AnnGel blogja

Szeretem ezt a lakást, ezt a kis félszobát, ahol három éve lakom, szeretem, hogy zsúfolt, hogy sosem férek el, de mindig rendet próbálok rakni, hátha. Szeretek este kinézni az ablakán, szeretem az esti fényeket, naplementéket, hóeséseket, ködöt fényképezni bentről. Szeretem, mikor rossz az idő, mert hátat fordíthatok neki, és bevackolhatom magam a gép elé.

Szeretem, mikor haladok, mikor a főnököm odaírja az összekínszenvedett szövegeim mellé, hogy "ez igen!", és szeretem, hogy látom a rettegett szakdolgozatom végét. Szeretem, mikor a sok tennivalóm helyett mégis inkább punnyadok, zombikat ölök növényekkel (igen, még mindig), sorozatot nézek, korán elalszom, de éjjel még felébredek arra, hogy kikapcsoljam a gépem. Szeretem, hogy élénk vörös a hajam, még akkor is, ha összefogja az ágyneműm.

Szeretem, mikor Anyu azt mondja, hogy olvasta, szeretnék új szemüveget, és megkérdezi, mikor menjünk optikushoz. Szeretem, mikor véletlenül 32 centis pizzát hoznak ki a 22 centis áráért. Szeretek a törzshelyünkön ülni, szeretek a barátaimmal lenni, borzasztó könyvekből felolvasni, beszélgetni, vagy csak megváltani a világot.

Szeretem, hogy sok mindent csinálok, hogy mindig mászkálunk, és társaságba megyünk, mert sosem unom magam. És szeretek reggel felkelni, kucorodni, kávét inni, szidni magam, amiért megint késve indulok el munkába.

És úgy is biztosan kifelejtettem valamit.

Amikor vége lesz ennek az időszaknak, az fog bennem megmaradni, hogy mindig sötét van, pontosabban sötét vagy köd, otthon ülök egész hétvégén, szakdolgozatolok, majd bemegyek a munkahelyemre, ülök és szöveget írok, hogy aztán hazamenjek, és gép előtt ismét. Kezdek benne biztos lenni, hogy a pokol nem más, mint megvalósíthatósági tanulmányok írása, kérem vissza a költségvetéseket, ígérem, nem sírok többé.

Persze nem csak ezek történnek, nagyon igazságtalan lenne, ha nem emlékeznék meg a többiről. Hiszen volt csütörtökön Alaptábor, jártam pénteken Parázsban, ahol remekül szórakoztam, gyilkoltam zombikat növényekkel, tegnap pedig abban a vásárban sétáltunk, ahol gömb alá rejtik a szobrokat, sok szép ékszer van, és kezünkben forralt borral rajzfilmekről beszélgettünk.

Pár hete kaptam luciától ezt a továbbküldős blogjátékosdit, aminek az a lényege, hogy írjam össze mit szeretnék karácsonyra. Volt időm gondolkodni, össze is szedtem:

Az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy tavaly még nem volt The Baseballs, mert így legalább nem ismertem meg azokat a számokat, amiket ha ismertem volna, akkor a szövegüket posztoltam volna, ezzel kiteljesedve az önsajnálatban fetrengés terén (You cut me open and I keep bleeding, love).

A születésnapomon elgondolkodtam azon, mi változott az elmúlt egy évben, és meglepődtem, hogy mennyi minden. Mert tavaly ilyenkor voltam szerelmes, aztán szerelmi bánatos, aztán egyedül, veszítettem el barátot, de szereztem sokat, és mire rendbe tettem magam valamennyire, lettem boldog is, nagyon. Egy évvel ezelőtt mit nem adtam volna azért, hogy egy évvel később legyek már, és (közhelypuffogtatás figyelem!) igazából milyen szép ez, hogy nem tudhatod, mi lesz pár hónap múlva, de kétségbeejtő is egyben. A mostani állapotot szívesen konzerválnám (vagy inkább a szakdolgozat leadás utánit) (meg mikor süt a nap) (és nem túlórázom) (és korán sem kell kelnem).

A halloweenes képek után kontrasztként jöjjön két fotó a múltkori fellépésről.

Mindkettőt csoportképből gányoltam ki painttel, szóval elnézést Update: finomítottam rajta, így már nem gáz annyira (utálok embereket lefesteni vagy kivágni a képekből, szörnyű érzésem lesz tőle, mintha megvuduznám őket, vagy ilyesmi).

Amit imádtam, az a teljes átalakulás érzése: a turbánnal eltűnt a hajunk, az erős smink alatt az arcunk, a hasonló ruha miatt meg alig ismertünk egymásra.

Ezen kívül folyamatosan flesseltem egész este. Sokan nem tudják, de évekig jazz-baletteztem, aztán énekkarban is énekeltem, így a "sokan nyomorgunk kis szobában tükör nélkül, közben idegesek is vagyunk, mert jajelfogjukrontani" rég elfeledett emlékeket hozott felszínre. :nosztalgia:

Wave meghívót valaki?

Amúgy nem szeretek mostanában a városban mászkálni, minden aluljáróban a "Ha én rózsa volnék" szól furulyán, gyászosan lassan, amitől mindig az a sor jut eszembe, hogy "és ha egyszer rajtam lánckerék taposna, alattam a föld is sírva beomolna".

De legalább szakdoga félévközi beszámolón kiderült, hogy ne azt akarjam írni, amit akartam, hanem mást. És erre van egy hónapom. Ollé.

11.11-én 10.10-kor 22 éves. Nem is tudom, mikor lesz legközelebb ilyen stílusos.

Most éppen ebbe vagyok beleszerelmesedve. Mai slágerek rockabilly stílusban.

Mert azt elfelejtettem az előző bejegyzésbe betenni.

Itt Birminghamban, orral, de gyűrűk nélkül:

Itt pedig lucia buliján, gyűrűkkel, később dekadensen fél kesztyűben (leettem a másikat). Felhívnám a figyelmet arra, hogy a kalap (és az orr) kivételével minden cuccal rendelkeztem már, mert ennyire trú vagyok.