Jan 14:
Amit nem tudtam az elmúlt 10 napban megszokni: kisgyerekes család lakik felettünk (vagy mellettünk?) és annyira áthallatszik minden, hogy esténként nem tudjuk eldönteni, hogy nálunk ébredt fel valamelyik gyerek, vagy a szomszédé sír.
Most meg éppen zenét hallgatunk. Nem önként.
2020. január 13:
Vasárnap a gyerekek különösen fullba tolták a kretént, hát ez van, attól, hogy még nyaralunk, attól ők még olyanok, amilyenek. Konfliktusaink:
1. Lányom előbb akart kelni, mint fiam, és kiborult, h ez nem így történt.
2. Lányom beleült az öccse babakocsijába, és követelte, hogy ott etessem.
3. A kisebbik elkezdett valamiért sírni, lányom kiakadt azon, hogy én mentem oda vigasztani, és nem ő.
4. Fiam vacsora közben kiszedte a szájából a kaját, belekente a szék kárpitjába, majd elkezdte csapdosni a konyhaszekrények ajtaját.
Fuh.
Persze fiam még beteg volt ekkor, lányom meg éjszakára lázasodott be, úgyhogy bujkált már benne valami, mert azért nem ilyenek minden nap. Délelőtt hamar ágyba is dugtunk mindenkit, délután meg elmentünk a kedvenc partszakaszomhoz egy gyógysétára.
Az egyetlen fix programunk erre a négy hétre az a mai Alhambra volt, előre jegyet kellett rá venni, egy órányira van innen autóval, úgyhogy törvényszerű volt, hogy lányom éjjel belázasodjon. Reggel végül úgy döntöttünk, hogy ennek ellenére elmegyünk, majd jön a hátamon, meg pihen az autóban. Az Alhambra egy palota/erődkomplexum, 3-4 órás program, fenn Granadában, ahol elfért volna ránk még egy réteg ruha, befagyott a valagunk. Kb fél 11-től délután 2-ig voltunk ott, gyönyörűen sütött a nap, sétálgattunk, néztem, hogy fiam elalszik-e a babakocsiban (nem). Arra számítottam, hogy majd alszanak az autóban hazafelé, de nagy frászt, úgyhogy 3-kor itthon lefeküdtek és aludtak este fél 7-ig. Remek.
Én sem vagyok még teljesen jól, pedig mindig úgy tűnik, hogy már de. Az autózás meg engem is megvisel, hátul ülök a gyerekek között, és ha oldalra kell nézegetnem, pakolnom, zsepi, inni, nyuszi, cumi, keksz, akkor azonnal felfordul a gyomrom. Legközelebb magamnak is adagolok egy kis daedalont.
Pár hete lenyúltuk anyósoméktól a termoszukat, mert a társasház közös kertjében elég sokat lenn vagyunk a gyerekekkel, és tök jó meleg teát iszogatni közben. A gyerekek imádják, ez óriási buli, hogy na, iszogassunk egy kis teát, meg ugye tök látványosan gőzölög, szóval szeretik. Na de én nem gondoltam volna, hogy egy termosz az ennyire tartja a meleget, estefelé még mindig ihatatlanul forró volt benne a tea. Szóval azóta forró teát iszogatok egész nap munka közben, és ez tök jó, eddig mindig az volt, hogy vagy ihatatlan, vagy kihűlt a gecibe, nem volt átmenet. És azóta nem is akarok annyit nassolni, mint eddig. És teszek a teába gyömbér szeleteket, amitől kicsit csípős. Termosz for president.
Meg lenyomtam ma is a tornát, nagyon fájok.
És ma reggel gyönyörűen megmaradt a fákon a dér, és olyan jó a gyerekekkel erre rácsodálkozni, megnézni, megtapogatni, nézd, megolvad, látod, vizes a kezed, mert most már víz.
Csak a szokásos nyafogás van, közben amúgy meg jók a dolgok. Szombat este megállapítottam, hogy tiszta a lakás (járt nálunk pénteken taki), tele a hűtő (megjött az aldis bevásárlás, és vettem jégkrémet, mert fck the system!!!), pizzát rendeltem ebédre, mert nem volt kedvem főzni (gyerekek zabálják), szóval igazából jó minden.
De jaj de nagyon hiányoznak ingerek, meg más emberek, élmények, helyek. Kozmetikushoz akarok menni most már. Meg társasozni a barátaimmal. Jöjjön a szitter, én meg hadd menjek el férjemmel kettesben valahova. És ez most nem csak arról szól, hogy ne otthon legyek, hanem most jöttem rá, hogy én úgy tudtam szabadidőt szervezni magamnak, hogy elmentem otthonról. Tánc, énekkar, edzés vagy bármi, de eljövök otthonról, és akkor magammal foglalkozhatok, nincsenek gyerekek, hanem csak magamra figyelhetek. De azzal, hogy nincs hova menni, így akkor van csak esélyem a saját dolgaimmal foglalkozni, amikor már alszanak. Fél 10 után. És persze lehet olyat csinálni, hogy elvonulok, de hát akkor is hallom, ha összevesznek, sírnak vagy bármi, és nem tudom figyelmen kívül hagyni.
Eh.
Viszont befizettem az anyatest projekt egyik programjára, két éve csináltam sokat, de mióta dolgozom, azóta nem. Meglátjuk, hogy sikerül, megcsináltam a mait, majdnem meghaltam, mert egy gyenge szar vagyok.
Ezen kívül sétálni járunk el, mármint férjemmel felváltva, így próbálunk kicsit egyedül lenni, meg szabadidőhöz jutni, és hát elképesztő, hogy mennyire semmi nincsen itt az égadta világon. Csak házak és házak egymás mellett.
2020. január 11:
Fiam belázasodott, így rövid, ház körüli sétán kívül nem nagyon megyünk sehova. Az élet ettől függetlenül még nagyon izgalmas, 8 után kelt mindenki (!), a kisebbik hajlandó volt kézen fogva sétálni velem legalább 5 percig (!!!), illetve a pulton felejtett, előre kimért vizet és tápot profin összeöntötte (wtf??) majd szólt, hogy enni (??!!??). Mi történik?
A mai wtf sorozatba a nagyobbik is bekapcsolódott, aki fél 4-kor (amikor hallotta, h öccse is ébren van már) kijött a szobából, és bejelentette, hogy nem aludt semmit. Mit csinált 3 órán keresztül?? Elmondása szerint nézelődött. Ok.
Aztán elmentünk kávézni, churrost enni, aztán le a partra, visszafelé meg annyira belefeledkeztünk az nézelődésbe, hogy upsz, fél 8-ra értünk haza. Szuper volt sétálni az óvárosban, nincsen tömeg, de nem is kihalt, nyitva vannak a boltok, éttermek, hangulatos. A tenger pedig továbbra is ❤️
2020. január 10:
Reggel pirítottam magamnak kenyeret, megjelent fiam, kínálgattam, erre kikapta a kezemből, és távozott a nappali felé.
MIT ESZIK ÖCSI??? ÉN IS AKAROM!!
Megjelent a nagyobbik, lenyúlta a pirítós másik felét, és visszament tvt nézni. Ok.
Azóta sem tudom, hogy megették-e, vagy majd megtaláljuk valahol a kenyérdarabokat.
A nap másik wtf pillanata az volt, amikor rájöttünk, hogy fiam azért üvölt a babakocsiban magából kikelve, mert azt hitte, hogy a kő, ami a nővére kezében van, az valami kaja. Beleharapott. Nem az volt. Megnyugodott.
Ma megint csak egy kis minimálprogram volt, délelőtt itthon maradtunk (háromnegyed 8-ig aludtak!!!), alvás után meg ellátogattunk egy őrtoronyhoz, volt kilátás meg minden. 20 perc volt autóval, fiam 10 perc után már sírt, nem tudom, mi lesz így, meg mit tehetnék, hogy jobban bírja.
Holnap lesz egy hete, hogy itt vagyunk. Elég fárasztó a gyerekekkel, mert hiába nyaralás ez, egy csomó minden ugyanúgy történik, mint otthon. Boltba megyünk, mosunk, takarítani kell, a gyerekek időnként összekapnak, én még beteg vagyok, fiam meg elkapta. Az idő tényleg csodás, és jó itt lenni, de azért lesz minek örülni, mikor hazamegyünk. Például a stabil melegvíz, meg a szuper fűtés. Meg a szárítógép!
2020. január 9:
Nagyon jól halad a gyerekek napirendjének eltolása (nem), este fél 8, már mindenki ágyban. Eh.
Délelőttöt itthon töltöttük, próbáltam gyógyulni, a nap sem sütött, úgyhogy minimálba nyomtuk, férjem kiment a kicsivel a hátsó udvarra, én a nagyobbikkal játszottam benn. Fiam rohadt korán kidőlt (délelőtt 11-kor), amitől korán ébredt, lányom el sem aludt ebéd után, sebaj, legalább hosszú lesz a délután (gondoltam én balga).
Elmentünk sétálni, beültünk egy kávézóba, ettünk churrost csokival, játszótereztünk, lementünk a partra, nagyon hangulatos volt, az idő is melegebb lett. Fél 6-kor még azt néztük, h korán van, süt a nap, merre menjünk még, aztán beütött a(z anyai?*) megérzés, hogy menjünk haza, mert ha fiam fél 2 óta fenn van, lányom nem is aludt, akkor itt mindjárt széthullás lesz. És lőn. 25 perc gyalog, hegynek felfelé, Flórával a hátamon. Uh. Jó kis edzés.
*Szerintem nincsen anyai ösztön, csak évek meg a rutin
2020. január 8:
Nagyon el vagyok fáradva, rosszul alszom éjjel, pedig kaptunk már egy olajradiatort a hősugárzó helyett (a mi hálónkban azzal lehetett eddig fűteni). A gyerekek is ki vannak purcanva, biztos sok nekik az élmény. Ma is étteremben ettünk (wow, such kalandok, very luxus), tök jó tapasokat ettünk, a picinnyek fél 2re kerültek ágyba, fél 5ig aludtak, 8-kor mégis már ágyban volt mindenki. Délelőtt Frigiliana-ban voltunk, szeretnék még visszamenni, nagyon hangulatos volt, meg ma különösen meleg volt, 18 fok, napsütés. Délután csak egy rövid játszóterezésre volt idő, vacsorára mirelit pizza.
Én meg tolok egy neocitrant, oszt irány az ágy.
2020. január 7:
Délelőttre piacozást terveztünk, de sajnos elég minimál volt, főleg ruhák meg egyéb szarok, úgyhogy elég hamar végigjártuk. Még korábban kinéztük a szomszédos falut, az internet szerint érdemes elmenni, mert hogy szép meg minden. Tényleg szép volt, mondjuk semmi más nem volt ott, egy éttermet is alig tudunk levadászni, ami nyitva lett volna.
Az étkezéssel amúgy eléggé meg voltam eddig lőve, az éttermek déltől 4-ig vannak nyitva, illetve 7-től késő estig, ami azért szuper, mert fél 1-kor fiam már aludni szokott, este pedig negyed 8-kor fürdés, szóval nem igazán opció bárhova beülni, várni, enni, hazamenni. Most azt várom, hogy kicsit déliesedjen a napirendje, ha nem negyed 7kor kelne reggel, akkor az szerintem sokat segítene, már nem azért. Szóval a jelen állás szerint ha be akarnánk ülni valahova enni, akkor azt délelőtt 11 körül kéne megtennünk, vagy este 6 körül, de olyankor éppen zárva van még minden.
Egyelőre még próbáljuk feltérképezni, hogy itt léteznek-e kifőzdék, ahol minimális várakozás után kajához jutunk, vagy ahonnan el lehet vinni, mert annyira nagy főzést nem tervezek csapni, a félkész kaják meg nem túl finomak. Ma felfedeztük, hogy egy közeli szupermarketben vannak helyben készült meleg kaják, úgyhogy ma paellát vacsorázott a család.
Szóval ebben a szomszéd faluban nagy bátran beültünk egy étterembe, ami nyitva volt már fél 12-kor, komolyabb konfliktus nélkül megebédelt mindenki, senki nem aludt el hazafelé az autóban, úgyhogy jól sikerült. Micsoda kalandok!
És még az okostévét is sikerült beüzemelni, végre TVről mehet esténként a netflix, hurrá.
Közben kiderült, hogy nem csak szüleim estek át a covidon (enyhe tünetekkel), hanem bátyám is, nulla tünettel (a vérvizsgálat mutatta csak ki nála). Nagyon örülök neki, eggyel kevesebb dolog, amin parázni kell. Azt találtam ki, hogy én is megcsináltathatnám ezt a vérvételes átestél_e_már_rajta tesztet havonta, mert ha esetleg a gyerekek hazahozzák, és észrevétlenül átesünk rajta, akkor szeretnék róla tudni, mert akkor legalább ez a mentális teher lemegy rólam (meg így találkozhatnánk anyósomékkal).
Nagyon demotivált vagyok munka terén, vagyis nem is a motiváltság a gond, hanem hogy nagyon nehezen veszem rá magam, és csak telnek a percek, órák, én meg csak piszkálom a ticketeket, majd egy ponton inkább beteszek egy mosást meg ilyenek.
Gyerekek mostanában nagyon viccesek (már amikor nem borítanak ki rettenetesen, de a kettő között nincsen átmenet). Továbbra is csodálattal tölt el, hogy mennyire különböznek egymástól. Pár napja pl adtam neki egy-egy pici szelet sütit (adtam nekik, na jó, én akartam megenni, de fiam megtalálta a hűtőben, szóval nem volt más választásom), a fiam szó szerint egybe bekapta, dagadó szájjal, csorgó nyállal megrágta és lenyelte az egészet. Lányom pedig elfelezte, negyedelte, nyolcadolta, majd morzsánként elnyammogta. Videóra vettem, ahogy fiam meredten nézi a sütit, és időnként óvatosan megkérdezi, hogy kaphat-e belőle, lányom meg faarccal darabol tovább.
A másik meg mostanában az esti lefekvés. Emlékszem, hogy lányom 2.5 volt, mikor kikerült a rácsosból, és sokáig le sem esett neki, hogy kijöhet az ágyból, állandóan szólongatott minket, reggel is onnan kiabált, hogy felébredt, és úgy kellett neki elmagyaráznom, hogy hát keljél fel, szálljál ki az ágyból, gyere ki a szobából stb. Talán fél éve szokott rá arra, hogy ha nem tud elaludni, akkor kisvillanyt kapcsol, játszik kicsit, aztán lefekszik, lekapcsolja a villanyt és alszik. Most ugye a fiam 2.5, és leszereltük a rácsot az ágyáról, mert már ki tud mászni, és félek, hogy egyszer fejre fog esni. Az esték mostanában úgy néznek ki, hogy többször bemegyek hozzá, hogy figyelj, le kéne feküdni, beteszem az ágyba, lekapcsolom a villanyt, kijövök, ő meg kimászik az ágyból, felkúrja a nagyvillanyt és nekiáll játszani. Tegnap fél 10-kor már alig élt, ült a földön, csak nézett, férjem megfenyegette, hogy visszatesszük a rácsot az ágyára!!! Erre azt mondta, hogy jó, majd befeküdt, megvárta, hogy visszategyük a rácsot, és elaludt. Ha kimászhat, akkor ő ki fog mászni, és ájulásig rendezgeti a matchboxokat, és nem fog visszafeküdni. Hát jó, most már ezt is tudjuk.
Ezt mondtátok