2020. január 10:
Reggel pirítottam magamnak kenyeret, megjelent fiam, kínálgattam, erre kikapta a kezemből, és távozott a nappali felé.
MIT ESZIK ÖCSI??? ÉN IS AKAROM!!
Megjelent a nagyobbik, lenyúlta a pirítós másik felét, és visszament tvt nézni. Ok.
Azóta sem tudom, hogy megették-e, vagy majd megtaláljuk valahol a kenyérdarabokat.
A nap másik wtf pillanata az volt, amikor rájöttünk, hogy fiam azért üvölt a babakocsiban magából kikelve, mert azt hitte, hogy a kő, ami a nővére kezében van, az valami kaja. Beleharapott. Nem az volt. Megnyugodott.
Ma megint csak egy kis minimálprogram volt, délelőtt itthon maradtunk (háromnegyed 8-ig aludtak!!!), alvás után meg ellátogattunk egy őrtoronyhoz, volt kilátás meg minden. 20 perc volt autóval, fiam 10 perc után már sírt, nem tudom, mi lesz így, meg mit tehetnék, hogy jobban bírja.
Holnap lesz egy hete, hogy itt vagyunk. Elég fárasztó a gyerekekkel, mert hiába nyaralás ez, egy csomó minden ugyanúgy történik, mint otthon. Boltba megyünk, mosunk, takarítani kell, a gyerekek időnként összekapnak, én még beteg vagyok, fiam meg elkapta. Az idő tényleg csodás, és jó itt lenni, de azért lesz minek örülni, mikor hazamegyünk. Például a stabil melegvíz, meg a szuper fűtés. Meg a szárítógép!
Ezt mondtátok