2020. január 13:
Vasárnap a gyerekek különösen fullba tolták a kretént, hát ez van, attól, hogy még nyaralunk, attól ők még olyanok, amilyenek. Konfliktusaink:
1. Lányom előbb akart kelni, mint fiam, és kiborult, h ez nem így történt.
2. Lányom beleült az öccse babakocsijába, és követelte, hogy ott etessem.
3. A kisebbik elkezdett valamiért sírni, lányom kiakadt azon, hogy én mentem oda vigasztani, és nem ő.
4. Fiam vacsora közben kiszedte a szájából a kaját, belekente a szék kárpitjába, majd elkezdte csapdosni a konyhaszekrények ajtaját.
Fuh.
Persze fiam még beteg volt ekkor, lányom meg éjszakára lázasodott be, úgyhogy bujkált már benne valami, mert azért nem ilyenek minden nap. Délelőtt hamar ágyba is dugtunk mindenkit, délután meg elmentünk a kedvenc partszakaszomhoz egy gyógysétára.
Az egyetlen fix programunk erre a négy hétre az a mai Alhambra volt, előre jegyet kellett rá venni, egy órányira van innen autóval, úgyhogy törvényszerű volt, hogy lányom éjjel belázasodjon. Reggel végül úgy döntöttünk, hogy ennek ellenére elmegyünk, majd jön a hátamon, meg pihen az autóban. Az Alhambra egy palota/erődkomplexum, 3-4 órás program, fenn Granadában, ahol elfért volna ránk még egy réteg ruha, befagyott a valagunk. Kb fél 11-től délután 2-ig voltunk ott, gyönyörűen sütött a nap, sétálgattunk, néztem, hogy fiam elalszik-e a babakocsiban (nem). Arra számítottam, hogy majd alszanak az autóban hazafelé, de nagy frászt, úgyhogy 3-kor itthon lefeküdtek és aludtak este fél 7-ig. Remek.
Én sem vagyok még teljesen jól, pedig mindig úgy tűnik, hogy már de. Az autózás meg engem is megvisel, hátul ülök a gyerekek között, és ha oldalra kell nézegetnem, pakolnom, zsepi, inni, nyuszi, cumi, keksz, akkor azonnal felfordul a gyomrom. Legközelebb magamnak is adagolok egy kis daedalont.
Ezt mondtátok