Szerdán sziget, szombaton ötéves érettségi találkozó, vasárnap sziget, másnap munka. Hétfőn az asztal mögött alszom feltűnésmentesen, az oroszfüzetembe pedig házi helyett annyit írok, hogy ja usztala.
A volt osztálytársaimmal nem tartottam a kapcsolatot, nem volt túl jó a viszonyom velük, így se találkozók, se facebook, bár múltkori utcazenén többükkel is összefutottam, de ennyi. Így aztán a szombati találkozón meglepetésként ért minden hír: valaki Skóciában él, másból védőnő lett, esetleg doktorira készül, vagy még el sem végzett egy alapszakot sem. A volt legtrógerebb most a BMW formatervezője, más pedig majdnem meghalt pár hónapja egy motorbalesetben. Megvacsoráztunk egy étteremben, többen átjártak a szemközti presszóba felesért, aztán elmentük vállalhatatlan zenékre táncolni hajnali háromig*, és megfogadtuk, hogy a következővel nem várunk öt évet.
Ma voltam táncon, és lehet, hogy nem pihentem eleget, de nagyon megviselt, fáj a derekam, a könyököm, alig tudtam megtartani a karom, pedig nemsokára fellépés, argh. Közben még mindig nem írtam meg a fejőséva kritikát, a Koppenhága beszámolót, nincsen kész a koreográfiám, nem vettem új alaplapot a gépembe, ilyen apróságok.
*Mostanában jöttem rá, hogy tényleg igaz a mondás, miszerint nincsen szar zene, csak kevés alkohol, és bár nem szerettem táncolni, néha szükség van rá. Egész nap olyan dolgokkal foglalkozom, amikre koncentrálni kell, időnként jó egyszerűen csak rázni magamat valami rettenetre. Még ha ez a kokkodzsámbó, vagy az álomhajó is.
Ezt mondtátok