Nincsen erőm az önálló gondolatokhoz, néha eszembe jut, hogy írhatnék, aztán mikor odáig eljutok, inkább csak tehetetlenül klikkelgetek céltalanul, vagy éppen egymás után nézem a Veronica Marsokat. Pedig a hétvégék sosem telnek eseménytelenül, ezekből néhány mondat szerepel is a piros füzetemben (lilából közben piros lett, igen), de most azt is hanyagolom.

Elfolyik az idő, hétvégét alvásközeli állapotban lebegve töltöm, vonaton mostanában nem olvasok, este nehezen alszom el, reggel nehezen kelek. A folyamatos kimerültség most már állandósult, szóvá teszik munkatársak, táncos lányok, egyik este még a pasim is rákérdezett, hogy elkenődött-e a szemfestékem, de nem, a sötét karikákat hitte annak.

Elszáguldottak az utóbbi hónapok, a fejemben még mindig nyár van, és az év vége még messze. Nem mintha nem lennék tudatában az időnek, a munkám része, hogy az aktuális dátumokat különböző táblázatokba írogassam. Ha életemből film készülne, ezt az időszakot nem leszakadó naptárlapok pörgésével illusztrálnák, hanem excel sheetekkel, amikre éppen gépelem, wk49, wk50, wk51.

Amikor pedig végre valahogy tudatosul bennem, hogy itt vannak az ünnepek, iskolás berögződésből mindig az jut eszembe, hogy ez a pihenés időszaka lesz, és mindig emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem így van. Elégedetlen munkatársak vesznek körül, akik pihennének, készülnének, de dolgozniuk kell, és rossz kedvük engem is lehangol. Sokkal könnyebben elfogadom a kötelező, de kellemetlen dolgokat, ha valaki nem emlékeztet arra naponta, hogy ez igazából szar. A világvége hangulatot csak erősíti, hogy az ételfutárok nagy része nem dolgozik a két ünnep között, a céges menza is bezár, illetve feleannyi vonat jár ebben az időszakban, mint máskor, így külön öröm lesz bejárni.

De most már itthon vagyok, attól tartok, megfáztam, vár rám több tonnányi szaloncukor, tölteni való pulyka, és hétvégi ügyelet, mert a termelés továbbra is pörög, három műszakban. Ilyen marhaságot.