Jaj de elfelejtettem ide írni, kicsit elszaladt az élet.
Szóval az van, hogy fiam középsős az óvodában, tavalyelőtt ősszel kezdte a kiscsoportot. És minden délután széjjel volt hullva atomjaira, alig bírtam összekanalazni az oviból, nem kooperált, nem lehetett vele semmit sem csinálni, de hát jól van, biztos elfáradt, meg kicsi, meg hosszú volt a napja, biztos egész nap tartotta magát az oviban, ahol biztosan egész nap egy angyal. Aztán kiderült, hogy nem, nem volt az, behívtak, hogy beszéljünk, magatartási problémák vannak, tudok-e segíteni. Őt nem viszi magával a közösség ereje, nem alkalmazkodik, nem azt csinálja, amit a többiek, mindig külön utakon jár, nehéz vele, "direkt rosszalkodik", ha rászólnak, akkor elbújik, sír.
Fél év után kb húsvétkor ovit váltottunk, befizettem egy kiscsoportos oviba, ahol kevesebb a gyerek, több a felnőtt, biztos több figyelem kell neki, meg őt pozitívan kell motiválni, együtt kell vele működni, nem követ egyszerűen utasításokat. Kicsit mintha könnyebb lett volna aztán vele az élet. Szeptemberben új óvónők lettek, októberben kijött egy DSZIT gyógypedagógus felmérni azt, aki kérte, felmérte fiamat is, javasolja a DSZIT tornát, vannak megmaradt csecsemőkori reflexek, meg egyéb dolgok, megnézzük, min segít a torna, aztán később lehet, hogy kéne neurológiai vizsgálat. Elkezdett DSZITre járni, én rohamos fejlődést láttam nála, nem esik széjjel délutánonként, egyre könnyebb vele a délutáni és esti rutin, kevesebb a konfliktus és a leolvadás (amikor képtelen kontrollálni az érzéseit és a viselkedését). Erre behívnak az oviba beszélgetni, mert soha ilyen nehéz nem volt a fiammal, mint most. Megkérnének, hogy vigyem el komplex felmérésre, hátha áll valami a viselkedése mögött. Közös foglalkozásokat széttrollkodja, minden helyzetváltoztatás nehéz vele (ki az udvarra, be az udvarról, leülni enni), játéka hangos, vad és durva.
Eltelik néhány hét, január elején elvittük felmérésre, nyilván magánba, ahol két felnőtt foglalkozott vele egyedül, amit nyilván imád, úgyhogy kisangyalként nyomta le a felmérést, kognitív képességei kiemelkedőek, nincs itt semmi látnivaló.
Megint felhív az ovi, komoly konfliktusok vannak délutánonként, szülők elkezdték követelni, hogy csináljanak már valamit a fiammal, mert vad játékában fellök másokat, balesetet okoz (akkor hallok erről először). Felvennének délutánonként egy kisegítő pedagógust, aki csak vele meg egy másik, nehéz természetű kisfiúval foglalkozik, ezt persze mi fizetjük. A magánovi díján felül.
Közben sikerül a feljesztő központtal megbeszélni, hogy jöjjenek ki az oviba megnézni a gyereket, hogy viselkedik közösségben. Múlt héten végre megvolt ez a felmérés is, hát így egy alkalom alapján azt látják, hogy ingerkereső, de aztán addig pörgeti magát, amíg el nem fárad, és ha elfárad, nem tudja szabályozni a viselkedését és az érzelmeit. Tehát pörög, majd összeomlik, napi kétszer. Induljunk el a pedagógiai szakszolgálatnál, vegyen részt egy alapos kivizsgáláson, hogy kiderüljön, mi áll emögött, és utána lehet további fejlesztéseket keresni, ami segít azon, hogy jobban tudja szabályozni magát. Ráguglizok az ingerkereső fogalomra: szenzoros integrációs zavar, adhd.
Itt tartunk most. Iszonyú mennyiségű pénz meg idő megy most bele ebbe, és állandóan az jár a fejemben, hogy ő legalább jó helyen van, hogy figyelünk rá, hogy vannak erre erőforrásaink, tudunk szerezni fejlesztést, van pénzünk kifizetni, de mennyi ilyen gyerek van még. Mert amúgy mit látsz a fiamból? Hogy tök egészséges, csak éppen rossz gyerek, hogy szófogadatlan, makacs, verekedős. Biztos nem nevelik meg rendesen. És baromira fáj, mert hiába tudom, hogy a gyerekem nem én vagyok, mégis úgy érzem, hogy rám vet rossz fényt a viselkedése. És közben tudom, hogy okos, kedves, empatikus, kreatív és vicces, de úgy érzem, mindent elnyom az, ahogy viselkedik, és attól félek, hogy a környezete megbélyegzi, miközben amúgy meg pont nagyon jó óvónői vannak, és az én családom is nagyon empatikusan áll hozzá (öcsém volt hasonló gyerekként), szóval nem tudom, hogy kinek az ítéletétől félek, de azért mégis félek.
Azt hiszem, kezdem érteni a "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" mondást. Miközben amúgy meg amíg ezt írom, éppen az étkezőasztalnál marháskodnak nővérével negyed órája, egyre hosszabban eljátszanak, lehet mellettük főzni, takarítani. Hétvégén bejelentettük, hogy a szülőknek csendes pihenőjük van, és elvonultunk a szobánkba, és másfél órán keresztül elvoltak (és csak kétszer kellett közbeavatkozni). 3-4 évvel ezelőtt egy percre sem lehetett egy légtérben magukra hagyni őket, mert kitört a verekedés, szóval inkább visszavonom. Még mindig kevesebb a gond.
Ezt mondtátok