A mágia színe az első korongvilág regény (1983), bár nekem csak most sikerült megszereznem. Emlékszem, még a Neil Gaiman-nel közösen írt Elveszett próféciákat olvastam először, nem tudva, melyik író adta a dark, és melyik a fárasztóan idióta részét. Azóta már rájöttem. Az elmúlt évek alatt elolvastam a Mozgó képeket, a Faust Eriket, Mortot, A Kaszást, Vége a mesének-et, Piramisokat... tehát a megjelentek felét. Ezen kívül pedig a Manák trilógiát, ami nem Korongvilág regény, viszont rendkívül aranyos, kedves történet.
Pratchett-nek 14 korongvilág regénye jelent meg eddig magyarul, és 22 még nem... szóval tényleg ideje nagyon rágyúrni az angolra, mert ez nem állapot, hogy ha a kiadókon múlik, ilyen keveset ismerek csak meg tőle.
És hogy milyen az a korongvilág? Mint ahogy azt a neve is mutatja, egy nagy korong, amit Nagy A'Tuin, a teknős, és a rajta álló négy elefánt tart.
"Azt hiszem, a világnak valahogy... rendezettebbnek kéne lennie.
- Ne álmodozz, ez már fantasy - mondta Kétvirág.
- Tudom. Ez a baj. - Széltoló megint felsóhajtott. Szép dolog a józan ész, meg hogy az univerzum a tiszta logikának és a számok harmóniájának engedelmeskedik, de a könyörtelen igazság az, hogy a világot egy gigantikus teknős hordja a hátán, és az isteneknek az a szokása, hogy meglátogatják az ateisták házát, és betörik az ablakokat."
Ezen a furcsa bolygón játszódnak a történetek. Megismerjük Széltolót, a varázslót, akit kirúgtak az iskolából, így nem igazán ismer egy varázslatot sem. Vagyis egyet igen, de az szörnyű, és nem tudja senki, milyen hatása lehet (de biztos borzalmas), addig míg ki nem mondja. A történet másik főszereplője pedig a négyszemű Kétvirág, aki a világ első turistája. Úgy hallotta Ankh-Morpork egy izgalmas város, tele kalanddal, és kocsmai verekedésekkel, és ő ezt látni akarja. Pedig nem egy életbiztosítás...
"... mondjuk úgy, hogy ha a teljes káosz, és őrület villámlás lenne, akkor ő az a személy, aki kiáll egy hegycsúcsra nedves rézpáncélban, azt kiabálva: Minden isten rohadék."
Ja, és persze ne felejtkezzünk el Kétvirág utazóládájáról sem, ami (vagy aki?) mindig hűen követi gazdáját többszáz apró pici lábán, és leharapja a beléje nyúlkálók kezét. Miután a kis csapat közreműködésével az említett várost sikerül porig égetni, megkezdődik a nagy kaland. Hőseink megjárják a Lélekfaló templomát, a helyet, ahol még léteznek sárkányok, eljutnak a világ peremére, és még annál is tovább... Rendkívül szórakoztató módon teszik mindezt, Széltolónak nem könnyű életben tartania kettőjüket, Kétvirág végtelen naivsága csak nehezíti a dolgát, az istenek is bekavarnak, a láda meg... a láda meg jön magától utánuk, ijesztegetve a népeket, a kalózokat, miközben átrágja magát mindenen, csak hogy gazdáját követhesse. És persze mindig a legváratlanabb pillanatban bukkan fel.
Kedvenc karakterem (kinek nem?) A Halál, AKI MINDIG NAGY BETŰVEL BESZÉL. Így. A mágia színében meglepően kicsinyes, bosszúálló alak, nem emlékszem, hogy a többi regényben ilyen lenne. Nem mintha ez rossz lenne, sőt.
"- Mit vigyorogsz? - kérdezte a szomszéd ágon gubbasztó alaktól.
- NEM TEHETEK RÓLA - mondta a Halál. - LENNÉL OLYAN SZÍVES VÉGRE ELENGEDNI AZT AZ ÁGAT? MÁS DOLGOM IS AKAD, NEM LÓGHATOK ITT EGÉSZ NAP...
- Én viszont igen - mondta Széltoló dacosan. A fa tövében gyülekező farkasok érdeklődve nézegették vacsorájukat, amint magában beszél.
- NEM FOG FÁJNI - ígérte a Halál.
- Nem fog fájni? - sziszegte. - Fölfal egy nyavalyás farkasfalka, és te azt mondod, hogy nem fog fájni?
(ezt követően a varázsló megmenekül, mire...)
A Halál egykedvűen figyelt.
Aztán egy pillantást vetett a temérdek tiszavirágra, melyek önfeledt cikkcakkban járták táncuk csupasz koponyája körül. Egyet pattintott az ujjával, mire a rovarok az erdei avarba potyogtak - de ez valahogy mégsem volt az igazi."
Szóval ez ilyen. Jó. Egyszer majd meglesz ebből is a teljes sorozat :)
Ezt mondtátok