AnnGel blogja

Én: vajon miért vagyok fáradt, nem értem

Mindeközben napjaim:

tegnap rossz csomagot kaptam az egyik futárszolgálattól, nem a gyerekek karácsonyi ajándékát. meg kellett reklamálnom, illetve annyi minden van úton, hogy követni már alig tudom. => mental note: lehet, hogy nem is kapom meg soha, amit rendeltem? alternatív ajándék után nézni.

késő este eszembe jutott, hogy baszki, mikuláscsomag, úgyhogy bekészítettem a gyerekek csizmájába

reggel felkelünk, élni alig van kedvem

már pont kiléptünk a lakásból, viszem fiamat az oviba, mikor csörög a telefonom: a fodrászom hív, hogy hol vagyok, negyed órája a hajamat kéne vágnia. be volt írva a naptáramba, de annyi minden volt a napokban, hogy még így is kiment a fejemből. => mental note: meg kell néznem, tud-e a google calendar emailes emlékeztetőt küldeni, hogy ilyen többet nem forduljon elő (update: tud)

félúton vagyunk az óvodába, fiam bejelenti, hogy a gumicsizma ellenére vizes lett a zoknija => mental note: délután ki kell próbálnom egy vödör vízzel, hogy szivárog-e bárhol a csizma, ha igen, vissza kell vinni és újat venni helyette

már majdnem az oviban vagyunk, amikor visszahív a fodrászom, hogy egy óra múlva tud fogadni, odaérek-e. 5 másodperc alatt kell döntenem, hogy igen

megsürgetem az ázottzoknijú gyereket, hogy érjünk be hamarabb az oviba. el van keseredve, mert az új, télapós zoknija van elázva. megvigasztalom, felajánlom neki, hogy kap cserezoknit az ázott helyett, de a másik, ami száraz maradt, maradhat rajta, és akkor vicces, felemás zoknija lesz. örül neki.

rájövök, hogy nem tudok már hazamenni a fodrász előtt, egyenesen oda kell mennem. nincsen nálam készpénz, illetve melltartó sincs rajtam, ami nélkül amúgy tényleg nem szoktam emberek közé menni, és tök kellemetlenül érzem magam tőle. hát jó, de legalább a hajam jó lesz.

a trolin ülve írok a céges chatre a projektcsapatnak, hogy később kezdek, nem tudok menni daily standupra, ezzel meg ezzel foglalkoztam, mivel tervezek haladni stb

még mindig a trolin ülve rákeresek, hol vehetek fel kp-t még a fodrász előtt

leszállok, veszek fel kp-t, közben eszembe jut, hogy csütörtökre nőgyógyászhoz van időpontom, de két napja kiderült, hogy csütörtökön nem 4-kor szedem össze a gyerekeket, hanem ebéd után => nem tudok elmenni orvoshoz 1-kor => fel kell hívnom a medicovert és áttenni az diőpontot. 48 órán belüli lemondásnál büntetést kell fizetni, ebbe pont belefértem most, örülök.

megérkezek a fodrászhoz, elkészül a hajam, indulok haza

a 11 órás meetingre nem érek haza, még a buszról csatlakozom a telefonomról

sétálok hazafelé, közben meetingelek, beszélek, jön egy bejövő hívás egy iskolatárs anyukájától. nem tudom felvenni, úgyhogy ír üzenetet, hogy az iskolában csőtörés van, szeretném-e, hogy összeszedje az én gyerekemet is. ha igen, akkor írjak emailt a tanárnak. közben még mindig meetingen vagyok, és sétálok hazafelé, emailt írok a tanárnak.

eszembe jut, hogy ma délután a pszichológusommal is beszélnék, és nem tudok vele beszélni, ha a gyerek itthon van => mental note: lemondani a pszichológust

hazaérek, berakom a sütőbe az ebédet

leülök dolgozni. megkérdezi az anyuka, hogy a lányom lehet-e náluk. HOGYNE. mental note: mégsem kell lemondanom a pszichológust

beszélek a pszichológussal, és azon bőgök, milyen lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy úgy érzem, gyerekek nélkül könnyebb lenne az életem

FÜGGÖNY

Dolgok, amiktől lesérülök:

• éjszaka az ágyban fekve rosszul nyúlok a kulacsom után => csuklyásizom
• hátranyúlok az autóban egy elejtett plüssért => vállam, nyakam
• fiammal játszom => bokám (2 nappal táncfellépés előtt!!!!)
• sokáig nem állok fel a gép elől => térdem

Dolgok, amikről nem sérülök le:

• táncgyakorlás másfél órán keresztül
• karikán fejjel lefelé lógás, térdakasztásban lógás, spárgára nyújtás közben

Tanulság nincs.

Közben megrendeltem a gyerekeknek az összes karácsonyi ajándékát, meg persze milyen jó buli lenne lego adventi naptár nekik, jaj meg nekem kéne törölköző a jógamatracra, mert kötelező használni edzésen => minden nap jár nálunk valamilyen futár, teljesen elvesztettem a fonalat, hogy mit várunk mikorra, az adventi naptárak természetesen nem jöttek meg időben, még jó, hogy nem számítanak rá.

További dolgok, amiket nem mértem fel, mikor gyereket vállaltam: hogy minden nap majd vinni és hozni kell, és nem biztos, hogy a közelben vannak intézmények. Most ez főleg ezzel a sok homeoffice-szal lett szembetűnő, mert ameddig az volt az elképzelés, hogy munkába menet meg jövet visszük a gyerekeket, akkor lehetett arra gondolni, hogy hát úgyis elindulok, úgyis el kell menni otthonról, csak egy kis kitérő. Most, hogy főleg otthonról dolgozunk (ami csodálatos, és nagyon hálás vagyok érte), így nagyon feltűnő, hogy az iskolát megjárni legalább 45-50 perc. Reggel és délután is. Napi másfél-két óra. Ha mindkét gyereket én szedem össze, és a nagyobbikra még várni is kell (mert a szakkör végét nehéz belőni), akkor van, hogy 4 után indulok otthonról, és fél 6-ra érünk haza. Mindezt úgy, hogy van közvetlen járat az iskolához, nem kell átszállni, de általában elmegy az orrunk előtt és 10 percet várni kell rá. Amúgy 1.6 km, én simán lesétálom, de a gyerekek nem szeretik, meg meg is értem őket, délután tökre ki van fingva mindkettő. Próbálom ezt úgy felfogni, hogy a trolizással töltött idő is együtt töltött idő, beszélgetünk, nézelődünk, de nehéz.

És még nem is visszük őket semmi különfoglakozásra, csak ovis-sulis szakkörökre járnak mindketten.

Nyeh.

Közben beteg vagyok már egy hete, pedig mentem betegszabira is, és aludtam napközben, de attól sem múlt el. Kezdte napokig tartó fejfájással, most meg köhögés van, de csak éjjel!! Nagyon praktikus, úgysem lenne más dolgom ugye. De abban a pillanatban, ahogy ellazul a torkom, és már pont elaludnék, rámtör a köhögési inger, és fuldokolva ébredek. Közben a gyerekek acélimmunrendszert fejlesztettek ki, úgyhogy legalább nekik nincsen semmi bajuk.

A két hobbimmal is nagyon összecsúsztak a dolgok, szombaton táncfellépés, vasárnap meg kórus, ez elég borzasztó időzítés, mert egyiket sem hagyhatom ki a másik rovására, és kicsit stresszes mindkettő, mert eléggé utolsó pillanatban állt össze minden, de hát jó.

Közben nagyon várom már a téli szünetet, nem mintha pihentető lenne, de besírok ettől, hogy sötétben kelünk, és indulni kell az iskolába korán reggel. Reggeli ébresztéskor lányom csak ennyit kérdez: máris? Hú, de együttérzek vele.

Megkaptuk az első gázszámlánkat, úgyhogy most összeszorított foggal, hősiesen tűrjük a 20.5 fokos "hideget" a lakásban. Amúgy asszem annyira nem zavarna, ha csak délután lennénk itthon, meg ha teszünk-veszünk, nem tűnik fel, de itthonról dolgozunk mindketten, és úgy még szokni kell. Na mindegy, sokáig laktam panelban, 24 fokhoz szoktam hozzá.

Szülinapomra megleptem magammal egy polár kezeslábassal, illetve egy kávédarálóval, még nem kaptam meg egyiket sem, de nagyon várom már!

Az jár még sokat a fejemben, hogy egyáltalán nem mértem fel, mivel jár a gyerekvállalás. Emlékszem, hogy kijött a doki újszülöttlátogatásra, és mondta, hogy akkor majd vigyem el a gyereket 6 hetes ultrahangra, és nekem akkor esett le, hogy a saját dolgaim mellett mostantól egy másik ember dolgait is intéznem kell. Azt hiszem, hogy addig a pontig leginkább csak arra koncentráltam, hogy lesz egy babám, akivel otthon kell majd lenni, meg valakinek mindig vele kell majd lenni, ami tök oké, de hogy én intézem az orvosokhoz az időpontjait??

Azóta eltelt pár év, és ez járt a fejemben, miközben ültem a 70 fokra állított sütő mellett, és időnként benyúltam, és lapoztam néhány oldalt az eláztatott olvasókönyvben. Mert beleborította a kulacsot a hátizsákba (ki nem?), és hát ki fogja kiszárítani a tankönyvet? Én. Miközben rendeljem meg az ebédjét, fizessem ki a szakkört, faragjam ki a ceruzáit. 

Szóval azt hiszem, mostanában jutottunk el oda, hogy nem azért nehéz, mert folyamatosan a gyerekeket kell figyelni, meg hogy mit csinálnak, mihez nyúlnak, mire másznak fel, megölik-e magukat közben (bár még most is nagyon össze tudnak veszni, és akkor csúnyán összeverekednek), hanem az a fárasztó, hogy a saját életemen és dolgaimon kívül nekik is lett életük és dolgaik, de még kicsik ahhoz, hogy azt intézzék, ezért nekem/nekünk kell ezt logisztikázni.

De hát nekem a saját életem is sok néha, na.

Rövid időn belül másodszorra vagyok beteg, nem komoly, de vettem ki rá betegszabit, és őrület, hogy tényleg meg lehet gyógyulni két nap alatt, ha alszom és pihenek, és nem hajtom magam addig, amíg ki nem dőlök a laptop előtt. Persze a gyerekek miatt ugyanúgy korán kell kelni meg elvinni őket suliba, délután meg értük menni, de a kettő között vagy 8 csodálatos óra, amit azzal lehet tölteni, hogy pihenek. Amúgy elképesztő szerencsénk van ezzel az őszi időszakkal, egyik gyerek sem betegedett meg még komolyabban, úgy tűnik, az ovis vírusok kapásból engem támadnak. Ki vagyok ezzel békülve. A januári covid után hetekig folyamatosan beteg volt valaki kb májusig? Szóval most örülök.

Nagyon jól esik most ez a napsütéses idő is, persze vettem már magamnak esőnadrágot, meg a férjem is beruházott vízhatlan nadrágra, hogy szakadó esőben is lehessen biciklivel hordani a gyereket, szóval egy darabig gondolom nem fog esni.

Nem is tudom, mi van mostanában. Taylor Tomlinson-t néztünk, van Netflixen két special-je, szerintem nagyon vicces.

Gyerekek most főleg cukik, kevés a veszekedés meg a konfliktus, korábban is le tudom őket rakni (8-kor már mindenki ágyban!), de persze nekem is le kell feküdnöm korábban, szóval nem nyertem vele sokat. Fiam egyik nap kitalálta, hogy kolbásszal és sajttal eszi a mogyoróvajas kenyeret, és azóta is így kéri, hát jó. Megvolt az első konfliktusom lányom tanítónőjével, mert megkértem, hogy ne kapcsoljon mesét a gyerekeknek, amire ő azt válaszolta, hogy de el vannak fáradva, és pihenésképpen néznek mesét, én meg nem hiszem el, hogy el kell magyaráznom egy pedagógusnak, hogy a mesenézés nem pihenés, hanem még több inger stb stb. Grrrr.

Én értem, hogy logisztikailag megoldható, hogy szerda reggel 6:15-kor kelek, elviszem a nagyot az iskolába, bemegyek a munkahelyemre, dolgozom, elmegyek I love textilbe*, 6-ra odaérek kórusra, próbálunk fél 8-ig, és én utána 8-tól 9-ig még megiszom egy italt valakivel, és hazamegyek 10-re, és fél 11-kor már alszom.

És azt is értem, hogy másnap reggel végülis fel lehet kelni megint 6:15-kor, megint elvinni a gyereket iskolába, munkába, munka után karikára**, karika után még táncra, ahol fél 9-kor végzek, fél 10-re otthon vagyok.

De attól hogy ez így összehozható (és úgy érzem magam, mint 25 évesen, gyerektelen fiatal felnőttként), nem biztos, hogy jó ötlet, legalábbis most itt vagyok pénteken délelőtt 10-kor, és még a kanapéról sem tudtam felkelni, úgy ki vagyok purcanva (vagyis de, felkeltünk fél 7-kor, felöltöztem, gyereket öltöztettem, elvittem a kicsit oviba, hazajöttem, na de azóta! a kanapén ülök, na, értitek).

Szóval még ezt majd átgondolom.

*találtam egy tipikusan egyszerű de nagyszerű ruha szabásmintát, nem kell semmit sem szegőpántozni hozzá, mert azt utálom, szóval nagyon fellelkesedtem

**nagyon hiányzik a karika, mármint inkább az, hogy egy olyan mozgásformát csináljak, amit nagyon szeretek és közben rendesen megerőltet, hogy elfáradjak tőle fizikailag is (és nem csak agyilag, mint a tánctól). 7 éve hagytam abbam előtte másfél évig csináltam, és én voltam a legjobban meglepve, hogy simán fel tudom magam húzni, le merek lógni, megy a bicska és egy csomó másik póz, aminek nem tudom a nevét, olyan ismerős volt az egész, elképesztő.

Azt hiszem, hogy mások a szociális igényeim, mint a legtöbb embernek. Valahogy úgy képzeltem, hogy amikor a gyerekek már ekkorák lesznek, akkor addigra azért már összehaverozunk ovis/iskolás szülőtársakkal, időnként átmegyünk egymáshoz, a gyerekek elfoglalják egymást, a szülők meg tudnak beszélgetni valamennyire (nincsenek irreális elvárásaim), és akkor legalább valamivel eltelik a tél, amikor négy után már sötét van.

Ehhez képest az történik, hogy a gyerekek jól kijönnek egymással, levadászom a szülőket, örülnek, örülünk, áthozzák a gyereket, mi is átmegyünk, tényleg tudunk dumálni, a gyerekek tényleg egész jól elvannak, viszont néhány alkalom után már csak a gyereket hozzák át, a szülők meg lelépnek. De persze ők is tök szívesen fogadják a lányomat persze (nem mintha ki lennék azzal segítve, mert van még egy gyerekem). Most hétvégén volt eddig a legextrémebb, mert már az első alkalommal megpendítette az anyuka, hogy ha nem nagy baj, akkor itthagyná.

Nem azért szervezek vendégséget a gyereknek, mert a gyerekek unják magukat, sőt, ha átjön lányom egy barátnője, azzal csak szarul szoktam járni, mert a fiamnak ki kell találjak valamit, hogy ne tapadjon a lányokra. Azért hívok át embereket, mert én szeretnék ismerkedni, beszélgetni, hogy történjen valami érdekes egy átlagos kedd délután. Nem a felnőtt társaság hiányzik feltétlenül, mert bemehetek dolgozni, meg eljárok barátnőkkel találkozni, ott van a tánc, a kórus. Hanem abból lett elegem, hogy ha felnőtt társaságot szeretnék, akkor vagy meg kell szabaduljak a gyerekektől, vagy el kell menjek otthonról, mert képtelenség két mondatot is elmondanom mellettük. Arra gondoltam, hogy lehetséges a gyerekeimmel is együtt lenni, és közben felnőttekkel is beszélgetni, ami főleg akkor esne jól, amikor egyedül vagyok velük itthon. És volt már ilyenre példa, és jól éreztem magam, és a gyerekek is jól elvoltak, tök boldog voltam, de azóta nem jönnek a szülők már, csak a gyerek.

Na de ezek szerint mindenkinek van elég barátja, vagy nem vágyik társaságra, vagy ennyire örül egy kis szabadidőnek, vagy én vagyok ellenszenves, nem tudom. Meh.

Nagyon sokat szorongok mostanában sokmindenen (klíma, infláció stb), mármint nem állandóan 0-24-ben (még), hanem hullámokban tör rám, hogy vajon mi a fasz lesz. A magam módján próbálok csökkenteni a szorongáson, ilyenkor hiperproduktív tudok lenni (a pszichológusom erre mondott egy kifejezést, de sehogy sem jut eszembe), például ezért tanultam meg varrni (hogy aztán a gyerekekre tudjak szabni túl bő derekú, de legalább olcsó nadrágokat, vagy át tudjak alakítani más ruhákat), vagy termesztettünk paradicsomot meg epret az erkélyen (hogy addig tanuljak meg növényt termeszteni, amíg még nincsen tétje), meg mostanában egy csomót főzök, ismerkedek új (de olcsó) alapanyagokkal (lencse, bab, csicseriborsó eddig nem volt annyira az étrendünk része), hogy tudjak majd változatosan főzni, amikor nem lesz pénzünk mittudomén húsra vagy friss zöldségekre.

Közben meg amúgy tök szép helyen élünk, és jól keresünk, kényelmes lakásban lakunk, jó a munkánk, szóval lehetnénk gondtalanok, de állandóan ott van a gondolataim között, hogy vajon meddig?

Szóval próbálok arra koncentrálni, ami jó. Imádom, hogy itthonról dolgozom, hogy kiülhetek az erkélyemre a saját készítésű vaníliafagyis jegeskávémmal, hogy van időm rendben és tisztán tartani a lakást, hogy felhozza a futár az előszobáig a bevásárlást, amit előtte fél nappal raktam össze, és úgy van otthon friss gyümölcs és finom sörök, hogy el sem kellett érte mennem a boltba, és nem kellett cipelnem. Hogy éppen valami jobb periódusban vannak a gyerekek, és bár fiam továbbra is átmászkál éjszaka, de legalább az esti fektetés sokkal rövidebb, mint pár hónapja, amikor idegőrlően hosszú, háromnegyed órán keresztül tartó egyezkedés és ötszöri visszahívás volt minden este.

Az élet amúgy szép, amikor éppen nem gondolkodom a világon.

Jól elment ez a hónap, minden hétvégén történt valami. Házassági évfordulónkon elutaztunk Poznanba barátokat látogatni, meg egyszerűen együtt lenni. Nagyon szuper város, tökre laknám, ha nem Lengyelországban lenne, és nem lenne idióta a lengyel kormány. Elmentünk a Dark Restaurantba is, ahol vaksötétben ettünk, nagyon fura élmény volt.

20-i hétvégére is összecsúszott három különböző rokonozós-családolós program, amitől eléggé kifeküdtem, pedig amúgy nem voltak rosszak, csak sok, főleg gyerekekkel együtt. Az egyiket legalább a Diósjenői Szabadidőparkba szerveztük, és most már többször is voltunk ott, a gyerekek is ismerik a helyet, és úgy néz ki, hogy fiam természetesen közege a... természet? Ahol letört ágakat vonszolhat maga után, meg köveket pakolhat, és mehet fel a dombra, le a dombról, és gyűjthet bogarakat, elcsatangolhat, meg úgy általában senki sem szól neki semmiért.

Aztán egy hetet kivettem tanulásra, megcsináltam az IREP CPRE vizsgát a munkámhoz, ami sokat segít, bár továbbra sem érzem magam túl kompetensnek őszintén szólva.

Augusztus utolsó hétvégéjén elmentünk gyerekek nélkül is evezni a Tisza-tóra, ahol a családi nyaralás óta eltelt 5 hétben kb másfél métert csökkent a vízszint, egy csomó útvonal járhatatlanná vált. *Klímaszorongás INTENSIFIES*

Azóta iskolakezdési lázban égünk, teljesen kinyír a koránkelés, eddig 7:15, most 6:15-kor kelünk, szenvedek én is, szenved a lányom is, ezt a hülyeséget. Lázadtam, és csak kettő tankönyvet kötöttem be. Közben fiam rohadt szarul alszik, minden éjjel felkel valamiért, menjek át, ő akar átjönni, vigyek neki tejet, utána már nagyon nehezen alszom csak vissza, ez a koránkeléssel együtt baromi gyilkos. Ja és persze a héten náthás is, így oviban sincsen, nagyon sajnálom magam.

Azon szoktam ábrándozni, hogy mennyi mindent tudnék csinálni, vagy mennyi mindenre lenne időm, ha néhány napig nem lennének itt a gyerekek. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy nem csinálnék semmit, aludnék 9-ig, leülnék dolgozni, 5-kor felállnék a gép elől, átülnék a kanapéra, és olvasnék/filmeznék a nap hátralevő részében. De ha egy hétig minden délutánom és estém szabad lenne, akkor tuti varrnék! Meg újrafestenénk az erkélyen a bútorokat, nem? Meg vizsgára is készülök, egy csomót haladnék tuti. Ja és egy éve el akarunk vinni a cseritibe egy zsák ruhát, most aztán tényleg elvisszük, hát nem? Aztán persze mindig csalódottan állapítom meg, hogy a valóság nem hozza az elvárásaimat. Általában az szokott lenni, hogy gyorsan szervezek magamnak néhány programot, de utólag azt szoktam megállítani, hogy jobban esett volna otthon lenni és punnyadni, úgyhogy most szigorúan csak punnyadást és itthonlevést terveztem magamnak.

Most először volt olyan, hogy hat napot nagyszülőknél voltak (és ott jártak napközis táborba, hogy a nagyszülőket se amortizáljuk le), direkt nem szerveztem semmit, nem voltak terveim, hanem azt találtam ki, hogy végre kipróbálom, hogy egy hétig nem csinálok semmit, olvasok, filmezek, esetleg játszunk valami xboxon. Pedig nagy volt a kísértés, hogy telepakoljam magam programokkal, hiszen most végre lehet. De hát a szuper csendes  lakásomban is ülhetek végre, és nincsen kupi meg zaj, és hát ilyen sem szokott lenni! Persze beesett egy csomó elintéznivaló, de azért így is sikerült egy olyan napot összehozni, hogy a lakást sem hagytam el.

Vasárnap délután: telefont nyomkodtam, olvastam, takarítottam, átjött egy barátnőm, megnéztük a Gucci c. filmet.

Hétfő: fél 9-ig aludtam, dolgoztam kb 5-ig. Átvettem egy játékot*, amit a gyerekeknek vettem, kicsomagoltam, összeraktam, megállapítottam, hogy egy rakás szar, rossz minőségű törékeny műanyag, ami azonnal tönkre fog menni. Visszapakoltam és megbeszéltem az ügyfélszolgálattal, hogy hova tudjuk visszavinni. Keresgéltem neten, hogy mit tudnék helyette venni. Elmentünk a közeli boltba kajáért. Mostunk, ágyneműt húztunk. Olvastam az erkélyen, vacsoráztunk, kitaláltam, mit főzzek a héten, összeraktam egy kiflis bevásárlást, megnéztünk egy Dalfutárt és egy Last Week Tonight-ot.

*"Vége van a vakációnak" ajándék, hadd örüljenek valaminek, ha már hétfőtől megint oviba kell menni.

Kedd: negyed 9-ig aludtam, rendet raktam a nappaliban (gyereke szobája még szanaszéjjel), leültem dolgozni. Munka után el kellett mennem Vodafone ügyfélszolgálatra, meg játékboltba, hogy a szar helyett vegyek egy másikat, ami nem hullik szét két perc alatt. Kb 7-re értünk haza, otthon aztán megint olvasgattam az erkélyen, este megnéztünk még egy Dalfutárt és elkezdtük a For All Mankind-ot.

Szerda: végre végre nem kellett elintézni semmit, munka után csak punnyadtam, olvastam, na jó, főztem is, este meg online könyvklub a barátnőimmel (tudok élni).

Csütörtök: munka után visszavittem a korábban kézhez kapott szar játékot, hogy visszakérjem az árát, elugrottam könyvtárba, voltam táncon, késő estig dumáltunk utána, szóval ez volt a szociális napom.

Péntek: este 8-kor indulunk a nagyszülőkhöz, addig meg házimunka, olvasás.

Nagyon szuper volt, de nem érzem magam annyira kipihentnek, mint amennyire reméltem. A klímaszorongás biztos sok energiát felemészt (azt multitaskban nyomom). Vajon leszek amúgy valaha kipihent?