AnnGel blogja

Utolsó pillanatokban vettünk csizmát (a régi tönkrement, és azonnal átázik), sütöttünk hatféle süteményt, töltöttem pulykát, én egyedül, bizony. Szenteste aztán díszítettünk fát, ettünk ebédet, átmentünk családlátogatni, és játszottam órákig a két éves unokaöcsivel, aki fut, és kommunikál, és önálló akarata van, amit még nehezen viselek.

Karácsony napján megkapta Apu az egyik születésnapi ajándékát (Mama falun hízlaltatott kacsát), amit azért nem karácsony másnapján (amikor született (szegény)), mert a nagyevő rokonok megették volna, és az azért mégsem járja. Aztán 26-án volt rokonság, meg torta, vesztem össze az ünnepelttel, össze is pakoltam, aztán rájöttem, hogy egy napot már csak kibírok.

Ma pedig kikérdeztem Mamát a családról, és hallgattam, ahogy mesél grófokról, határon átszökésről, háborúban eltűnt családtagokról, előtt vállú rokonról, és otthagyott vőlegényről, aki aztán sosem házasodott újra.

Ami kevésbé izgalmas az, hogy a fentiek között dolgoztam ki tételeket, olvastam keveset, néztem Office-t sokat, kerestem OKJ-s tanfolyamokat, kitaláltam, hogy mérlegképes könyvelő leszek, kiderítettem, hogy az nem lehetek, csak max pénzügyi-számviteli ügyintéző, és akkor egy éven keresztül minden szombaton suli, hétköznap meg munka, ami elég sűrű, így lehet, hogy inkább nem.

Röviden.

A nagy karácsonyi evések közepette közben azon jár az eszem, hogy lehet, hogy tanulnom kéne valamit még. Nem egyetemben gondolkodom, hanem valami tanfolyam, képesítés, ilyesmi lenne jó. Egy hónap múlva végzek és utána beiratkozni valami másra, valamire, ami egy kicsit kapcsolódik, de mégis kicsit specifikusabb, egy-két év alatt elvégezhető.

Mire van igény, mit tanuljak? Könyvelés? Programozás? Vagy hagyjam a fenébe, dolgozzak inkább tovább, mert a tapasztalat többet ér?

A múlt hét rendkívül frusztráló volt, kevés alvással, vizsgával, munkával, némi egyetemi feladattal, így alig vártam, hogy vége legyen.

És szerencsére lett is, eljött a szombat este forralt borozással, a vasárnap margitszigeti lábfagyasztással, félig befagyott tóban úszkáló békés kacsákkal, ahol fáztunk nagyon, ittunk teát műanyag pohárból, és tapostuk a havat, miközben lassan elfagyó ajkakkal beszélgettünk.

És nem akarom magam semmin sem bosszantani, holnap hazamegyek, süteményt sütök, pulykát töltök, végre elolvasom a Good Omens-t meg a Lord Valentine Kastélyát, talán belekezdek egy másik könyvbe is, feltöltődöm még az utolsó nagy vizsgám előtt.

Időnként belegondolok dolgokba, és teljesen nekikeseredem, ami nyilván hülyeség, mert nem vagyok kesergős hangulatban, de ilyenkor elönt az ideg, és utálom a helyzetet.

Mert vizsgáztam szerdán, most már csak tényleg a záróvizsga van hátra, ami menedzsment és pénzügy lesz, és az jutott eszembe, hogy az idióta Bsc rendszer miatt nem volt egy darab szigorlatom sem, és a ZV alapján lehetnék közgazdász is, mert semmi mérnöki nincsen benne, és hogy három éven keresztül csak elméletet tanultunk, és bár szerettem (na jó, nem mindig) a változatos tantervet, nem megyek vele sokra, hogy fel tudok rajzolni egy hidraulikus kotrógépet, hogy voltak tripla fizikáim, tudom, mi az a fermentor, az aszfaltfiniser, a bolygómű, tanultam optimumszámítást, kardántengelyt, digitális technikát, beton szilárdsági tényezőt, folyószabályozást, fröccsöntést, GPS működését, tudom, hogyan működnek a jelzőlámpák, de mindezt csak elméletben, csak egy kicsit, és az lesz a diplomámban, hogy gazdálkodási mérnök, közben egy nagy francokat vagyok mérnök.

És elnézést, hogy megint munkán pörgök, bár blogban talán kevésbé, mint élőben, de lassan az én agyamat is átmossák már. Mert egy hét szabadság után visszamentem, és kérdeztem, hogy mi volt, míg nem voltam, és "semmi különös, nem volt sok munka, egyszer voltunk benn 8-ig, amúgy 6 körül mindig hazamentünk" én meg anyáztam magamban, hogy milyen jó, hogy a nem sok munka = napi 9-10 óra munka. Aztán ma rájöttem, hogy már én is olyanná váltam, mint ők, mert kiskutyaszerű hálát éreztem, amiért ma 5kor el tudtam jönni, és mindig az van, hogy huh, ez a hét sűrű lesz, és basszus, szinte minden hét sűrű, hetek óta nem voltam szablyán, mert bejelentették, hogy hétfőn 6ig van munka, ami egyenlő azzal, hogy fél 7 - 7ig benn vagyok, edzés meg fél 7-től van.

És említettem a vezérigazgatónak, hogy hát kezdőként fiatalon azt látni, hogy valahol a 9-10 óra munka a teljesen normális, és erre sokszor még ráhúznak pár órát, az elég ijesztő, ő pedig erre azt mondta, hogy hát itt vagy fiatalon, még csak most kezdtél dolgozni, de már most az a gond, hogy túl sok? Hát pont, hogy most kéne jobban bírnod, hiszen most vagy fiatal meg életerős, én meg legszívesebben beleüvöltöttem volna az arcába, hogy 22 éves vagyok bazdmeg, élni akarok, nem dolgozni, mert az élet nem csak munka. Mert el akarok jutni hastáncra és szablyára, és ezek fél 7kor kezdődnek, és nem hittem volna, hogy problémát okozna elmenni rájuk, ha egyszer 5-ig tart a munkaidő. És nem néha nem tudok elmenni rájuk, hanem csaknem soha. És hány munkatársam mondta, hogy jaa, hát ő is járt így fitnessre, meg úgy edzésre (valaki fél 8-ra!), aztán hamar leszoksz róla emellett a munka mellett, haha.

És tegnap az amúgy meglepően jól sikerült karácsonyi buli végén a vezérigazgató újra felhozta a munkatársaim előtt, hogy mennyire gáz ez, hogy még be sem fejeztem az egyetemet, még csak most kezdtem el a munkát, de már az a bajom, hogy nem akarok ennyit dolgozni, de hát el lehet menni államigazgatásba is, ott nem kell ennyit. És szemlátomást neki azt jelenti fiatalnak lenni, hogy kurvasokat akarsz dolgozni, mert akkor még bírod, kiégni meg lehet később is, de nekem hobbiaim vannak, én táncolni akarok, olvasni, filmeket nézni, cikkeket írni, és nem hiszem el, hogy olyan hatalmasak lennének az igényeim, amikor azt mondom, hogy legkésőbb 6-kor már szeretnék lelépni az irodából.

És ebben az a legrosszabb, hogy a munka tetszik, kedvelem azokat, akikkel együtt dolgozom, de erre nem vagyok hajlandó, én ezt nem akarom csinálni, és hiszek benne, hogy van olyan normális munka, ami időnkénti túlórától eltekintve 8-9 órát vesz csak el az életemből.

Vagy naiv vagyok?

Már egy hete összeállt nagyjából, gondoltam, csak pofozgatni kell, de aztán mégsem, mert még fordítottam hozzá pár oldalt, és a szakszöveg azért jó, mert utána örülök, hogy vége, és többet nem kell azon gondolkodnom, a marginal social opportunity cost of capital-t hogy a francba lehetne szépen magyarul (társadalmi tőke alternatív határköltség, társadalmi alternatív határ tőkeköltség vagy a tőke társadalmi alternatív határköltsége) (ez utóbbi nyert).

De a lényeg, hogy megvan, feltöltöttem, végeztem, és ezt meg is fogom ünnepelni, az összképen némileg csak a szerdai pszichológia vizsga ront, amire tanulni kellene erőteljesen.

Az úgy volt, hogy egyik karácsonykor kaptunk kettő malackát, Apu ráguglizott okosan, mi kell nekik (előtte felhívott, hogy megkérdezze, hogy írják a google-t), Anyunak nem árulta el tervét, abban reménykedett, ha kellőképpen örülünk nekik, Anyu nem vágja ki őket a francba. Örültünk, Anyu meg csak elmormogott egy, még Nagypapától ránkmaradt mondást, miszerint azistenbasszamegeztajézuskát (nálunk a Jézuska hozza az ajándékot).

Szóval azóta vannak malacok, időnként elpusztul valamelyik egy rejtélyes betegségben, amire az állatorvos mindig csak azt mondja, allergia, bead egy kalcium injekciót, a malac meg pár nap múlva távozik. Ilyenkor az egyedül maradó kap egy újabb (kicsi) társat, elterrorizálgatják egymást, majd a kicsi is megnő, békésen élnek, míg az idősebbik el nem pusztul és így tovább (már kettő malacka nyugszik a kertben a rózsák tövében).

Rendkívül aranyos dögök ám, bár a mieink félősek, de tündériek. Az első hónapokban Apu reggelente bevitt nekik egy fél paradicsomot, és büszkén mesélte, hogy megszerették őt az állatkák: megismerik a lépteit, és visongatnak. Mivel ekkoriban tanultam a feltételes reflexről, majdnem elmeséltem neki, hogy lépteit a kajával kötik össze, szóval ez ösztön, nem szeretet, de inkább mégsem.

Azóta a cocák (mi csak így hívjuk őket) mindenki lépésének a hallatán éktelen visításba kezdenek, szuperképességük, hogy zeng tőlük a ház. Ilyenkor nyilván mindenki odamegy, ad valami kaját. Igen ám, de a kevert tápban vannak finom és kevésbé finom magok, és az utóbbi időben rászoktak, hogy kieszik a finomat, majd kajáért visítanak. Ilyenkor odamentünk, láttuk, hogy téves riasztás, majd ott hagytuk őket. Mostanra rájöttek arra is, hogy ezért fel kell rúgni a tálat, kiszórni a kaját, visítani, majd nézni, hogy látod, nincsen kajám, adj enni, ne menj el, NE MENJ EL!

Közben voltak dokinál, aki lemérte őket, mindketten túllépték az 1 kilót (szóval már nem lehet belőlük mérőmalac) ezért bizony fogyókúra, amiről nem tudtam, így szórtam nekik késő este egy keveset, hát szegények, itt éheznek, tálkájukban nincsen semmi.

Nem szabad rám semmit sem bízni, ami tud kajáért könyörögni.

... és hirtelen felindulásból csináltatok magamnak műrasztát.

Amíg szüleimmel laktam, a világ teljesen máshogy működött. Tej mindig volt a hűtőben, kedvenc csokim a spájzban, illetve sosem koptak el a zoknik. Anyu mosásnál kidobta a rongyolódókat, és újakat vett helyettük, amit mi még csak észre sem vettük (nehéz az anyák sorsa), ruhák a szekrényben teremtek, ilyesmi.

Három éve már, hogy külön lakom tőlük, nem saját erőből persze, de a napi dolgokat én intézem. Nem alap, hogy kenyér van otthon, tej meg pláne, nassolnivaló meg csak akkor akad, ha előtte vettem (dráma!). És hordtam a zoknikat, azok meg bolyhosodtak, lyukadtak, én meg nem értettem a jelenséget. Hiszen a zoknik sosem kopnak el, sosem láttam elrongyolódni egyet sem. A zoknik soha nem csunyulnak, örök életűek, hát nem?

Ezt előadtam itthon is, így elmentünk boltba, és esküszöm, sosem  örültem még így fehérneműknek, annyira frusztrált már, hogy így elkoptak, én meg nem ismerek Budapesten olyan helyet, ahol olcsón jót lehetne venni (nem igazán járok boltba, csak kajáért). És megtudtam, hogy melltartót Tescoból, de tényleg, csomó méretben, nem csak B-s kosár van mindenből, nem össze-vissza számozva, olcsón, szép.

Ezen kívül történt még, hogy elmaradt az angol telefonos interjú, egy óra késéssel csörögtek rám, hogy beteg a kollega, beszéljünk meg másik időpontot. És emiatt nem tudtam elmenni szemet vizsgáltatni.

Alig van hátra valami a szakdolgozatomból, de ma hozzá sem nyúltam, amiért durván bántanom kellene magam, elvégre már egy hete majdnem kész állapotban van, én meg csak elhúzom, miközben jövő héten pszicho vizsgám is van, amire már most tanulnom kéne, de nem, netezek, meg Office-t nézek, zombikra lövök növényekkel. Üssetek agyon.

A szakdolgozat végén járok már, apróbb simítások vannak hátra, de mintha a gépem/univerzum/sötét erők nem akarnák, hogy befejezzem. Pénteken dolgoztam rajta egy keveset a pasim gépén, elhoztam pendrive-on, otthon nyitom meg, pendrive-ot formázni akar, ajaj. Szerencsére csak egy órányi munkám veszett el, hiszen a szakdolgozat egy régebbi verziója megvan a gépen. Dolgozok rajta szombat este (eh), egyszer csak befagy, gép újraindít, szakdolgozat.doc többé nem nyílik meg. Najó, megnyílik, de fagy, sok volt neki a mellékletként berakott tucatnyi táblázat. Csapkodás, kurvanyázás, sírás után végül megnyitom wordpadben, legalább a szöveg megvan, táblázatok feliratozása, képek, hivatkozások rendbetételével eltellik másfél óra, a kész fájlból csinálok három biztonsági másolatot különböző helyekre. Másnap gép bekapcs, indítanám a helyreállított szakdoga fájlt, hiba: a fájl nincs meg.

A biztonsági másolatok hálisten működnek, a gépemen három különböző helyen 6 féle szakdolgozat van már, remélem, további izgalmakat nem várnak rám.

Történnek dolgok, amikről szívesen írnék, aztán mégsem teszem, mert nincsen ihletem hozzá. Vagy vannak azok, amiket megírtam, de nem tetszett, ezért elraktam piszkozatba, majd napokkal később rájöttem, hogy nem publikáltam, pedig azt hittem, de.

Például járok emberek közé, ahol időnként egészen furcsa beszélgetésekben veszek részt. Kaptunk tanácsot, hogy csináljunk gyereket, mert attól a pasim majd jobban be tudja osztani az idejét, illetve házasodjunk össze, mert akkor az e-book reader, amit alie rámhagy, közös tulajdon lesz. Beszélgettünk arról, hogy Budapest részei melyik testrésznek felelnek meg, mely során kifejtettem, hogy az Örs Vezér tere egy nagyon kellemes hely tud lenni, csak néha büdös és gusztustalan, szóval maradjunk annyiban, hogy hónalj. Ha már hónalj, szóba került, hogy egy férfinak kell-e borotválnia (nem), illetve szentségtörés-e tejszínhabot rakni az almás pitére (igen).

(Azon tűnődöm közben, vajon az, mikor a társaság fele lelép, és a maradék fele megkapja a számlát, és még hiányzik pár ezer forint, és ez mindig ugyanazzal a társasággal, ugyanazon a helyen történik, akkor a társasággal, vagy a hellyel van gond (szerintem a hellyel, mert feltételezem a barátaimról, hogy tudnak számolni)? Mert más társasággal más helyen meg mindig túlfizetünk. Mindenesetre legközelebb, mikor valaki lelép, kikérjük a számlát, fizetünk, majd aki iszik még, az igyon egy újabb számla terhére, vagy mittomén, de ez kurvára felbasz, már elnézést.)

Kulturálódom is mostanság: vettem könyvet, Corvin moziban bukkantam rá kéccázér, kaland, játék, kockázat szerelem, igen, lapozgatós romantikus könyv. Az életre és erkölcsre nevel, ha Márkkal lefekszel az első randin, akkor könnyű vérűnek fog tartani, és elhagy, még a nagynénéd is megvet, vége a történetnek, kezdd elölről. Nincsen olyan lehetőség, hogy akkor átnyargalsz a másik férfira. Ha egynél elszúrtad, akkor elcseszted az egész életed, vénlányként halsz meg, macskáid felzabálnak. Szex természetesen fehér medvebőrön, kandalló előtt, a férfi érintésétől "apró kis tüzek gyúltak testében".

Corvin moziban pedig a Paranormal Activity miatt voltunk, scariest movie ever túlzás, inkább az a kellemesen borzongató, kapaszkodok a másikba, de még nem takarom el a szemem féle horror. Vasárnap meg Tövisek urát néztünk (King of Thorn), egy roppant jó hangulatú, de teljesen zavaros animét, amit próbáltunk megfejteni, csak nem sikerült. Voltak benne szörnyek, meg kővé változtató betegség, sokat szólongatták egymást a nevükön, egy óra után teljesen elvesztettem a fonalat, majd azt hittem, hogy megtaláltam, erre mégsem.

Mit hagytam ki?