AnnGel blogja

Na a varratokkal végül el kellett mennem sebészetre, mert 3 hét után sem akartak kiesni, de így végre megszabadultam tőlük, ami jó, mert sokkal jobban zavart, mint gondoltam volna, hogy zavar. Tudom, hogy nem a világ vége három apró seb a hasamon, de begyulladt, és cérna állt ki belőle 3 hete, és ránézni is alig tudtam, szóval örülök, hogy túl vagyok rajta.

De legalább a piercingek nagyon szépen gyógyulnak.

Pénteken szabadulószobáztunk, szombaton megnéztük a cirkuszban A sztyeppe illata előadást, nagyon tetszett.

Közben tombol a nyári szünet, lányomat hol ide rakjuk, hol oda, esetleg megy táborba. Most éppen mellettem szenved a homeofficeban, és nagyon röhögök azon, hogy bár festhetne, rajzolhatna, olvashatna, kertbe mehetne, karkötőt fűzhetne, legózhatna, kristályragaszthatna, ő inkább énekelve narrálja, mit csinál a macskánk.

Nagyon jó időszakban vagyunk így amúgy gyereknevelésileg, nagyon sokat játszanak együtt, a délutáni "csendes pihenő" alatt (ahol már csak max én alszom, a gyerekek nem) simán eljátszanak másfél órát. És először azt hittem, hogy csak együtt vannak el ilyen jól, de most lányom pár napig nagyszülőknél volt, fiam egyke volt néhány napra, és míg egy évvel ezelőtt ilyenkor levegőt sem lehetett venni tőle, annyira akarta a figyelmet, most elvonult legózni egész este, mi meg néztünk, hogy ilyenkor mi van? Most tényleg itt ülünk és beszélgetünk egy órája mindenféle félbeszakítás nélkül? Őrület.

Pár hete a legutóbbi fellépésen a smink mellé tettem fel kristályokat is az arcomra. Ez nem új dolog, rendszeresen szoktam, egy pötty az orromra, egy a szám alá, vagy ilyesmi, szeretem, szép. Régebben sosem csináltam fotókat magamról, de mostanában elkezdtem, leginkább azért, hogy fél év múlva vissza tudjam nézni, hogy hogy is volt az a ruha, meg a smink, meg az ékszerek, mert amúgy ritkán van ahhoz fellépés, hogy ez rutin legyen. És ha már készül kép, akkor el is szokta küldeni barátoknak, milyen dögös vagyok, mert amúgy meg tényleg zéró sminkkel élem a hétköznapokat, mármint tényleg semmi, kinek van erre ideje meg energiája, hát nem nekem. Na és akkor az egyik barátnőm visszakérdezett, hogy nem gondolkodtál már piercingeken? Olyan jól állna.

És akkor rájöttem, hogy de igen. Imádom másokon a piercingeket, tetoválásokat, és én is szeretnék hosszú ideje már. Az ajakpiercing 20 éve tetszik, septum pedig mióta táncolok, szóval kb 13-14 éve? De először azért beszéltem le magam róla, mert túl drasztikus változtatás, mi lesz, ha felnövök és nem tetszik? De ettől függetlenül persze továbbra is csorgattam a nyálamat mindenkinek a tetoválására, és hát ebben a tribal fusion hastáncos világban tényleg mindenki szét van varrva. De aztán valahogy elfogadtam, vagy megmagyaráztam magamnak, hogy én nem ilyen vagyok, mármint tetszik másokon, én is szeretnék, de nem csináltatok, mert nem tudom.  Meg valahogy az volt bennem, hogy ilyesmit az ember nem akkor csinál, mikor fiatal meg bohó? Én meg már nem vagyok az, és nem késő már így megőrülni? Aztán kiderült, hogy egy csomó ismerősöm 30 éves kora fölött csináltatta az első tetoválást, szóval nem, nem vagyok elkésve. Nem mintha komolyan azt gondoltam volna, hogy el vagyok késve, de ez ilyen tudat alatti dolog asszem.

Na de kb ennyi kellett, hogy valaki megkérdezze, hogy olyan jól állna, nem akarsz? És hát innentől fogva persze csak ezen tudtam pörögni, elolvastam az összes ajakpiercingről mindent pro és kontra, tiktokvideókat néztem a gyógyulási folyamatról, redditen elolvastam a tapasztalatokat. Közben kinéztem magamnak egy pici és cuki mintát egy tetoválóművésznél. Nyilván ez figyelemelterelés volt a műtét előtt, mert addig sem azon aggódtam. Amúgy annyi drasztikus változtatást vállaltam be ennél sokkal kevesebb gondolkodással (lásd petevezeték-elköttetés), hogy nevetségesnek tűnt ennyit tanakodni azon, hogy akarok-e egy ékszert az arcomra.

Szóval most van egy septumom és egy vertical labret-m. Meg egy kis minta a bokám fölött. Még kicsit érzékeny, meg gyógyul, de nagyon tetszik.

Senki sem kapta el a gyerekek kéz-láb-száj betegségét, wow. Úgyhogy voltam fellépésen, és ügyesek voltunk, és elfáradtam, mindig elfáradok, mert 6-től 8-ig tart az egész, és bár kétszer négy percet vagyok csak színpadon, akkor is már fél 4-től sminkelek meg készülődök, meg enni próbálok, de nehezen megy, mert izgulok. Felmerült, hogy mehetnénk decemberben külföldre fellépni, és nem fogom vállalni, mert egyszerűen inkább a stresszt érzem benne, hogy elpakolni mindent, utazni, ott aludni, közben decemberben már karácsonyra is készülni kéne, meg a kórus is biztos szeretne majd koncertet. Mindig ez történik, hogy az évi kettő nagy fellépés kb akkor van, mikor a kórussal is az előadások, ami logikus. És vannak kisebb fellépések, amikre lehetne menni, de azt érzem magamon, hogy több a nyűg vele, mint amit ad. Szeretek táncolni, de valamiért tökre stresszel a sminkelés, miközben amúgy nem tart sokáig, tök hamar megvagyok vele, de mégis az van a fejemben, hogy a színpadi smink ÓRÁKIG készül.

Mindegy.

Múlt héten nagyszülőknél voltak a gyerekek, engem kedden műtöttek, szerda-csütörtök-pénteken pedig tök egyedül voltam itthon, férjem is elutazott, kiírattam magam táppénzre, és három napig lelkiismeretfurdalás nélkül csináltam a semmit. Az első nap végén azt éreztem, hogy nem tudok rendesen pihenni, hogy elkezdtem magam unni, egész nap ültem vagy feküdtem, néztem sorozatot meg olvastam, és hogy most már csinálnék valami mást?? Aztán második nap rájöttem, hogy basszus, itt az xbox, úgyhogy a többi két nap már nem voltak ilyen problémáim. Amúgy mindig zavart, hogy olyan bénának érzem magam konzolos játékokkal, aztán most jöttem rá, hogy persze, mert tájékozódni az életben is nehezen tudok, célozni kontrollerrel katasztrófa, amúgy nem bírom, ha hirtelen történnek velem dolgok, rámugranak meg megölnek, szóval csak összeraktam, hogy nekem a platformer játékok valók!!! Lehet menni előre, hátra, meg ugrálni, meg feladatokat megoldani, és kész! Nem kóválygok, meg nem tévedek el, és általában pontosan célozni sem kell, hát ez csodálatos. Illetve nekem az is szempont, hogy ne tartson nagyon sokáig végigvinni  a játékot, mert ha valamibe 60 órát lehet ölni, akkor neki sem állok, de ha 4-5 óra alatt ki lehet pörgetni, akkor reális, hogy belátható időn belül befejezzem. A Planet of Lana-t illetve az Inside-ot kezdtem el, mindkettő nagyon tetszik.

Mától meg megint melóka, nyári szünettel súlyosbítva, bár most egy szavam sem lehet lányomra, mert órák óta elvan, fogalmam sincs, mivel, de majd összeszedem a romokat.

Korábban véget ért a tanév nálunk, mert utolsó héten megbetegedett a kicsi, és mivel pénteken amúgy is mentek volna a nagyszülőkhöz, felhívtam anyámat, hogy elvihetném-e a beteget addig hozzá, majd utána viszem a nagyot az utolsó napja végén. És végül arra jutottunk, hogy vegyem ki a nagyot az utolsó két napjáról, és szerdán menjenek mindketten Veszprémbe. Úgyhogy szerdán este váratlanul ott álltunk, hogy nincsenek gyerekek vasárnap estig. Felkelünk reggel, megisszuk a kávénkat kényelmesen, aztán leülünk dolgozni? Munka után pedig felállunk a géptől, és csinálunk, amit akarunk? Mindig meglepődök persze azon, hogy ilyenkor azt képzelem, hogy milyen kipihent leszek néhány gyerektelen nap után, mert "csak" dolgoznom kell, aztán persze pofára esek, mert a "csak" munka azért mégiscsak munka, és nem pihentető. Na mindegy. De vettünk palántákat (eléggé megkésve, de hát rohadt hideg volt egész tavasszal), kiültettük az erkélyre, és minden nap nézegetem a paradicsomot, paprikát, uborkát, padlizsánt és cukkinit. Nagyon szurkolok nekik! Az eper szépen terem (igaz, rendkívül pici gyümölcsöket), a rukkola elég satnya, de a petrezselyem meglódult.

Szombaton megnéztük a Nemzetiben a Slava's Snow Show-t, és én nem számítottam arra, hogy bőgni fogok egy bohóc előadáson, de here we are.

Aztán eljött a vasárnap, és anyámék visszaadtak nekünk két kéz-láb-száj fertőzésben szenvedő gyereket. Légyszi ne kapjam el, szombaton fellépés, jövő kedden meg műtétem lenne, és már körészerveztem a gyerekfelügyeletet, hogy tudjak utána pihenni, szóval nagyon bebaszna, ha el kéne halasztani.

Most éppen férjem tolja velük a napot, szerdán cserélünk, addig is mindkét nap bejöttem az irodába, hogy nyugodtan tudjak dolgozni. Tegnap mire hazamentem, a gyerekek meg voltak vacsoráztatva, le voltak fürdetve, már csak mesét kellett nekik olvasni. Ilyen lehet apának lenni egy konzervatívabb felállású családban. Nem rossz, nem rossz.

Viszont azzal, hogy nem kell a gyerekeket vinni sehova, így reggel tovább lehet aludni, fiam is 6 helyett fél 8-kor ébred, szóval azért ez nagyon jó. Csak ez a fertőző betegség nem hiányzik hozzá.

For the record a szombati gyerekzsúr tök jó volt, a legtöbb szülő maradt dumálni, amit én amúgy tökre szeretek, és jó volt a hangulat, ettünk pizzát és tortát. 10-től 2-ig volt meghirdetve, lányom fél 2-kor megkérdezte tőlem, hogy mikor mennek haza a vendégek? Mert most már leülne játszani. Édesem <3

Amúgy az ajándékozáson pár hónapja teljesen ledöbbentem, mert én tényleg azt hittem, hogy tök valid dolog egy gyerekzsúrba valami kézzel rajzolt képeslapot meg valami apróságot vinni. Aztán elkezdték a gyereket szülinapokra hívni, és azt látom, hogy 4ezer Ft-os ajándékok röpködnek. Most csak 5 meghívott volt, de így is rengeteg mindent kapott, többet, mint amennyit az egész családtól amúgy. És én próbálom valamennyire minimalista szellemben nevelni a gyerekeimet, és azt gondoltam, hogy az együtt töltött idő, a buli, a lufik, a torta, szóval hogy ezek így elegek ajándéknak, és nem gondolnám, hogy vendégenként 4ezer Ft-os ajándékra lenne szükség. De nyilván közösségben élünk, és alkalmazkodnunk kell. Ha ő más szülinapján azt látja, hogy ajándéközön van, akkor nem mondhatom az ő buliján, hogy jaj ne hozzatok semmit. Amikor meg mi más szülinapjára beállítottunk a képeslappal meg az aprósággal, akkor azt már a lányom is érzékelte, hogy ez kevés, más többet adott, és tök kellemetlen volt neki.

Nem gondolom magam hippinek, aztán mindig kiderül, hogy de, az vagyok.

Aztán vasárnap is megvolt a bográcsolós esemény, ami kicsit fárasztóbb volt, és kevésbé szociális, nem igazán találom meg a hangot senkivel, meg be vagyok szorongva azon, hogy úgysem kedvel senki, mert én vagyok a verekedős gyerek anyukája. A környék amúgy szuper volt, nem is tudtam, hogy a közelünkben van egy ilyen kiserdő, de aztán hamar kiábrándultam belőle, mert mindenki mindenhol zenét hallgatott. Társaságok bográcsoztak, vagy csak piknikeztek, és ment a zene. Amint elhalkult az egyik, már hallatszott a másik, és irracionális módon kiborít a gondolat, hogy nem lehet elmenni egy kicsit valami zöldbe meg csendbe, mert emberek szándékosan zajszennyeznek. Tökre örültem neki, hogy ez a kiserdő itt van tőlünk 3 km-re, bármikor áttekerhetünk, mégiscsak természet meg minden, jót tesz a közérzetnek meg idegrendszernek, és erre így tönkre bírják tenni. Borasztóan kivagyok tőle, hurdurr, nyígás. Párszor voltunk egy másik tanösvényen, ami szintén nincsen messze, és ott nem tapasztaltuk ezt, de rájöttem, hogy oda mindig télen mentünk, és csak mi jártunk arra, szóval attól félek, hogy most az is ilyen lenne.

Már csak két hét van hátra a tanévből, nem kell 6:30-kor kelni, yay. Nagyon várom.

Egy csomót javultak dolgok, jobban alszom, odafigyelek arra, hogy tartsak szünetet, ne üzeneteket írjak útközben A-ból B-be, hanem csak legyek, és ezzel kicsit lecsillapodik az agyam, és nem éjszaka akarja feldolgozni a mindent.

És azt hittem, hogy jó ez a hét, meg hogy jól bírom, nem is tűnt fel, hogy nő a nyomás, és aztán 

na de előről

szüleim szervezkednek valamit az amerikai rokonokkal, de a szüleim nem beszélnek angolul, a rokon meg nem tud annyira jól magyarul, hogy írásban jól kifejezze magát

apám időnként átküld emaileket, hogy fordítsam már le, vagy fogalmazzak meg választ ésatöbbi

és két hete írt nekem, hogy "légyszi fordítsd le ezt a levelet", és nagyon rosszul megfogalmazott levél volt, úgyhogy átfogalmaztam és viszaküldtem neki, hogy figyelj, átírtam, most ezt írtam le benne és itt a fordítás. Megköszönte, hogy tényleg jobb lett átfogalmazva.

Aztán anyám időnként panaszkodik, hogy nem válaszol a rokon, és milyen dolog ez már, hogy két hét alatt nem bírt egy választ írni, "de mondtam apádnak, hogy ha neked válaszolt volna, akkor tuti szóltál volna" és én meg... miért válaszolt volna nekem?? Nem küldtem neki emailt. Figyu, lehet, hogy ti nem küldtétel el az emailt?

Hát nem, ők azt hitték, én elküldtem. Nem értem, miért küldenék el egy olyan emailt, amit apám fogalmazott meg a saját szavaival E/1ben? Nem azt kérte, hogy "légyszi írjál már a rokonnak és kérdezd meg tőle, hogy".

Kiégtem. Azóta tökre ki vagyok fingva, mintha ez lett volna az utolsó csepp, az utolsó szög a koporsómban vagy nemtom. Pedig hétfőn pont megállapítottam, hogy már tök jól lehet a gyerekek mellett is pihenni, nagyon jó volt a hosszúhétvége, egy csomót játszottak egymással, mi meg foglalkoztunk a saját dolgainkkal. Ez mostantól ilyen lesz? Így is lehet élni?

Haha.

Szerdán volt a gyerekek szülinapja, fiam elejtette kedden, hogy akkor szerdán reggel fel lesz díszítve a lakás? Oh shit, ja persze, persze, fel lesz, persze, logikus. Kedd késő este lufit fújtam, férjem közben fotókat nyomtatott, mert a gyerekek saját magukról kértek fotóskönyvet (cuki!!), és utolsó pillanatra hagyta.

Szerdán lemondtam a kórust (májusban egyszer voltam csak próbán, mert a szülinap, az anyák napi műsor, meg valami más program is mindig pont szerdára esett, és kicsit ebből is elegem van). Na de korán végeztünk melóban, hogy 3-kor elhozhassuk a gyerekeket haza, szülinapi fagyizás, cukorszórás, színes tölcsér, roletti, otthon ajándékozás. Telefonáló nagyszülők lepattintása, hogy nem, ne köszöntsed fel a gyerekeket telefonon, csak felpörögnek, őrjöngenek, egymást túlordítva akarnak majd beszélni. Ez a nap a miénk, majd hétvégén jöttök.

Csütörtökön irodai nap, bevállaltam egy meeting vezetését, amin izgultam. Estére bevállaltam a kezdő tánccsoport óráját, mert a tanár elutazott, és megkért rá, hogy helyettesíteném-e, és tök jó volt, és jól sikerült, de azért azon is izgultam. Mindketten későn értünk haza férjemmel, majd néztünk egymásra, hogy amúgy pénteken osztálykirándulás van, a gyereknek egész napra kaját kell pakolni, mit vigyen, ami nem rohad meg, azt el kéne pakolni, táskát összekészíteni.

Pénteken a gyerekorvos megerősíti, hogy a fotó alapján a gyerek talpán szemölcs van, szóval hetekig napi 2-3x kenegessük. Ne felejtsem el kiváltani a gyógyszert, mantráztam magamnak egész reggel. (nem felejtettem el)

Közben melóban fú, mégis valahogy valamit teljesen máshogy kell, lehet begyalulni azt, ami eddig készen van, és új struktúrát kitalálni helyette, ügyfélnek elmagyarázni, szomorú emojikat küldözgetünk egymásnak a fejlesztővel, sajnálom magam, sajnálom a fejlesztőt, aki feleslegesen dolgozott, sajnálom az ügyfelet, mert kivételesen ő sem tehet róla.

És akkor azt hinnéd, hogy vége van a hétnek, de faszt.

Szombaton délelőtt gyerekzsúr, hetekkel ezelőtt összeszedtem a szülőket egy csoportos chatbe, kiderítettem az ételallergiákat, rendeltem a zsúrra tortát, vettem csillámtetkót, adtam ajándékötleteket. Szombat délután jönnek a nagyszülők, delegáltam a tortarendelést férjemnek, majd időnként rákérdeztem, hogy megvan-e vele, mert MENTAL LOADh. A gyerekek egy ponton őrjöngve fognak pörögni és leolvadni, és utálni fogom.

Vasárnap ovis családi kirándulós nap, amire néhányan kitalálták, hogy BOGRÁCSOZZUNK, de amúgy van valakinek felszerelése? Én meg bedobtam, hogy tényleg pucolni és darabolni akartok óvodás gyerekek mellett? "Sztem oda lehet vinni feldolgozva a hozzávalókat, amiket ott csak bele kell rakni a megfelelő időben. ;)" De hát én otthon sem akarok pucolni és darabolni, majd odavinni, hanem szeretnék vinni valami bolti pogit meg gyümölcslevet, és beszélgetni, és életben tartani a gyerekeket, és most megint szar szülőnek érzem magam, mert amúgy aki a legjobban nyomja a szervezkedést, annak három gyereke van, a negyediket várja, és nincs elég baja??

Édes istenem, de el vagyok fáradva.

Azóta megint voltam könyvtárban, és töredelmesen bevallottam, hogy nincsen meg a Lackfi kötet, és próbáltam helyette venni másikat, de nem is kapni, és most mi legyen. Aztán kiderült, hogy mégis visszavittem már azt a kötetet, csak időnként előfordulnak rendszerhibák, és hiába csippantotta le a könyvet, mégis úgy tűnik, mintha nem vittem volna vissza. Hetekig kerestem random helyeken, gyerekek szobájában, anyáméknál, oviban, közben trehánynak éreztem magam, és erre basszus, már visszavittem hetek óta.

Közben próbálok kikecmeregni olvasási mélypontomról, nehezen találok olyan könyvet, ami igazán lekötne, mert a figyelmem is gyorsan elkalandozik. De ez most egy ilyen időszek, az van.

Közben céges úton is voltam, ilyen nem volt, mióta megvannak a gyerekek. Leginkább azért, mert pont jött a covid, mikor visszamentem dolgozni a gyerekek után, aztán most sikerült meggyőzni a céget arról, hogy hadd menjünk el néhányan konferenciára. Jó volt a változatosság, az viszont irtó fura volt, hogy odafelé teljesen egyedül utaztam, amire évek óta nem volt példa, általában férjem intéz mindent, én meg csak megyek vele. Most meg figyelnem kellett, hogy honnan megy a vonat, hogyan jutok a szállásra, tökre el vagyok tőle szokva. Az előadások amúgy egész jó voltak, a város aranyos, jó volt kiszakadni a mindennapi rutinból.

És most a kanapéról dolgozom, miközben bújik hozzám a macska.

Ja és azt is próbálom kitapasztalni, hogy mi az, amit elhanyagolhatok, és nem zavar, mert pl hiába mondják, hogy nem baj, ha kupi van, azért még pihenjek, de hát ha egyszer nem tudok kupiban pihenni!!! Szóval próbálom megtalálni, hogy mi az, amit feltétlenül meg kell tennem ahhoz, hogy aztán úgy érezzem, nyugodtan tudok lazítani.

Szóval arra jutottam, hogy az olyan dolgokat muszáj megcsinálnom esténként, ami a másnap reggelt megkönnyíti: uzsonnacsomagolás, kávé bekészítése a kotyogósba, táska összepakolás stb Ha ezek nincsenek meg, akkor úgy érzem, nincsen vége a napnak.

Aztán muszáj rendet rakni annyira a nappaliban, hogy a robotporszívó legalább minden másnap körbemenjen, különben megesz minket a macskaszőr.

Az összehajtogatatlan ruhakupaccal együtt tudok élni pár napig, ha nincsen szem előtt, de aztán a következő mosást halogatom miatta, amitől rengeteg összegyűlik, és tele lesz két szennyestartó, és akkor sokat kell mosni egyszerre, és nagyon frusztrál, szóval azt csak módjával lehet halogatni.

A mosogatóban egész sokáig el tudom nézegetni az edényeket, ott szerencsére a férjem ingerküszöbe alacsonyabb, úgyhogy ő elpakolja napi egyszer tuti.

A gyerekek szobájában a kupit igazából bármeddig elnézem, úgyhogy azt most elengedtem. Oda nem igazán jár be a macska, nem kritikus a porszívózás.

És a főzés! Hát én olyan hülye vagyok, szombat délelőtt iszogattam a kávémat, és azon töprengtem, hogy mit együnk a héten, ha nincsen kedvem főzni, de már az összes aldis lasagne/pestos-tonhalas tészta/rántott hús a közeli boltból kombót ellőttem, mire leesett, hogy baszki, rendelhetek is ám! Általában félévente kiégek, pár hétig cityfoodot eszünk, aztán megunom, megutálom, és újra örömömet lelem a főzésbe, menüt állítok össze hetekre előre meg ilyenek. Szóval kávézás közben megrendeltem az eheti ebédet, és nagyon boldog vagyok tőle. 10 perc alatt letudtam valamit, ami komoly mentális energiát és időt vett el a napomból, és amit jelenleg nem is élveztem.

Megy ez.

Jobb most minden, igyekszem nem minden percet "hasznosan" tölteni, hanem hagyni, hogy az agyam kicsit pörögjön magában. Most tűnt csak fel, hogy általában a buszozás alatt is végig emailekre válaszoltam eddig, vagy chateltem, de most igyekszem csak bambulni, és szerintem ez segít. Most már pár napja jobban is alszom.

Beszéltem férjemmel is arról, hogy úgy érzem, sok dolog pörög egyszerre, táborok szervezése, gyerekek közelgő szülinapja, szolfézs beiratkozás, pedagógiai szakvéleménnyel kapcsolatos egyeztetés, és ezek mind hozzám futnak be, mert minden intézmény elsősorban az anyukának ír. Ha meg ha én regisztráltam egy táborra (mert éppen én értem rá tábort keresni), akkor utána folyamatosan hozzám jönnek az infók, és nehéz meghatározni egy pontot, hogy akkor mostantól delegánék valamit, mert akkor el is kell magyaráznom, hogy hol tartok, meg mi a teendő. Szóval most csináltunk egy közös email címet (ezt az ötletet is tiktok videóból vettem!), ahonnan automatikusan megkapja mindkettőnk a saját emailcímére az üzeneteket, és ezt a közös emailt kezdtem el mindenhol megadni a sajátom helyett. És így ha jön valami infó vagy tennivaló, akkor azt mindketten látjuk, és így van esély rá, hogy nem én intézem az összes ilyet, mert hát úgyis hozzám futott be az email, meg én leveleztem róla, akkor most miért adnám át.

Ezenkívül meg voltunk múlt héten szabadulószobában, Heaven & Hell-ben az e-exitnél, és az elején megkérdezték tőlünk, hogy direkt választottunk nehéz szobát? Úgyhogy már pont izgultam, hátha nagyon nehezet választottunk, de kiderült, hogy annyira összeszokott, rutinos csapat vagyunk, hogy ebből is kiszabadultunk 40 perc alatt, mint az utóbbi néhány szobából, amiben voltunk. Nagyon jó volt amúgy, baromi ötletes megoldások voltak benne, egy csomószor volt sikerélményem is, és tök hatékonyan lehetett haladni, mert lehetett párhuzamosan csinálni a feladatokat, nem az volt, hogy ketten csinálják, hárman nézzük.

És megnéztük a Müpában az Ima című Recirquel előadást, és én már láttam Recirquel előadásokat, és mindegyik tökre tetszett, és persze ez is gyönyörű volt, de 35 perc. 35 perces. 35. Harmincöt. Perc. És persze micsoda 35 perc, tényleg szép, bár kicsit nekem lassú, de attól még szép, de 35 !!??!!! perc. Férjem vette rá a jegyet, így utólag tudtam meg, hogy 6ezer Ft volt fejenként ez az élmény. Én meg azért nem mentem még el a fénymúzeumba, mert 6ezer a belépő fejenként, pedig ott aztán tuti többet császkálnánk 35 percnél. 35 perc. Zokogok.

Valahogy úgy jött össze, hogy három különböző könyvtárba kell elmennem a héten, mert pont úgy járnak le könyvek, hát jó, megoldom. És akkor ilyenkor jön az, hogy nem találom a rohadt könyveket.

Tegnap végigtúrtam mindent, átnéztem a könyveket, de hiányzott egy Maszat könyv. Nekünk is van sajátunk a sorozatból, de hát meg tudom különbözteti a könyvtári példányt, hiszen van a gerincén cetli. Ugye. UGYE. Nem lett meg, elmentem a könyvtárba, meggyóntam bűneimet, nincsen meg a könyv. Aranyosak voltak, ráhosszabbítottak látatlanban, keressem nyugodtan.

Ma ismét könyveket túrok át, másik könyvtárba kell visszavinnem dolgokat, erre megtalálom a hiányzó Maszat könyvet! Nem volt a gerincén cetli.

Most viszont a mai adagból nincsen meg egy Lackfi kötet, megőrülök. Pár napja még láttam, most meg nem találom.

Azt már mondtam, hogy a telefonom aksija is halódik, ezért powerbankkel mászkálok mindenhova? Cserélni kéne azt is valamikor.

Ja, és ma megtaláltam a gyerekek bőröndjét két napi ruhával, azóta nem pakoltuk ki, hogy másfél hete hazajöttek a nagyszülőktől. Plusz még van két kosárnyi tiszta, összehajtogatásra váró gyerekruha, amit három napja nem raktunk el a helyére. Sosem érek semminek sem a végére, próbálom elengedni.

És tudom, hogy én magam is tehetek arról, hogy sűrű mostanában az élet, de ahhoz, hogy kevesebb legyen a dolog, ahhoz olyanokról kéne lemondanom, amit pont, hogy szeretek, miközben minden más, amit csinálni kell, az marad ugyanannyi.

És akkor úgy nézett ki a délutánom, hogy beszélek az óvodapszichológussal, de közben összepakolok, felöltözök, elindulok a könyvtárba, a buszra menet még befejezem vele a beszélgetést, a könyvtárban tapperálok, látom, hogy ír a tesztelő, hogy vagyok-e még, mert sos, és akkor könyvtár után pszichológushoz menet a buszon még vele beszélek és próbáljuk eldönteni, hogy valami bug vagy feature, és a telefonomon screensharingen keresztül bogarászom vele a felületet, és akkor azért úgy érzem tényleg, hogy ez már sok, mármint bőven munkaidőben voltunk még, nem az a baj, és tényleg fontos volt, de hogy tényleg nincsen olyan fél órám a napban, amikor ne csinálnék két dolgot egyszerre, ahol az agyam szabadon pöröghetne, na ezzel csinálnom kell valamit. Vannak már ötleteim.

Az éjszakám meg majdnem nagyon jó volt, csak aztán átjött az egyik gyerek, mert rosszat álmodott, én meg ilyenkor átköltözöm az ő ágyába, 173 centimmel 160 centis ágyba bele, de nagyon faszán alszom már lelógó lábbal, plüssök között.