Hideg és sötét van, körülöttem tömeg, a vásárban vagyok, és pánikszerűen az utolsó pillanatban vadászom össze, kinek mit vegyek. Olyannak is keresek ajándékot, akit nem is ismerek, de hát ha egyszer őt húztam az osztályból... Így valahányszor december lett, mindig görcsbe rándult a gyomrom, mert nem tudtam, ki minek örülne, és ezt teherként, kínként éltem meg.
Ebben az ünnepben azt élvezem igazán, amikor otthon vagyok, sütit csinálok, vagy éppen egy hatalmas döglött pulykát szemlélek, amire Anyu kiadta az utasítást, hogy tömjem meg. Én. Jesszusom. És azt, mikor a fát állítjuk, finom gyantaszaga van, szúr, miközben díszítjük. És vacsora előtt az udvarról a teraszon keresztül belopózok a nappaliba, megcsengetem a benti csengőt, majd rohanok vissza a házba, mielőtt Öcsém rámtör, azzal, hogy halotta a Jézuskát csengetni, már itt az ajándék. Ő is felnőtt már, nincsen kinek előadni ezt a színjátékot...
Nem szeretem az ajándékozós részét... ne adjatok nekem semmit sem, én sem veszek senkinek. Nekem nem erről szól a karácsony, nem akarom, hogy erről szóljon. Ha valaki ajándékozni szeretne, tegye akkor, mikor rátalál arra a dologra, én is így szoktam. Sokkal nagyobb meglepetés alkalom nélkül kapni valamit, mint alkalomra.
Ezt mondtátok