés, és mikor már ott voltam, akkor nem utáltam.

Ma meg folytatódik az őrület, mert csütörtökönként táncom csak este negyed 8-tól van, előtte simán belefér, hogy falat másszak egy barátnőmmel, szóval ma munka után falmászás, tánc, tánc után meg még maradunk beszélgetni, mert havonta egyszer szocializálódunk utána, úgyhogy gondolom éjfélre otthon is leszek, és akkor mehetek meghalni.

Két napba próbálok belezsúfolni annyi programot, amennyi egy hétre is sok lenne, de ez a két nap az én napom, és hát matematikailag belefér minden, és majd gondolom egy normálisabb pillanatomban lemondom ennek egy részét, vagy átgondolom (pl lehet menni kéthetente is karikára, vagy falat mászni, nem muszáj mindig mindent)(de muszáj).

Az egyensúlyt, na azt nem mindig sikerül megtalálnom.

Közben már a gyerekek nyári táborát kell szervezni, lefoglalni a kempinget nyaralásra, meg jaj, családi délután az oviban, meg locsolót vigyen az egyik, csokitojást a másik, hangszerválasztó a zeneiskolában, szóval nekik is vannak dolgaik, amik ettől az én dolgaim is.

És akkor erre az ebédem maradékát is a céges hűtőben hagyom, és kollégákra vadászok, akik ma benn vannak, hogy egye meg valaki, mintha nem lenne elég dolgom.

*postára azért kellett mennem, mert postai úton kell benyújtani a kérelmemet egy szlovák klinikára, hogy elköttethessem a petevezetékemet, és az a rant egy külön bejegyzést megérdemelne, hogy mit gondolok arról az undorító és felháborító gyakorlatról, hogy ezt itthon nem tehetem meg, és ezért tényleg külföldre kell mennem, de őszintén szólva eddig fel sem merült bennem, hogy megcsináltathatom ezt külföldön, csak egy tök véletlen beszélgetés során derült ki számomra, és most inkább most megkönnyebbültnek és boldognak érzem magam.

Te jó ég, milyen régen írtam ide.

Igazából azért nem tűnik fel, hogy már mióta nem írtam, mert minden barátomnak egyesével megírogatom messengerem a life update-ket, és ha már legépeltem, akkor kimegy belőlem.

Az elmúlt közel másfél hónapban egy csomó minden történt, néztünk Melancholy Rooms-ot a Katonában (az ötlet remek, a hangulatát imádtam, de mégis valahogy unalmas volt kicsit). Néztünk idióta francia zombis filmet is, ami nagyon jó volt, de az eleje wtf.

Letoltam 8 alkalom fizioterápiát, és javult a térdem szerintem, igaz, annyira megtanultam, hogy hogyan ne térdeljek rá, hogy most már sosem térdelek rá úgy. Voltam MR-en, jövő héten megyek vissza ortopédiára, és valami cisztát találtak benne, de remélem, hogy az lesz belőle, hogy majd felszívódik.

Aztán voltam beteg, többször is, amiből eléggé elegem van, illetve ezekhez a betegségekhez random kijön a herpeszem, ami aztán másfél hétig nem múlik el, és valahányszor eszem vagy arcot mosok, vérzik, és fufufufufu.

A gyerekekkel viszont az elmúlt 1-2 hét igazán fura, mármint jó értelmben fura, egy órát homokoznak a kertben felügyelet nélkül, meg a szobájukban játszanak közösen, én meg kínomban nokedlit szaggatok meg tűzhelyet zsírtalanítok, mert már nincsen más ötletem, hogy mit csináljak. Nyilván nem ülhetek le olvasni, akkor túl feltűnően ráérek. Oviból is az a visszajelzés, hogy könnyebb a kicsivel, kevesebb a konfliktus, illetve könnyebben megnyugszik. Most pakolok neki minden nap kaját, és amikor azt látják rajta, hogy lassan kitör rajta a hirig, akkor leültetik enni, és úgy tűnik, ez bevált, mert tényleg jobban érzi magát utána. Szegény gyerek.

Amúgy most éppen beteg, tegnap itthon voltam vele, dolgozni mellette esélytelen, de arra is rájöttem, hogy igazából nem a munkával van baj, hanem a munka típusával. Szóval azt nyilván nem bírja, hogy ülök a laptop előtt akár 10 percet is, de pl három órán keresztül gazoltunk az erkélyen, magokat vetettünk, locsoltunk, takarítottunk, és azzal meg remekül elvolt, terelgette a poloskákat meg ilyenek. Szóval most nagyon örülök, gyönyörű lett az erkély, rengeteg zöldséget vetettem, mindenből csak egy keveset, de így tudom tesztelni, mi az, ami aztán tényleg szereti, mi az, amivel érdemes volt vesződni, miből ültessek jövőre többet. Az eprek pl túlélték a telet, és már hozzák az első terméseket, a menta gyökérről újrahajtott, úgyhogy máris van kettő. Tavaly a paprika nagyot ment, de tavaly palántát vettünk, most meg csak magokat vetettem. Ja, és tudom, hogy rendes ember először külön csíráztat, és aztán a palántát ülteti ki, de én nem pöcsölök ennyit, csak szórtam magokat, oszt kész. Ha nagyon sok kikelne, akkor persze majd kidobálok néhányat, illetve tervezek még néhány ültetőzsákot varrni, és akkor azokba átültetem később. Na de most vetettem petrezselymet, metélőhagymát, paradicsomot, paprikát, uborkát, borsót, újhagymát. Vettem még retket is, de azt majd nyár végén fogom szerintem (tavaly nagyon szép, de nagyon keserű retkeim lettek), illetve szeretnék még venni rukkolához vetőmagot. Ha valami nem kelne ki, vagy nagyon döglődne, annak a helyét majd beszórom még rukkolával meg petrezsemmel szívbaj nélkül. Két évig próbálkoztam tépősalátával, de az is keserű lett, most már tudom, hogy a nagy melegtől meg a kevés víztől, de a melegen nem tudok segíteni, ez ilyen erkély. A vízzel most eléggé bajban vagyok, eddig mindig azt figyeltem, hogy nem kókadnak-e a növények, hogy jól néznek-e ki, de pl a retek is jól nézett ki, mégis ehetetlen lett, szóval tanácstalan vagyok.

Kipróbáltuk a falmászást, eddig nagyon tetszik. Igazából az az egyik vonzó benne, hogy nem kell bejelentkezni,  nem kell edzésre menni, hanem amikor éppen ráérünk, akkor elmegyünk, mászunk kicsit, dumálunk közben, de azért mégis valamilyen mozgás, amit megérzek. Tegnap elvittem a lányomat egy közeli terembe, 2.5 óra után úgy kellett elkönyörögnöm onnan, de közben én is mászkáltam a gyerekfalon, meg vannak súlyzók is, lehet erősíteni, szóval most izomlázam van. Tök jó lenne valami ilyesmit rendszeresíteni, amit a gyerekek is igazán élveznek, meg én is, de úgy alakítottuk ki az életünket, hogy kb felváltva vagyunk hétköznapokon otthon, és egyedül nem merek a két gyerekkel elmenni egy ilyen helyre.

Most ott tartunk, hogy autizmus és adhd gyanú.

Tudom, hogy jól fejleszthető életkorban van, hogy időben vagyunk, hogy megkapja a segítséget, és ettől majd jobb lesz. De közben iszonyúan sajnálom őt, attól félek, hogy az élet mindig nehéz lesz neki, és sajnálom magamat, mert nekem is nehéz, hiszen mégsem növi ki, ez nem lesz magától jobb. Annak viszont nagyon örülök, hogy a gyógypedagógusok ki tudnak járni az oviba, és ott helyben fejlesztenek, nem kell vinni sehova.

Közben a térdemmel is dokihoz járok, két hónapja fáj már, volt UH, röntgen, most lesz majd MR meg addig fizioterápia, mikor lettem ennyire öreg. Még jó, hogy meg tudom oldani munka mellett.

Nyaff.

Jaj de elfelejtettem ide írni, kicsit elszaladt az élet.

Szóval az van, hogy fiam középsős az óvodában, tavalyelőtt ősszel kezdte a kiscsoportot. És minden délután széjjel volt hullva atomjaira, alig bírtam összekanalazni az oviból, nem kooperált, nem lehetett vele semmit sem csinálni, de hát jól van, biztos elfáradt, meg kicsi, meg hosszú volt a napja, biztos egész nap tartotta magát az oviban, ahol biztosan egész nap egy angyal. Aztán kiderült, hogy nem, nem volt az, behívtak, hogy beszéljünk, magatartási problémák vannak, tudok-e segíteni. Őt nem viszi magával a közösség ereje, nem alkalmazkodik, nem azt csinálja, amit a többiek, mindig külön utakon jár, nehéz vele, "direkt rosszalkodik", ha rászólnak, akkor elbújik, sír.

Fél év után kb húsvétkor ovit váltottunk, befizettem egy kiscsoportos oviba, ahol kevesebb a gyerek, több a felnőtt, biztos több figyelem kell neki, meg őt pozitívan kell motiválni, együtt kell vele működni, nem követ egyszerűen utasításokat. Kicsit mintha könnyebb lett volna aztán vele az élet. Szeptemberben új óvónők lettek, októberben kijött egy DSZIT gyógypedagógus felmérni azt, aki kérte, felmérte fiamat is, javasolja a DSZIT tornát, vannak megmaradt csecsemőkori reflexek, meg egyéb dolgok, megnézzük, min segít a torna, aztán később lehet, hogy kéne neurológiai vizsgálat. Elkezdett DSZITre járni, én rohamos fejlődést láttam nála, nem esik széjjel délutánonként, egyre könnyebb vele a délutáni és esti rutin, kevesebb a konfliktus és a leolvadás (amikor képtelen kontrollálni az érzéseit és a viselkedését). Erre behívnak az oviba beszélgetni, mert soha ilyen nehéz nem volt a fiammal, mint most. Megkérnének, hogy vigyem el komplex felmérésre, hátha áll valami a viselkedése mögött. Közös foglalkozásokat széttrollkodja, minden helyzetváltoztatás nehéz vele (ki az udvarra, be az udvarról, leülni enni), játéka hangos, vad és durva.

Eltelik néhány hét, január elején elvittük felmérésre, nyilván magánba, ahol két felnőtt foglalkozott vele egyedül, amit nyilván imád, úgyhogy kisangyalként nyomta le a felmérést, kognitív képességei kiemelkedőek, nincs itt semmi látnivaló.

Megint felhív az ovi, komoly konfliktusok vannak délutánonként, szülők elkezdték követelni, hogy csináljanak már valamit a fiammal, mert vad játékában fellök másokat, balesetet okoz (akkor hallok erről először). Felvennének délutánonként egy kisegítő pedagógust, aki csak vele meg egy másik, nehéz természetű kisfiúval foglalkozik, ezt persze mi fizetjük. A magánovi díján felül.

Közben sikerül a feljesztő központtal megbeszélni, hogy jöjjenek ki az oviba megnézni a gyereket, hogy viselkedik közösségben. Múlt héten végre megvolt ez a felmérés is, hát így egy alkalom alapján azt látják, hogy ingerkereső, de aztán addig pörgeti magát, amíg el nem fárad, és ha elfárad, nem tudja szabályozni a viselkedését és az érzelmeit. Tehát pörög, majd összeomlik, napi kétszer. Induljunk el a pedagógiai szakszolgálatnál, vegyen részt egy alapos kivizsgáláson, hogy kiderüljön, mi áll emögött, és utána lehet további fejlesztéseket keresni, ami segít azon, hogy jobban tudja szabályozni magát. Ráguglizok az ingerkereső fogalomra: szenzoros integrációs zavar, adhd.

Itt tartunk most. Iszonyú mennyiségű pénz meg idő megy most bele ebbe, és állandóan az jár a fejemben, hogy ő legalább jó helyen van, hogy figyelünk rá, hogy vannak erre erőforrásaink, tudunk szerezni fejlesztést, van pénzünk kifizetni, de mennyi ilyen gyerek van még. Mert amúgy mit látsz a fiamból? Hogy tök egészséges, csak éppen rossz gyerek, hogy szófogadatlan, makacs, verekedős. Biztos nem nevelik meg rendesen. És baromira fáj, mert hiába tudom, hogy a gyerekem nem én vagyok, mégis úgy érzem, hogy rám vet rossz fényt a viselkedése. És közben tudom, hogy okos, kedves, empatikus, kreatív és vicces, de úgy érzem, mindent elnyom az, ahogy viselkedik, és attól félek, hogy a környezete megbélyegzi, miközben amúgy meg pont nagyon jó óvónői vannak, és az én családom is nagyon empatikusan áll hozzá (öcsém volt hasonló gyerekként), szóval nem tudom, hogy kinek az ítéletétől félek, de azért mégis félek.

Azt hiszem, kezdem érteni a "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" mondást. Miközben amúgy meg amíg ezt írom, éppen az étkezőasztalnál marháskodnak nővérével negyed órája, egyre hosszabban eljátszanak, lehet mellettük főzni, takarítani. Hétvégén bejelentettük, hogy a szülőknek csendes pihenőjük van, és elvonultunk a szobánkba, és másfél órán keresztül elvoltak (és csak kétszer kellett közbeavatkozni). 3-4 évvel ezelőtt egy percre sem lehetett egy légtérben magukra hagyni őket, mert kitört a verekedés, szóval inkább visszavonom. Még mindig kevesebb a gond.

Az új napirend beválni látszik, de lehet, hogy egyszerűen csak én vagyok kevésbé befeszülve, mert tudom, hogy már túl vagyok a "nehezén". A héten amúgy alig találkozom a gyerekekkel, úgyhogy nem is nagyon tudom tovább tesztelni a dolgot, hétfőn késtechnikai workshopon voltam a Makifoodnál (ajándékba kértem és kaptam, nagyon hasznos volt, de leszakadt a derekam 3 órányi ácsorgástól), kedden bementem az irodába, este céges program volt, amiről 10-re hazamentem, de az elfogyasztott 6 deci cidertől olyan mocsok fejfájásom lett már éjjel, és olyan másnapos vagyok, hogy szerintem le is dőlök most egy kicsit. Ma meg Recirquel előadásra megyünk, csütörtökön szokásos tánc, eléggé összecsúsztak a dolgok.

Folyamatosan téma a külföldre költözés, leginkább Bécsbe, vagy még valami autóval normálisan elérhető osztrák nagyobb városba, mert nagyszülőktől nem akarunk túl távol lenni, de nem akarunk itt sem maradni. Szóval a 2023-as program a német nyelv felfrissítése lesz, persze tök nehéz így a "semmire" tanulni, meg erre időt és energiát szánni, de közben milyen ciki már, ha jönne egy jó lehetőség, én meg nyökögve bizonygatom, hogy hidd el, tudok németül beszélni, csak éppen nem most. Meh.

Téli szünetben úgy éreztem, hogy kész, feladom a gyereknevelést, egyszerűen nincsen több energiám, az egyetlen közös tevékenység, ami konfliktusmentes, az a mesenézés, de azt sem lehet folyamatosan, mert elpusztulnak az agysejtek aztán hármasak lesznek matekból. Úgyhogy elővettük az örökölt xboxot (8 éves, de még mindig elfut rajta egy csomó minden, pár hónapja mi is elkezdtünk játszani, de elakadtunk az It Takes Two-ban a hülye darazsaknál), és megmutattuk a gyerekeknek az egyik mancs őrjárat játékot. Azzal nyugtatom magam, hogy a játék még mindig jobb, mint a passzív mesenézés, feladatokat kell megoldani, kooperálni ésatöbbi. Persze nagyon tetszik nekik, és bármire hajlandóak, csak hadd játszhassanak.

Itt az én időm.

Tartottam egy kis önvizsgálatot (mikor nem), hogy mik a legkritikusabb pontok a nap folyamán, mikor szokott lenni a legtöbb konfliktus, mikor szoktam kiborulni és azt kívánni, bárcsak öreglány maradtam volna. És rájöttem, hogy a vacsora és a fürdetés az, ami teljesen kiborít. A délutánok eddig így néztek ki: hazaérkezés, mesenézés (közben gyümölcsevés), szabad játék, vacsora, fürdés, esti mese az ágyban. És én egész végig tök feszült vagyok, mert hiába van éppen béke meg csendes játszódás, tudom, hogy még hátravan a vacsora és a fürdetés, ami úgyis balhéval jár. Ha ebbe az egyenletbe beleteszem az xboxozást, és azt mondom, hogy fejezzék be, majd menjenek fürdeni, akkor a gyerekek szemszögéből két nemszeretem dolog fog egyszerre történni: a játékot abba kell hagyni és még fürdeni is kell menni ====> nem kooperálnak ===> agyvérzés.

Szóval az xbox-ért most belementek egy új napirendbe: hazaérünk, leülünk vacsorázni, utána azonnal zuhanyzás (igen, 6-ra lefürdött mindkét gyerek), és utána xbox (még kitalálom, mennyi idő legyen ez), szabadjáték (opcionális gyümölcsevéssel), esti mese az ágyban. Ha az elméletem helyes, sokkal konfliktusmentesebben kéne mennie így a délutánoknak, mert a két necces dolgot hamar lezavarjuk (és motiváltak), és én is nyugodtabb vagyok utána, mert tudom, hogy már túl vagyunk a nehezén.

Na, meglátjuk.

Karácsony előtt még gyorsan beteg lett a lányom is, én meg még dolgoztam, aztán az is elmúlt. Előrehozott szenteste nálunk (logisztikai okoból hozzánk egy nappal korábban jön a Jézuska), szenteste anyóséknál, karácsony napja anyáméknál, apám szülinapja, plusz még néhány nap Veszprémben, aztán vissza Budapestre, unokatesózás, gyerekek leadása anyósékhoz, szilveszterezés gyerekek nélkül. Eléggé megterhelő volt ez az időszak, kezdve a betegségekkel, aztán a folyamatosan együtt töltött ünnepekkel, ahol képtelen vagyok kikapcsolni, a gyerekek őrjöngve fejenpörögnek a nagyszülőknél, bárhol vagyok, hallom, hogy ölik egymást, hogy a nagyszülőket szólongatják, akik nem válaszolnak, mert vagy nem hallják, vagy mással foglalkoznak, és hallom, hogy egyre idegesebb a gyerek, persze elmehetnék otthonról, de hova, sétálni nem szeretek, én ülni szeretnék és olvasni, de ünnepek alatt minden zárva van, legközelebb kiveszek egy hotelszobát, és elmenekülök oda napközben.

Ezek után a szilveszter napját is nagyon megtoltuk, mert persze meg akartuk nézni az Avatar 2-t (és imax 3Dben tényleg csodálatos volt), este meg koncertre mentünk, én meg azt éreztem, hogy én csak szeretnék valami csendes helyen ülni és nem csinálni semmit. Koncert után amúgy meglepően jól sikerült az este, végül négyesben társasoztunk barátainkkal, úgyhogy jól éreztem magam.

Elsején elutaztunk négy nap három éjszakára a gyerekekkel Kehidakustányra, a termal hotelbe, egy saját kis házat béreltünk, és végül ez is jobban sikerült, mint gondoltam. Előre féltem tőle, mert teljesen egymás agyára mentünk már a karácsonyi időszak alatt (tényleg rengeteget veszekednek egymással már megint), de itt sikerült hamar beállni egy jól működő rutinra, a vizet is nagyon élvezték, már pont elég nagyok ahhoz, hogy az egy méteres vízben már magabiztosan lubickolnak, eljátszanak, nem kell őket karban vinni vagy tartani. Illetve a gyereksarokban is már leadható életkorban van mindkettő, amitől tudtunk mindkét nap kettesben szaunázni. A svédasztalnál egy csomó dolgot tudtak már maguknak hozni (vizet az automatából, a gyerekasztalról kaját, meg a desszertet is pont elérték), simán lefeküdtek este aludni, és reggel 8 körül keltek, ami elfogadható. A szálláson volt okosTV, így esténként az Inside Man-t néztük Netflixen. Szóval tényleg hasonlított már valamennyire a pihenésre az egész.

Szombaton egy régi haverom meghívott magához társasozós estére, és van VR cucca, úgyhogy kb fél estét azzal töltöttem, hogy felém repülő kockákat kaszaboltam lézerkarddal. Zenére. Remek szórakozás! Előrre egy könnyebb lövöldőzős játékot próbáltam, de ott a karakterem folyamatosan mozog előre (én meg nem), és egy ponton elvesztettem az egyensúlyomat, és majdnem elestem (hiszen az agyam azt hitte, hogy haladok előre, de közben nem), és arra gondoltam, hogy az lenne a csúcs tényleg, ha összetörném magam egy üres nappaliban. De aztán nem tettem.

Ma meg már iskola meg munka, és nynynynynyngh, keltünk 6:30-kor, fiam felébredt 7-kor a zajra meg mocorgásra, és kiverte a balhét, hogy este van, nem megyünk oviba, hát nézzük meg, nem is süt a nap.

Azt nem tudom amúgy, hogy hogyan csinál bárki bármilyen iskola utáni programot a gyerekével. 4-ig dolgozom, kb 5 óra van, mire összeszedtem mindenkit és hazaértünk (abban az esetben, ha szakkörön van a lányom, akkor csak fél 6-ra érünk haza), fél 6-ig általános leeresztés, mindenki szöszöl, játszik valamit, vagy opcionálisan egymást öli, 6-ig mesét néznek, negyed-fél 7 körül leülnek enni, 7-kor elkezdem a "ki fürdik először?" mantrát, fél 8-kor már mesét kell olvasni az ágyban, hogy 8-ra nagyjából mindenkinél végezzek, és akkor fél 9-re alvás, amire szükség is van, hiszen 6:45-kor úgy ébresztgetem így is a tök kóma gyereket.

Aztán azt hetek óta tartó betegeskedésem természetesen akkor érte el egyik csúcspontját, mikor elutaztunk Kölnbe családi találkozóra, úgyhogy rettenetes fejfájásomat, izületi fájdalmaimat cataflammal próbáltam ideig-óráig enyhíteni, hogy legalább ebédelni el tudjunk menni, ha már az idő nagy részét a szállodai szobában töltöttem. De legalább gyerekek nélkül mentünk, az is valami, még ha full beteg is voltam végig. Vasárnap estére tök jól lettem, majd kedd estére bedurrant a torkom, szerda reggel pedig produkáltam egy pozitív covid tesztet, pedig januárban már voltam covidos, ez nem ér. Ezzel párhuzamosan fiamnak lett kötőhártyagyulladása, úgyhogy már megint a világ igazságtalanságán mérgelődhettem, hogy ahelyett, hogy a kanapén bingelhetnék félálomban valami sorozatot egész nap, a hálószobába kuckóztam be, és néztem meg a telefonomon az Uncoupled-ből egy 30 perces részt 6 részletben. Mert tényleg nagyon szuper, és hálás vagyok érte, hogy férjem elment táppénzre a gyerekkel, és ettől feküdhettem napközben, de azért csak bejött 10 percenként, meg akart valamit mondani, meg állandóan hallottam a hangját, és így aludni sem tudok, mert az agyam nem engedi. De legalább feküdtem.

Így viszont három nap alatt túl lettem a nehezén, hétvégén még nem mentünk sehova, de most már várom, hogy találkozhassak ma a barátaimmal, mert amúgy egy hete az egyetlen felnőtt társaságom a férjem volt, és kezdek kicsit befordulni.

Amúgy ha jobban belegondolok, akkor még jó, hogy most lettem covidos, mert ha korábban jön, akkor vagy a fellépéseknek tesz keresztbe (a koncertről így is hiányzott egy alt és egy szoprán betegség miatt, és szólamonként összesen hárman vagyunk, szóval azért ez annyira nem buli így), ha később jön, akkor midenféle karácsony előtti baráti összejöveteknek tesz keresztbe vagy a karácsonynak, szóval talán még ez volt a legkevésbé fájdalmas. Bár erről lehet, hogy érdemes férjemet megkérdezni, aki két céges karácsonyi vacsorát mondott le emiatt.

Aztán azt találtam még ki erre az utolsó három tanítási napra, hogy inkább kiíratom a gyereket, úgyis hiányzik a fél osztály, úgysem vesznek már új anyagot, és annyira elegem van a koránkelésből, hogy inkább homeofficeolok a lányom mellett, minthogy 6:30-kor keljek. Szóval most csodálatosan érzem magam, a hétvégén meg ma is reggel 8-ig alszik mindenki, persze két nap után elkezdtünk mi is egyre később feküdni a férjemmel, mert kibaszott idióták vagyunk, de akkor is. Pokol ez a 8-as iskolakezdés, az egész világot kedvem lenne felgyújtani minden egyes reggel.

Na de nem csak betegség van és koránkelés, hanem még december első hétvégéjén volt csodás táncfellépésünk, aztán másnap a kórussal koncert, és nagyon jól sikerült mindkettő. És megtanultam sushit csinálni, szerintem tök finom, és nevetségesen kevésbe kerül így, úgyhogy most már sosem rendelhetek sushit, ezt is elrontottam magamnak.