Amíg szüleimmel laktam, a világ teljesen máshogy működött. Tej mindig volt a hűtőben, kedvenc csokim a spájzban, illetve sosem koptak el a zoknik. Anyu mosásnál kidobta a rongyolódókat, és újakat vett helyettük, amit mi még csak észre sem vettük (nehéz az anyák sorsa), ruhák a szekrényben teremtek, ilyesmi.

Három éve már, hogy külön lakom tőlük, nem saját erőből persze, de a napi dolgokat én intézem. Nem alap, hogy kenyér van otthon, tej meg pláne, nassolnivaló meg csak akkor akad, ha előtte vettem (dráma!). És hordtam a zoknikat, azok meg bolyhosodtak, lyukadtak, én meg nem értettem a jelenséget. Hiszen a zoknik sosem kopnak el, sosem láttam elrongyolódni egyet sem. A zoknik soha nem csunyulnak, örök életűek, hát nem?

Ezt előadtam itthon is, így elmentünk boltba, és esküszöm, sosem  örültem még így fehérneműknek, annyira frusztrált már, hogy így elkoptak, én meg nem ismerek Budapesten olyan helyet, ahol olcsón jót lehetne venni (nem igazán járok boltba, csak kajáért). És megtudtam, hogy melltartót Tescoból, de tényleg, csomó méretben, nem csak B-s kosár van mindenből, nem össze-vissza számozva, olcsón, szép.

Ezen kívül történt még, hogy elmaradt az angol telefonos interjú, egy óra késéssel csörögtek rám, hogy beteg a kollega, beszéljünk meg másik időpontot. És emiatt nem tudtam elmenni szemet vizsgáltatni.

Alig van hátra valami a szakdolgozatomból, de ma hozzá sem nyúltam, amiért durván bántanom kellene magam, elvégre már egy hete majdnem kész állapotban van, én meg csak elhúzom, miközben jövő héten pszicho vizsgám is van, amire már most tanulnom kéne, de nem, netezek, meg Office-t nézek, zombikra lövök növényekkel. Üssetek agyon.