AnnGel blogja

Szóval kicsi sűrű lett ez a hét. Melóügyben eléggé pangás volt a hét eleje, pofátlanul hosszú ebéd- és kávészünetekkel, youtube-ozással, iroda közepén forgószéken pörgéssel. Ennek örömére elmentünk szerdán bulizni a kollégákkal, sajnos a bemelegítésnél elvéreztem (a "one for the road" negyedik pálinka nem kellett volna), de elsegítettek a ZP-ig, közben csak kétszer akartak eladni idegeneknek, és csak néhány fotót csináltak rólam, ahogy megfáradva ülök a megállóban a földön. Aztán ZP-ben inkább leültem, a mutatóujjamat mozgattam a zenére, és ismerkedni akaró srácokat beszéltem le magamról (nem köszi, nem akarok táncolni, sör sem kell köszi, ne, tényleg ne, ne érj hozzám különben lehánylak). Aztán táncoltam is, de csak óvatosan, hívtam egy taxit, nem volt apróm, ezért elfogadott kevesebb pénzt, most vagy ennyire rendes, vagy ennyire ki akart már paterolni a kocsiból.

Másnap fájtak a zajok és a fények, nyilván káosz volt munkahelyen, már a vonaton hívtak, hogy mi nincsen meg, a csoportvezető szabadságon volt, a kollégámról kiderült, hogy nem tud bejönni, szóval két embert helyettesítettem, miközben sorban derültek ki, hogy mit kell intézni most és azonnal. A többiek szerint nem is látszott rajtam a tegnapi buli, csak az volt gyanús, hogy megbeszéléseken a szokásosnál jobban artikukáltam.

Aztán tegnap este hazajöttem hétre, és aludtam tíz órát, így helyre zökkent a világ rendje.

Szerdán sziget, szombaton ötéves érettségi találkozó, vasárnap sziget, másnap munka. Hétfőn az asztal mögött alszom feltűnésmentesen, az oroszfüzetembe pedig házi helyett annyit írok, hogy ja usztala.

A volt osztálytársaimmal nem tartottam a kapcsolatot, nem volt túl jó a viszonyom velük, így se találkozók, se facebook, bár múltkori utcazenén többükkel is összefutottam, de ennyi. Így aztán a szombati találkozón meglepetésként ért minden hír: valaki Skóciában él, másból védőnő lett, esetleg doktorira készül, vagy még el sem végzett egy alapszakot sem. A volt legtrógerebb most a BMW formatervezője, más pedig majdnem meghalt pár hónapja egy motorbalesetben. Megvacsoráztunk egy étteremben, többen átjártak a szemközti presszóba felesért, aztán elmentük vállalhatatlan zenékre táncolni hajnali háromig*, és megfogadtuk, hogy a következővel nem várunk öt évet.

Ma voltam táncon, és lehet, hogy nem pihentem eleget, de nagyon megviselt, fáj a derekam, a könyököm, alig tudtam megtartani a karom, pedig nemsokára fellépés, argh. Közben még mindig nem írtam meg a fejőséva kritikát, a Koppenhága beszámolót, nincsen kész a koreográfiám, nem vettem új alaplapot a gépembe, ilyen apróságok.

*Mostanában jöttem rá, hogy tényleg igaz a mondás, miszerint nincsen szar zene, csak kevés alkohol, és bár nem szerettem táncolni, néha szükség van rá. Egész nap olyan dolgokkal foglalkozom, amikre koncentrálni kell, időnként jó egyszerűen csak rázni magamat valami rettenetre. Még ha ez a kokkodzsámbó, vagy az álomhajó is.

Én tök figyelmes voltam, amikor szüleimnek küldtem egy sms-t, hogy "életjel, most indulok szigetre", de lehet, hogy nem volt bölcs döntés ezek után két napig nem jelentkezni.

Pedig túléltem a sziget első napját (utcaszínház, félmeztelenül táncoló cowboyok a magic mirrorban, hideg), de amire még büszkébb vagyok, hogy négy óra alvás után dolgozni is tudtam (több ember helyett is, de ezt már kezdem megszokni).

Pénteken úgy volt, hogy talán megyek, talán nem, aztán inkább megbeszéltem a munkatársaimmal, hogy menjünk el bulizni, akik aztán mégis lemondták, szóval maradtam én, a macska, meg a Mad Men, és 11 óra alvás.

Az asztali gépem után a céges gép is meghalni látszik, természetesen ez ma reggel derült ki, mikor otthonról elkezdtem volna dolgozni. Ha bementem volna, akkor az IT-n már biztosan megcsinálták volna, de így csak ülök itthon, kényszerszabadságot vettem ki (így most már tényleg kevés maradt), és még az idő is szar.

Vigasztal, hogy holnap már péntek, így egy nap meló IT-nál ücsörgés után hétvége jön, rá két hétre pedig már Horvátországban fogom lógatni a lábam.

Hogy legyek valamennyire pozitív is, továbbra is feldob az új telefonom, kipróbáltam rajta egy olyan ébresztő alkalmazást, ami akkor ébreszt reggel, mikor már sokat mocorogsz. Működik, kérdés, hogy mennyire fog, mikor a pasim is mellettem lesz, illetve hogyan reagálja majd le a kölcsönmacskát, mikor átzúz rajtam hajnali ötkor.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi hét csúszással fogok csak írni a Távolról indítós sorozat harmadik állomásáról (1, 2). Pedig tele voltam/vagyok élményekkel, de mindig úgy voltam vele, hogy le kéne ülni, és nyugodtan összeszedni a gondolataimat. Aztán eddig erre nem került sor, a hétköznapok bedaráltak, aztán megint utaztam, de most már végre itt vagyok.

Az eddigi hagyományokkal ellentétben most nem Pécsett és nem június elején találkoztunk, hanem Nemesvámoson és július közepén. Mindehhez kifogtuk az országos hőségrekordot, időzíteni tudni kell.

Péntek késő délután érkeztünk meg, majd beugrottunk kajáért a veszprémi Tescoba (gyere te is velünk, te ismered a környéket, ismered a bennszülöttek szokásait, beszéled a nyelvüket). Miután visszatértünk a bevásárlásból, szállásadónk, a Nyírfa Apartman tulajdonosa - Csaba -  meghívott minket az interaktív pálinkamúzeumába, ahol kipróbáltam a szilvapálinkát kandírozott eperágyon, illetve egy másikat is, ami mazsolás-fügés volt. A házi pálinka számomra eddig mindig szitokszónak számított, örülök, hogy most már kapcsolódnak hozzá kellemes tapasztalatok. Az este folyamán aztán még bográcsoztunk, habzóbort ittunk, egy ponton pedig megjelent a süni, akit hangos, SÜNI! felkiáltással letámadtunk.

"Szájba véve ezek után kicsit csalódást kelt..."

Másnap reggeli után az erkélyen kávéztunk, onnan figyeltük házigazdánkat, ahogy csirkét vág. Gyerekkoromban a nyarak egy részét mindig nagyszüleimnél töltöttem falun, ahol az egyik legnagyobb buli az a csirkevágás volt, így az egész jelenet nosztalgikus érzéseket váltott ki belőlem a sajnálat helyett. Éppen ezt ecseteltem a többieknek, mikor Csaba felkiáltott hozzánk, de mivel nem tudta túlkiabálni a csirkét, egyszerűen lefogta a csőrét. Azért ezen nekem is elfacsalodott a szívem, úgyhogy utána el is játszottunk a gondolattal, hogyan mentené meg a pasim őket.

"Gyümölcsöt boncolunk ki, meg egy pici újhordót"

Badacsony felé a bő egy órás vonatúton előjött valahogyan, hogy a híres írók/költők levelezéseit ki szokták adni, mi pedig ekkor egymásra pillantottunk kedvenc darkfenteziírómmal, hogy ez hogyan nézne ki a mi esetünkben. Miután végigvettük fejben levelezéseinket, abban maradtunk, hogy fel kell égetnünk a gmail fiókunkat, mert nagyon imidzsromboló lenne, ha bármi is kiszivárogna, és megjelenne "Tüncögés a sötétben" címen.

Badacsonyban tettünk egy nagyon rövid sétát, de tényleg nem vittük túlzásba, mert iszonyúan meleg volt, szóval gyorsan becéloztunk egy hűvös pincét. Első állomásunkon a rozé mellé elővettük a Pécsi borozót könnyed olvasmányként, és mikor nem a Zombie Dice játékkal játszottunk, akkor hangosan olvastuk fel egymásnak a gyöngyszemeket. Úgy érzem, megfigyelhető némi változás a borok leírásában, eddig csak egyszerűen rosszak voltak, most már viszont egyre több emlékeztetett engem inkább valami nagyon bizarr pornóra.

"Szájban először az alkohol és a nagy test taglózza le a kóstolót", "meztelen", "közepesen izmos test", "is abszolút hozza magát".

Pince után lugasba menekültünk, méhek döngicséltek, megebédeltünk és gyönyörködtünk a kilátásban.

Ezek után elhagyuk Badacsonyt, de még mielőtt visszatértünk volna Nemesvámosra, Csopakon is beültünk egy borozóba néhány pohár fröccsre.

Aztán pedig vacsora.

Köszönöm az élményt mindenkinek, külön köszönet az idézetekért a Pécsi Borozónak, a szervezésért Judnak és woofnak, a fuvarért BePének, a képekért Tapsinak (is), brainoiznak pedig azért, mert így lehetett kit piszkálni azzal, hogy "Mert nem írsz..."

Mégiscsak meg kellett volna toldanom a szabadságomat még pár nappal, csak éppen még Dánia előtt (najó, meg utána is), szóval két hét az pompás lenne, de csak egy hét jutott. A szabi első napjának éjszakáján azt álmodtam, hogy a főnököm és a kollégám egyszerre jelentik be, hogy mindketten szabadságra mennek három napra, én pedig veszekszem velük, hogy ezt mégis hogy gondolták. Ezen kívül két napig félálomban mászkáltam városnézés közben, rá kellett volna pihennem a nyaralásra előtte.

Szóval kellett három nap, hogy ne irodai dolgokkal álmodjak, de ma már beléptem a céges e-mailemre, hogy összerendezzem a 448 olvasatlan levelemet, ne ezzel menjen ez a holnap délelőtt. Meg valahogyan összehoztam azt is, hogy a gépem wireless is hajlandó legyen kapcsolódni a céges cuccokhoz, ne csak LAN-nal, mert teraszon akarok dolgozni, nem pedig a legbelső legsötétebb szobában.

Kézhez kaptam az új telefonomat is, Xperia Mini Pro, zseniális, most már azzal is lóghatok a neten. Nem mintha a vonatutakat nem tudtam volna eddig mivel kitölteni, de így pláne elfoglalom magam. Az viszont meglepett, hogy az egész telefonhoz egy A4-es oldalnyi használati utasítás van, aztán kész, kellett kb két óra hozzá, hogy kiigazodjak rajta.

És nyilván felmondott még egy kedvenc kollégám, kezdek kétségbeesni, mert ő a harmadik, akit tényleg nagyon szerettem, és most elmegy, és az új emberek mind lányok, nem mintha bajom lenne velük, de a férfiakkal mindig jobban ment az ökörködés, és most le vagyok sújtva. Meg ilyenkor az is eszembe jut, hogy vajon én vagyok-e a hülye, amiért ott vagyok még mindig, mit tudhatnak a többiek, amit én nem, amiért ennyien elmennek a cégtől. Lassan tényleg nem lesz ki miatt érdemes bemenni, meg együtt menni ebédelni.

És akkor most még van egy napom a hetek óta tologatott dolgaim befejezésére.

Holnaptól egy hét munka nélkül, utazás Koppenhágába, alig várom. Most már csak a terv- és cikkszámokat kéne kivernem a fejemből, meg az egyéb kalkulációkat, és minden jó lesz.

Vártam már ezt a szombatot, mert arra gondoltam, lesz időm azokra a dolgokra, amiket hetek óta halasztgatok. Írni Nemesvámosról, könyvekről (fejőséva!), zenét vágni, tanulni, megrendelni a meghalt gépembe az alaplapot meg egyéb dolgokat. Ehelyett most fejfájás van, meg tea, és sorozatnézés kanapén fekve.

Már egy jó ideje esett, mikor végre úgy döntöttünk, hogy a napernyők alól a fedett rész alá vonulunk a citromos söreinkkel. Onnan ülve néztük tovább a zuhogó esőt, a villámlást, és félig elbontott épületek sziluettjeit. A lámpák megvilágították az cseppeket, a szél egy kaput nyitogatott, nekem pedig az jutott eszembe, hogy a szomszédos házakban lakók biztos arra gondolnak, hogy milyen jó, hogy nem kinn vannak.

Most már én is benn vagyok, betévedt szöcskét mentek, és a bevilágító neonfényen át figyelem, ahogy időnként újra elered.

Igyekszem értékelni az apró örömöket az életben. Üveges padlizsánkrém; a szomszédos bolt árul juhtúrót; a beszállító tényleg leszállítja délután háromkor azt, amit reggel tízkor megígért.

Időm sajnos nem lett több, így nem tudtam még írni egyéb élményekről, de inkább utóbbiból legyen több, mint az előbbiből.