AnnGel blogja

Volt itt egy félig megírt részletes bejegyzésem a hétvégéről, Börzsönystockról, illetve egy elolvasott könyvről, vázlatba mentettem, de most, hogy megnyitottam, csak egy üres oldal fogadott. Ideges vagyok.

Szóval akkor csak röviden, mert még egyszer nincsen kedvem megírni, hogy csütörtöktől vasárnapig fesztiváloztunk, Börzsönystockon voltunk, amiről soha sem hallott még senki. Nem is csoda, kis létszám, egy baráti társaság szervezi, de jópofa. Napközben programok, este koncertek, sok gyerek, sok kutya. Fűben heverészés, olvasás, gyerek közben a sétálást gyakorolta (mert megtanult járni! juhú!). Kellemes volt, esténként a picinny vagy elaludt, vagy nem, de jól viselte, a szálláson is jól aludt éjszaka, korábban kelt, mint szokott, de hát ez van. Továbbra is áll, hogy minél később fekszik, annál korábban kel.

Persze vittem két tonna gyümölcsöt, mert gondoskodó anya vagyok, de rendszeresen elfelejtettem a kutyázás után megmosni a kezét (és ugye kézzel eszik), mert trehány anya vagyok.

 A Feketevölgy panzióban szálltunk meg, nagyon szép helyen van, mindenhonnan erdő határolja, van saját medencéje, játszótere, hatalmas udvara. Van kaja, kávé, jégkrém, mi kellhet még? Szeretnék oda jövőre visszamenni, akkor már remélhetőleg egy újabb pici babával.

 A hétvége alatt elolvastam Paula Hawkins-tól a Víz mélyént, és bár a rejtély nagyon érdekelt, nem tetszett. Túl sok karakter, mindegyiknek a saját szemszögéből látjuk a sztorit, ami miatt szét is esik a narráció. Meg utálom, mikor abból áll a rejtély, hogy az E/1-ben beszélő szereplők egyszerűen nem árulnak el dolgokat az olvasónak. Ez a könyv is úgy végződik, hogy ja, eddig nem mondtam, de én vagyok a gyilkos. Kösz.

Vannak időszakok, amikor jobban megy, máskor meg rettenetes. Még július elején írtam arról, milyen nehezen alszom vissza, meg hogy minden szarra felébredek, utána meg forgolódom. Aztán pár hete egyik este valamilyen megfontolásból magamhoz öleltem egy plédet, és kiderült, hogy segít. Azóta ha felébredek (ami minden éjjel megtörténik, mert a kicsike továbbra is felkel egyszer), csak átölelek egy takarót vagy párnát, és azonnal visszaalszom.

Annyira jól megy ez mostanában, hogy egyik éjjel pont azon kellett küzdenem, hogy rendesen felébredjek. Volt valami iszonyúan nyomasztó álmom, amiből felriadva azonnal visszaaludtam. A második álomban egy föld alatti laborban voltam, és iszonyúan rugdalt valami a hasamban, jobbról balra mozgott. Nem fájt, de kellemetlen volt, mint terhességem vége felé. Kiderült, hogy 15 nem emberi magzatot ültettek belém, és lassan szülni fogok. Közben egy másik nő azt sikoltozta, hogy engedjék oda a lényekhez, amiket gyermekeiként szeretett.

Mikor végre ebből is felébredtem, és kérdőjel alakú fejjel néztem bele az éjszakába, még mindig éreztem a rugdosás fantomfájdalmát a hasamban.

Ekkor elővettem a telefonomat és kicsit nyomkodtam az internetet, mert attól féltem, hogy ha azonnal elalszom, akkor folytatom az álmot.

Hát, így telnek mostanában az éjszakák, micsoda öröm.

Aztán nem csak gyerekdolgok vannak. Még jómultkor elmentem Quimby koncertre a Művészetek völgyébe, múlt héten ausztrál rokonokkal találkoztam, a hétvégén Veszprémben voltunk ismét, meg voltunk Budapest Jazz Orchestra koncerten is, pedig utálom a jazzt, de most Queen számokat játszottak.

Ezt a polipbizniszt azóta sem tudom leállítani, pedig most már kurvasok fonalra gyűjtöttem pénzt a horgolt támogatói polipokkal, és most már nemet mondok mindenkinek, de aztán beesik egy "ismerősömék gyereke koraszülött intenzíven van, hadd vegyek tőled egy polipot" esetek, az ilyennek meg nem tudok nemet mondani. Pedig az volt a tervem, hogy csinálok néhány támogatói polipot, eladom, a befolyt összegből fonalat veszek, és abból horgolok a koraszülötteknek. Na, egy vagon fonalat tudok már venni, de nem jutottam el még odáig, hogy jótékonyhorgoljak, mert annyi a megrendelés. Ha jól számolom, a 19. polipot fejeztem be ma. Közben bérhorgoltam is egy barátnőmnek, aki meg a saját megrendeléseivel csúszott meg, úgyhogy sok itt a dolog esténként a TV előtt.

Aztán volt Ozora is, de nem mentem idén sem, és szerintem nem is fogok már. Egyre többen vannak, mindenhol sátrak, és már két éve is durva volt a tömeg, és egyre rosszabb a helyzet. Illetve eddig sosem hallottam arról, hogy ellpoták volna bárkinek a cuccait, most meg mindenhonnan ez jön. Most tánc sincsen hetek óta, de legalább a csajokkal szokás szerint összeülünk az óra idejében egy kicsit csapatépíteni.

Sorozatokat is nézek, befejeztem a Handmaid's Tale-t, Fargo-t pörgetjük most (jobban tetszik, mint az előző évad), meg a Jonathan Strange & Mr Norell-t tolom. Meg persze Game of Thrones, emlékszem, hogy tavaly ilyenkor milyen kis béka volt a gyerek, a hordozókendőben mászkáltam vele fel s alá és úgy néztem az előző évadot.

Könyvek is vannak, leginkább non-fiction, de azokról majd írok külön, mert jók.

Jövő héten kezdem a bölcsibeszoktatás, férjemnek lett új munkája szeptembertől, én is akkor megyek vissza, úgyhogy izgalmas lesz.

És ma van a második házassági évfordulónk!

Mostanában figyeltem meg (biztos most lettem rá érzékeny), hogy a szülők egy része saját maga ellensége. Sokan sóhajtoznak, mennyire kimerítő a gyerekkel, mert dackorszakos, hisztis, csak azért sem csinálja azt, amit kérnek tőle., de amikor megfigyelek egy szituációt, akkor úgy veszem észre, hogy ezeknek a konfliktusoknak a nagy részét a szülő generálja. A jelenséget kreatívan basztatásnak neveztem el, nincsen rá jobb szó.

Jóindulatú basztatásnak nevezem azt, amikor a gyerek tök jól játszik magában, a szülő meg megzavarja. Jóindulatú, mert amúgy kedveskedni akar neki, puszilgatja, ad neki egy másik játékot, de tökmindegy. A gyerek önálló játéka véget ér, és kezdődik a szülőre rámászás, jaj, ez van egész nap, enni sincsen időm. Nálam az egyik főszabály: ha a gyerek jól eljátszódik magában, akkor bekussolok és elkezdek csinálni valamit a magam örömére. Úgysem tart sokáig, de addig is én is pihenek.

(Idekapcsolódó sztori anyám és sógornőm között, hogy egy alkalommal a látogatásuk során az ottani kisbaba már nagyon pörgött, meg feldőlt, röhögött, úgyhogy anyum berakta a nappaliba a kiságyba (ott nem járókát használnak), mert feltételezte, hogy kimerült. A baba elkezdett ott magában molyolni, játszani, de pár perc múlva a sógornőm oda akart menni hozzá üngyürübüngyürüzni. Anyám megállította, hogy hagyjad, olyan jól elvan (igen, ő ilyen belebeszélős anyós). A baba öt perc múlva elaludt.)

De nem is erről akartam írni, hanem a rosszindulatú basztatásról, amit először múlt héten a strandon figyeltem meg. Térdig érő vízben ülünk, az én lányom az ölemben áll, egy másik kislány úszógumiban és karúszókkal tolja. Maradj nyugton az úszógumiban, ne így ússz, ne menj oda, így ki fogsz esni, ne menj ki a vízből, ne menj homokozni, nem ezért jöttünk ide. Közben anyuka sóhajtozva mondja nekem, hogy az ő lánya két gyerekkel is felér. Értetlenül figyeltem, hogy állandóan beleköt a gyerekébe valamiért, amitől az persze frusztrált és mérges lesz, és akkor persze jön a lebutázás, meg hogy milyen hisztis. Bezzeg nekem milyen könnyű, az én lányom milyen nyugis. Persze, hogy nyugis, gyakorlatilag semmit sem tiltok neki, ami nem életveszélyes. Nem értem, hogy miért kell azon veszekedni egy kétévessel, hogy kimegy a vízből, és hogy menjen vissza. Basszus, ha nincsen kedve tovább pacsálni, akkor nincsen. Meg ússzon már úgy, ahogy akar, ha kiesik az úszógumiból, akkor ott vagy vele, kiveszed a vízből. A kicsike is kitalálta egyik alkalommal, hogy ő elindul az ölemből, és kimegy a partra. Elengedtem, elesett, elmerült, kiszedtem. Összeráncolta a szemöldökét, majd maradt az ölemben.

Tegnapelőtt a közeli fagyizóban figyeltem meg, ahogy egy anya azon basztatja fiait, hogy a fagyival üljenek le, rendesen üljenek, ne fél fenékkel, ha nem tudsz rendesen enni, akkor kidobom a fagyit. Miért kell leülni? A járdára vannak kirakva az asztalok, nyugodtan mászkálhat, ha szeretne. Nem értem, tényleg nem.

Aztán biztos csak én vagyok a lusta, nemtörődöm szülő, és más meg attól kap frászt, amit mi csinálunk. Ma ismét voltunk strandon, és esküszöm, hogy kevesebb konfliktus volt, mint otthon. Férjemmel mindketten olvastunk, a gyerek időnként elővett a szatyorból egy cső kukoricát, beleharapott, szétszórta a pléden, beleült, aztán összeszedte, mi pedig időnként megettük a megcsócsált maradékot. Szétpakolta a pelenkáit a táskából, lenyúlta a telefonomat és beszélgetést imitált, rendszeresen előtúrta a napszemüvegem, amit nem győztem újra és újra eldugni előle. Időnként lemászott a plédről és a babakocsijával matatott, esetleg belelapozott a könyvembe. Teljesen zen volt az egész napunk, én pedig agytorna gyanánt azt számoltam, hányszor köthettem volna bele értelmetlenül a gyerekbe.

A nyaralás fárasztóbb volt, mint gondoltam volna, két napig azt hevertük utána a gyerekkel. Összesen 9 éjszaka volt, és ilyen hosszan még sosem utaztam el sem férjem nagyobbik lányával, sem pedig a kicsikével. Az eddig együtt töltött idő max 4 éjszaka volt, én meg nem mértem fel, hogy duplaennyire fogunk menni. Elkísértek szüleim is, mert egy ilyen hosszú utat két gyerekkel nem vállaltam volna be.

Szóval a Royal Caribbean Cruises-szel mentünk egy Stockhol-Helsinki-Szentpétervár-Tallin-Riga-Stockholm kört. Stockholmban odafelé és vissza is maradunk 1-1 éjszakát. Azért vonzott az utazásnak ez a módja, mert már régen szerettem volna eljutni Oroszországba, és így több várost is meg tudunk nézni, miközben nem utazunk közben, hanem egy hatalmas hajón vacsorázunk/alszunk/töltjük az időt. A kislány nem tűri az autózást, nem bír aludni sem, 40 perc is nagyon necces más vele, időnként megyünk Veszprémbe is, ami másfél óra, és általában elég horror. Szóval az a fajta nyaralás kizárt vele, ahol sokat kell autózni, a repülést pl sokkal jobban bírja.

Egy ilyen hajón 2500 utas van, kb 900 főnyi kiszolgálószemélyzet, 13 (!) emelet magas, van benne 6 étterem, bárok, mozi és színház (!!!) is, szóval egy úszó szálloda, sőt, annál is nagyobb. A kabinunk lehetett volna jobb, elég picsányi helyen aludtunk négyen. A kabin alig volt szélesebb, mint egy franciaágy, planfonból lelógó pótágyon aludt a nagy, egy utazóágyban pedig a kicsike, ami elfoglalt minden helyet a kabinban. De hát egy hajón vagyunk, szóval fair enough. A hajó mozgását csak időnként lehetett érezni, és akkor is csak enyhén, szóval nem voltunk tengeribetegek. Szomszéd kabinban laktak szüleim, bébiőrt vittünk, de voltak olyan esték, ahol egyszerűen én is lefeküdtem a gyerekkel együtt, olvasgattam magamban*, ami jól feltöltött. Itt szúrnám közbe, hogy féltem ettől az egy szobában alvástól, de nagyon bejött. A gyerek egy darabig nézett, hogy mi van, meg próbált kokettálni (én meg a könyvem mögé bújni), aztán lapozgatta egy kicsit a saját könyvét és eldőlt. A negyedik napra annyira megszokta a környezetét, hogy fektetés után ott is lehetett hagyni, bébiőr bekapcs, szóval mint otthon.

Szóval a hajó elképesztően felszerelt, baromi jókat ettünk, rengeteg program volt, amikre főleg este mentünk, hiszen napközben városnézés. Három évesnél idősebb gyerekek számára már szerveznek foglakozásokat, a nagylány rendszeresen ott volt este 7-10 között, addig mi ettünk, a kicsit fektettük, aztán vagy szüleim, vagy mi férjemmel mentünk, ittünk valamit, beültünk a moziba** stb. 3 év alattiaknak volt játszóház is, de az egyben volt a zártkörű bölcsivel is, úgyhogy csak akkor mehettünk be használni a helyet, hogy ha éppen nem ment gyerekmegőrzés, de a városnézés-kajálás-fektetés annyira gyorsan zajlott, hogy csak egyszer tudtunk odamenni fél órára. És persze mindenki elképesztően barátságos, segítőkész, kedvesek a gyerekekkel, nagyon pozitív élmény volt.

Maga a hajóút vasárnaptól vasárnapig tartott, és minden nap kikötött valahol a szombatot kivéve. Mindegyik kikötőből ingyenes buszok vittek a belvárosba, és magunknak szerveztük meg a napot. Alapvetően úgy szeretek várost nézni, hogy megyünk kicsit, eszünk valami helyit, iszunk egy kávét, bemegyünk egy-két helyre. Ezt nagyjából meg is valósítottuk mindenhol, kivéve Szentpéterváron, mert mivel nem tudtunk magunknak vízumot szerezni, ezért kénytelenek voltunk szervezett túrára menni, ami rendkívül hajtós volt. Két napig fel a buszra, le a buszról, be egy palotába, ki a palotából, fel a buszra, le a buszról. Fél 6-kor kelés, 7-kor indulás, folyamatos rohanás, nulla rugalmasság. A beléptetési para miatt soha nem mehettünk egyedül sehova, nem volt olyan opció, hogy akit érdekel, az megy, akit nem, azzal másfél óra múlva találkozó itt meg itt. Mindig együtt mindenhova rohamléptekkel, és ha lemaradsz, akkor nagyon lemaradsz, mert két pillanat alatt eléd tolakszik három másik turistacsoport. Ez így már eleve iszonyú fárasztó volt, de ehhez még hozzájött a gyerekfaktor, éppen elalszik a babakocsiban, erre szálljunk vissza a buszra, vagy éppen elalszik a buszon, erre szálljunk le a buszról. Hősiesen viselte, de nagyon nyűgös volt. Slusszpoén, hogy végül sikerült autentikus orosz kaját ennem, de nem Szentpéterváron, hanem Rigában.

Némi nehézséget okozott, hogy bár 8 hónapos korában a kislány simán végigült velünk egy éttermi vacsorát, most már viszont egy kávét sem bír végigvárni. Persze még nem jár, úgyhogy az sem opció, hogy addig sétálok, mozgok vele egy kicsit, és amikor elfárad, akkor be a babakocsiba, hiszen nem ereszthetem el Riga főterén, hogy akkor mássz. És míg 8 meg 10 hónaposan egész nap elvolt a hátunkon, most már nem csípte az egész napos babakocsizást (ha nagy volt a dráma, akkor a hátamra vettem, sokszor javított a helyzeten). Az első napokban még nem volt probléma, de a végére nagyon megutálta, és azt hiszem, hogy nem is a mozgásigénye miatt, hanem amiatt, hogy nem volt önálló játszóideje. Itthon nagyon szeret mászkálni, pakolászni, de itt felkeltünk, svédasztalos reggeli, amit 10 percig tolerált, utána ki akart mászni, de azt nem lehetett, mert étterem. Aztán babakocsi egész nap, este megint vacsora, szóval nem volt alkalma arra, hogy magában zúzzon.

Másik nehézség, hogy a nagylánnyal utaztunk, aki érthető módon az apjára volt tapadva, ami miatt én meg kvázi egyedül voltam a kislánnyal. Szüleim rengeteget segítettek fizikailag, mármint tolni a babakocsit, meg pelenkázni, ölbe venni, de az a folyamatos figyelem, amivel azt követed, hogy éhes/fázik/álmos, az nagyrészt rám maradt, hiszen férjem figyelmét nagyrészt lekötötte a nagylány. És ez nem olyan, mint ha két közös gyerekkel nyaralnánk, mert úgy gondolom, hogy akkor kiegyenlítettebb a helyzet, jobban együtt vagyunk, és nem válik így külön a társaság. Ha a nyaralásnak az a célja, hogy együttt legyünk és összekovácsolódjunk, akkor érdemesebb két külön nyaralást szervezni: menjen el a férjem kettesben a nagylánnyal valahova, aztán menjünk el mi hárman külön. Ha pedig szeretnénk, akkor a két gyerek meg tölthet együtt időt a nagyszülőknél is. Mindenesetre azt az utazás felénél megállapítottam, hogy nem szerencsés dolog ebben a felállásban együtt utazni, mert így inkább szétfele hullottunk.

*Veres Attila: Odakint sötétebb
nagyon tetszett az eleje, ez az alternatív valóság, remekül szórakoztam az idézeteken. a történetet a háromnegyedénél be kellett volna fejeznie a szerzőnek, sajnos ezt nem tette meg. a vége már nagyon nem érdekelt, de ettől függetlenül szuperül volt felépítve a világ.

**Két filmet néztünk meg: the space between us, ami rettenetesen rossz, meg a T2 trainspottingot, ami meg nagyon nagyon jó.

Teljesen másról akartam írni, de szeretném megörökíteni a ma esti idillt, ahol szól a nappaliban a zene, a férjem telefonját nyomkodva fekszik a kanapén, a gyerek meg egy ikeás dinnyével a kezében kukucsolósat játszik vele. Ezekre szokta a férjem mondani, hogy az élet nem lesz ilyen nyugis két gyerekkel, de azt hiszem eléggé megváltoztak a fogalmaink arról, mi számít nyugisnak. Legalábbis tavaly ilyenkor egy fel és alá zúzó picinnyel töltött estét biztos nem neveztem volna annak.

Mostanában tényleg valószerűtlenül idilli az élet, elmentünk strandolni, utoljára 3 hónapos korában voltunk (akkor feküdt a pléden, majd aludt három órát a babakocsiban az árnyékban). És a strandon is marha jól érezte magát, imádta a strandsátrat, kukoricát rágott négy foggal, kenyérmorzsákat csipegetett fel a plédről, mi pedig feküdtünk és chilleztünk.

Férjemnek átmenetileg nincsen munkája, nincsen semmi dráma, fizut még kap, csak bejárnia nem kell. Örülök, hogy ez augusztusra esett és nem mondjuk novemberre. Igyekszünk kihasználni ezt a ránk szakadt nyaralást, de elég fura a helyzet. Hétvégente meg szabik alatt eddig mindig mentünk valahova, most meg vannak napok, amikor csak itthon chillezünk, ami szokatlan. Nem várt nehézség, hogy a kicsike az apján lóg, ami egy részről szuper, de ez nyilván iszonyú fárasztó neki, hogy nem tud mellette mást csinálni. Most lehetne mondani, hogy de egész eddig meg én voltam vele, de az tényleg teljesen más, mert rám nem tapad, főzök, olvasok, hesszelek mellette, legutóbb Viddel videochateltünk, és azt is egész jól lehetett. Szóval hogy lehozzam az apjáról, leülök vele játszani, mesét olvasni neki, de valamikor simán otthagy, mert hogy apa. Kíváncsi vagyok, enyhül-e ez ebben a pár hétben.

Jaj, és azt még hadd mondjam el, hogy fekvésnél eltolta magától a cumisüveget, rámutatott a cumira, majd az ágyára, és közben azt integette, hogy pápá. Aztán egy hang nélkül elaludt, beszarás ez a gyerek.

Jeleli, ha enni kér (általában "kekszet"), kijött a negyedik foga, továbbra is felkel éjszaka/hajnalban, sokat nyöszörög és sírdogál álmában, ha nem figyel oda, akkor két lépést is megtesz, továbbra is csak darabosat és csak kézzel hajlandó enni, a fagyasztónál mindig mondja, hogy brrrr, mert hideg, amikor horgolok, akkor felül mellém a kanapéra, és a gombolyaggal játszik, folyamatosan dumál a kis babanyelvén, ebéd után nyekkenés nélkül megy lefeküdni, és két órát alszik, este pedig ha törik, ha szakad, fél 8-kor fürdetésnek kell lennie. Ezen kívül a nagymama és az apja az isten, követi őket, követeli, hogy vegyék fel, felháborodik, ha otthagyják, ez különösen azért szórakoztató, mert velem sosem csinálja.

Majd egyszer biztosan írok a nyaralásról is, de azóta is azt heverem kifelé.

Azt szeretném gyorsan megörökíteni, hogy a kicsi malackánk elérte már egy okosabb kutya szintjét, egyszerű utasításokat megért és végrehajt. Kidobja a pelenkát a kukába. Odaadja a kezembe a cumiját. Ezek szerint érti, amit mondok, jesszus, vigyáznom kell, mit beszélek körülötte.

Bírom azt is, hogy asszociálgat. Nem értettem, hogy ebéd közben miért mutatja a telefon jelét, aztán később hallottam, hogy a szomszéd kapucsengője átszűrődik hozzánk, és mikor cseng, akkor mutatja a telefont. A zseni. Az eheti tornán az egyik kisbaba nagyon sírt, anyja mondta, hogy nem aludt eleget, álmos, erre a kicsike mutatja nekem, hogy "alszik". Érted, áthallotta valakinek a beszélgetését, és reagált rá. Egy gyereknek már egyévesen is rengeteg esze van, alig hiszem el. Tényleg egy csodával ér fel valakinek a fejlődését így követni, ahogy nyílik az értelme, ahogy okosodik napról napra, ez a gyerekcsinálás minden szar szülésélményt megért.

Ezt sikerült mondanom a lányomra annak kapcsán, hogy éjjel felébred, de kajálás után tök jó fej módon azonnal visszaalszik. Ettől függetlenül horror éjszakám volt, lefekszem 11-kor, gyerek felkel, apja megeteti, visszateszi. Elalszom, férjem éjjel fél 2-ig szöszmög még valamin, mikor lefekszik mellém, akkor felébredek rá, visszaaludni nem tudok, hiszen aludtam már két és fél órát. Ő lefekszik, azonnal elalszik, horkol, felbaszom magam, kiköltözöm a kanapéra, továbbra is idegállapotokba próbálom magam altatni. Nagy nehezen 2 után elalszom, gyerek felkel fél 3-kor, letol két deci tápot, megint nem bírok elaludni. Előveszek egy könyvet, fél 5-ig olvasok, lefekszem, 8-ig alszik mindenki. Ettől persze ki van purcanva, napközben majdnem három órákat alszik. Tegnap is 4-kor ébredt, de fél 8-kor már kocogtatta a fejét a padlóhoz, szóval biztos vagyok benne, hogy nem megy a nappali alvás az éjszakai rovására.

Próbálok rájönni, mi a baj, döbbenetes mennyiségű tápszert letol éjjel, utóbbi napokban kétszer is kel. Újszülöttként ébredt ennyiszer. Talán keveset eszik napközben, főleg ezzel a darabos kaja bolondériájával. Talán elfárad, még mielőtt jóllakna, aztán hagyja a francba. Sosem kínálom tápszerrel evés után, feltételezem, hogy ha már csak játszik a kajával, akkor végzett. Azt sem tudom, mennyit eszik, nehéz lenne mérni, mert oké, hogy eltűnik a fél szelet kenyér, de annak egy része széttrancsírozva a feneke alá kerül. Persze biztos, hogy ez átmeneti, pont azt néztem, hogy két hete voltunk színházban, akkor anyámnál aludt, és még szó sem volt arról, hogy éjszakánként ébredne. Amúgy nem tragédia, tényleg 5 perc megetetni és visszahajítani az ágyába, lehetne ennél sokkal sokkal rosszabb is, csak nagyon szeretnék rajta segíteni, mert ez senkinek sem jó, ő is olyan fáradt.